Dusza István, a provokáló ember

2021. április 12., 17:00
Juhász Dósa János

„Ha nem úgy mondaná, ahogy mondja, talán sok dologban igaza is lenne” – írta róla egyik kortársa. Mások szerint folyamatosan provokált, kiszámíthatatlan volt. Kritikái vitákat generáltak, volt, aki hamutálat vágott a fejéhez, imádott munkahelyéről kidobták, s bizony sokan felsóhajtottak, amikor váratlanul, alig ötvenévesen itt hagyta e földi árnyékvilágot. Mintegy lelkiismeret-furdalásból két évvel a halála után kiadtak egy kötetet irodalmi kritikáiból, de Huszár Lászlón kívül, aki díjat alapított az emlékére a Duna Menti Tavaszon, sietett mindenki gyorsan elfelejteni. Dusza István még csak ma lenne 70 éves, s már 19 éve nincs közöttünk.

 

Hogy nagyon nem volt könnyű ember, azt magam is megtapasztaltam az alatt az alig 10 év alatt, amíg személyesen ismerhettük egymást. Volt, amikor futva menekültem a komáromi VMK kisterméből, ahol a kiértékelés zajlott a Jókai Napokon, s amikor mégiscsak utolért, a várt pofon helyett megfogta a vállam, s csak annyit mondott; épp ideje, hogy letegeződjünk. Legközelebb már Budapesten, a Várszínházban futottunk össze, ahol a pozsonyi Nemzeti Színház vendégszerepelt Tábori György Mein Kamp c. farce-jával. A főbb szerepekben Stano Dančiak, Marián Labuda, Ladislav Chudík – Budapest akkor ismerkedett a magyar Tábori németül írt darabjával szlovákul.

Duszával nem volt egyszerű színházba járni sem, emlékszem, Komáromban a bemutatón együtt néztük az Édes Annát a második sorban. Dusza folyamatosan hangosan kommentálta az előadást, s a második felvonást már a lépcsőn ültem végig,  mert rettenetesen zavart, hogy mind a nézők, mind a játszók állandóan minket figyeltek. Kassán legalább a jobb oldali emelvény leghátsó sorának első székén ült, az volt a törzshelye, s nem zavarta annyira a többieket állandó beszólásaival.

Özörényben, vagyis Gömörhorkán született 1951 április 12-én, s ahogy sokan mások, ő is a kassai ipariban érettségizett 1970-ben, vagyis épp akkor, amikor az ipari tornaterme eljegyezte magát a Thália Színpaddal. Az ELTE levelező hallgatójaként annak könyvtártudományi szakán végez 1980-ban, de ekkor már a Nő, majd ezt követően az Új Szó kulturális rovatának szerkesztője, később főmunkatársa. A hetvenes-nyolcvanas években az Új Szó kulturális rovata az aranykorát éli, akkoriban még egy-egy komáromi és kassai bemutatót hárman-négyen is megnéznek, ahogy egy-egy új könyv sem tűnik el olvasatlanul a süllyesztőbe.

„A kritikus olyan, mint az a hosszútávfutó, akit a motorral hajtott futópadról sohasem engednek a maratoni távra. A negyvenkétezer-százkilencvenöt méteres utat képességei, felkészültsége, tehetsége (?) szerint lefutja, de lelki és testi erőkifejtése ellenében sem ismeri meg az alkotás szabadságát; a világot mint az útpályát a futószalag, az értékelt irodalmi művek szimulálják” – írja egyik kritikájában, s ehhez hadd tegyem hozzá Tőzsér szellemes megállapítását, a kritikus olyan, mint az a galamb, amelyiknek mérgesen visszaszól a szarka: „ha tudod, akkor csináld hát!” S bizony, nem könnyű elviselni kritikusként azt, ha jó kritikát ír valaki egy könyvről, egy színházi előadásról, akkor odaköhögnek neki kelletlenül, ha viszont megkritizál egy könyvet vagy egy előadást, akkor jobbik esetben ledilettánsozzák, rosszabb esetben kritikát írnak a kritikájáról, legrosszabb esetben hamutálat vágnak a fejéhez, ahogy ez Duszával is megtörtént.

A nyolcvanas években főleg irodalomkritikával foglalkozott, s nem egyszer tényleg meglehetősen modortalanul, pillanatnyi érdekeit is félretéve mondta el a véleményét egy-egy kötetről, s gyűjtötte az ellenségeket. S ezeket a ballépéseit még úgy sem bocsátották meg neki, hogy sok-sok ezer kilométert leautózva, folyamatosan járta az országot, s nem volt olyan rendezvény, nem akadt olyan felvidéki magyar egyéniség, akiről nem írt volna. Miután 1986-ban összekülönbözik a vele egykorú, szintén irodalomkritikával foglalkozó Alabán Ferenccel, az elköveti azt az otrombaságot, hogy visszaszól, s Dusza kritikájára kritikával válaszol, így Dusza véglegesen áttér a színikritikára.

S talán itt érdemes volna szólni a színikritika műfajáról, amely színházainknak „köszönhetően” legalább annyira mostohaműfajnak számít, mint maga a dráma. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akiknek kritikai kötete jelent meg az elmúlt fél évszázadban, s azokban sem volt sok köszönet. Egri Viktort Dusza István követte 1992-ben a Nézőtéri napló című, a Kalligramnál kiadott kötetével, amely napló formájába rendszerezi 1981 és 1990 között elkövetett komáromi és kassai kritikáit, sőt pár színészportréval és interjúval is kiegészíti azt. A szerző utószavában maga is elismeri, hogy naplóvá gyúrt zsurnálkritika-füzérről van szó, s ahogy Tőzsér Árpád írja bírálatában: „a színibírálat-füzér a naplókeret ellenére sem lett napló. Hiányzik belőle az az elem, amely a szerzőt egzisztenciálisan is a színházhoz köti, hiányzik belőle a napló szubjektív motiváltsága. S ez a mozzanat a külső forma belsővé válását olyannyira lehetetleníti, hogy a mű végül menthetetlenül két részre hull: a külső forma pózára és a belső forma didaktikájára”. A kritika ellenére is nagy kár, hogy ennek sem lett folytatása. Közel húsz évvel később, 2010-ben szintén a Kalligramnál Hizsnyan Géza adja közre színikritikáit (Színházi világaim), majd 2017-ben Önfeladó színház(ak) címmel Soóky László jelentet meg a Media Nova M–Nap gondozásában egy vékonyka kötetet a Tóth Tibor-korszak komáromi előadásairól. S akadtak olyan bemutatók, amelyekről gyakorlatilag egy sornyi kritikus észrevétel sem jelent meg, az alkalmanként felbukkanó idénykritikusok gyorsan lerántják a redőnyt, nehogy véletlenül egy hamutál, egy ledilettánsozó válaszlevél vagy egy, a színházból kitiltó pecsétes okirat telibe ne találja őket.

Dusza István utolsó éveiben megkeseredett ember lett. „Néha mégis úgy érzi, megszűnne a világ, ha egy napon nem ülne le egy fehér papírlap elé” – mondja alteregója a Fapihékben, s száműzöttként oda ír, ahová épp be tudja szemtelenkedni magát. Döbbenetes, Kovács András már a hatvanas években filmet forgat azokról a „nehéz” emberekről, akiket képtelenek vagyunk megtartani, inkább elhallgattatjuk, majd haláluk után legendává avatjuk őket.

Dusza István szakmai tudása csúcsán halt meg, 51 évesen. Élete egyik utolsó élménye a tárcaregénynek nevezett (Veres István próbálkozik manapság hasonlóval az Új Szóban) Fapihék kötetben való megjelenése volt, ahogy megélhette még a Zs. Nagy Lajosról írt kismonográfiáját (Nap Kiadó) is. A sors paradoxona, hogy az akkor már súlyos beteg, s világtól elvonult Zs. Nagy túlélte őt. Halála után (szülőfalujában, Gömörhorkán temették el) a Nap Kiadó adott ki Csanda Gábor szerkesztésében egy vékonyka kötetet irodalomkritikai írásaiból, a Duna Menti Tavaszon díjat neveztek el róla Huszár Lászlónak köszönhetően, s születésének 60. évfordulóján Petőcz Csilla jóvoltából a Pozsonyi Casinóban emlékeztek rá egykori munkatársai. Azóta néma csend, holott izgalmas adalék lenne színháztörténetünkhöz később írt kritikáinak megjelentetése is.

Dusza István sírja

„Dusza István száznál több olyan cikket, recenziót, könyvismertetést és -kritikát hagyott ránk, melyek irodalmi önismeretünk részei” – írja Csanda Gábor. De Dusza István színházi önismeretünk szerves része is. A kérdés már csak az, van-e még irodalmi- és színházi önismeretünk? Vagy a kritikust elhallgattatni nem kell félnetek jó lesz?   

Dusza István pályája elején versekkel jelentkezett. Nyár esti mélázás c. költeménye 1969-ben a Gömöri Hajnal c. lapban jelent meg.

Nyár esti mélázás
Nyár este van, s a csend nyugtat.
Bóditó illet szivárog a légen át.
De az ember még sokáig nem alhat,
mert örömök, gondok sajtolják agyát.
A fáradt izmok ernyedve lógnak.
Új erő érik vékony hajszálerekben.
De a gondolatok a végtelenbe nyúlnak,
sebesen, mint futótűz a száraz réteken.
Csend s a nyomasztó magány zuhant rám.
A falu pihen, az élet egy éjszakára megáll.
De holnap új gond, egy új nap vár,
tele teherrel, mégis a remény nem száll.
Igen. Mindig új nap érkezik szerényen.
Akarva-akaratlanul jön s rövidül az Élet.
De nem félek tőle, ki fenyegetően
int az összes ember felé, mert szép az Élet.
Szép az Élet, örömök, gondok helyet cserélnek.
Biztatnak ez új nap előtt, mint máskor.
Felállok. A barackfa ágai susognak,
s a félhomályban a kaput bezárom.

 

Kövesse facebook oldalunkat is!