Dudásról akarsz olvasni? (Kis)könyvtárba kell ahhoz menni!
Nem tudom, ki hogy van vele, de személy szerint nagyon szeretek a könyvespolcok rengetegében kotorászni, mert tudom, hogy mindig felkelti az érdeklődésemet egy (vagy több...) olyan kötet, amelyre gyermeki módon rácsodálkozom, mert nem is tudtam a létezéséről, illetve épp ellenkezőleg, már korábban lapozgatni szerettem volna, csak épp nem találtam meg, vagy egy halaszthatatlan teendő miatt nem értem rá vele foglalkozni.
Mivel édesapám és anyai nagyapám is gyakori vendégei voltak az antikváriumoknak, de a tágabb családunk tagjainak többsége is „könyvmoly” volt, beleszámítva parasztasszony nagymamáimat, mondhatni a génjeimben hordozom ezt a „hajlamot”. A nagyszülők elhalálozását követően több ezer könyv örökösei lettek szüleim, és a családi könyvtár rendezgetése a költözések miatt már amúgy is évek óta tart, ami egyrészt hatalmas munka, másrészt viszont az aktuális teendők mellett csak ritkán jut rá idő, így nagyon lassan haladunk vele.
Olyan ez mint egy hosszú forgalmi dugó, amelynek nem látjuk a végét, de példaként említhetnék egy öreg házat is, amin mindig van mit javítgatni.
Ez a ház lassan de biztosan mindig szépül, és szerencsés esetben eljön az idő, amikor az ember még az életében a végére ér... Múltkor éppen akadt egy röpke fél órám a rendezgetésre, és mivel mostanában pont a helytörténeti és néprajzi jellegű kiadványok halmaza van terítéken, ismét ilyenek között válogattam.
Korábban arról is említést tettem, (s e tényt minden alkalommal továbbra is felemlegetem), hogy milyen szolgálatot tett azzal Koncsol László, hogy a csallóközi embereknek megírta, megszerkesztette, összeállította, felkutatta, lefordította más nyelvekből és közreadta a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatban (Kalligram) és más könyvekben régiójuk, vagy ha úgy tetszik a „nagy sziget” történelmét, annak érdekes részleteit. Nos, ebből a sorozatból ismét a kezembe került egy darab, amely a népzene világának, a dudás hagyománynak egy olyan helyi aspektusát tárja az olvasó elé, amely sokak (elsősorban a laikus érdeklődők) számára ismeretlen, talán azért is, mert hagyománya már az ötvenes évek végén megszakadt.
– olvashatjuk. A mából vagy a közelmúltból a távolba visszatekintve vizsgálni a népzenei kultúra, vagy hagyomány egy régióbeli szegmensét, nem könnyű feladat. Nagy Iván ezzel kívánt megbirkózni A csallóközi dudáshagyomány című könyvében, amely, mint fentebb szó volt róla, a Kalligram kiadó Csallóközi Kiskönyvtár sorozatában látott napvilágot, bizony már jó régen. De nem is ez a lényeg, hiszen a könyv örök. A benne található anyag pedig egyrészt eligazító jellegű mind a hangszer, mind annak használata, mind pedig helyi (csallóközi) megjelenése, elterjedése és használata vonatkozásában. A szerzőt nyilván a hangszertudása (s még ki tudja, mi minden) terelte a téma felé, hogy annak olyan bűvkörébe kerüljön, ami a könyv megírását eredményezte. Az Előszóban többek között ezt olvashatjuk:
Mint a könyvből kiderül, a szerzőnek nem volt könnyű dolga, hiszen a könyv előkészítése idején már egyetlen dudás sem élt.
A könyvben számos illusztráció található, és felbukkan néhány fénykép is a múltból, például a jókai Tankó János portréja, aki dudakészítő is volt. A szerző, Nagy Iván fonetikusan adja közre az ő mondandóját is, még 1999-ből. Íme egy félmondat a dudára vonatkozóan: „Mert köllött rájjo ugyi a viaksz…” Nos, visszatérve e kis írás elejére, Nagy Iván: A csallóközi dudáshagyomány című könyve is érdekes adalék lehet a régió múltja iránt érdeklődők számára még akkor is, ha esetleg laikusok e témában, hiszen egyfajta eligazítást jelenthet számukra is a könyvben talált számos tudnivaló.
