Dobossy László szellemi hídépítő vállalkozást működtetett

1910 augusztus 9-én, alig egy évvel az első nagy világégés előtt született (89 éves korában hunyt el Budapesten), egy olyan korban, amikor pár év alatt világméretű változások történtek. „A nemzedék, amelyhez tartozom, nemcsak addig ismeretlen méretű iszonyú háborúkat – két világháborút! – szenvedett át, de láthatta az emberi lét s általában az élet körülményeinek és föltételeinek oly lényegbe hatoló átalakulását is, amilyenre soha eddig nem volt példa, sőt: a legcsapongóbb képzeletű gondolkodók sem merték volna megjósolni, hogy mindez alig egy-két nemzedék életében végbemehet” – írja Európa közepe című írásában.

Az érsekújvári reálgimnáziumban tanult, s holtáig szeretettel emlékezett vissza egykori alma materére: „Amikor csak tehetem, jövőt féltő, az egész térségünk jövőjéért aggódó szívvel zarándokolok el hajdani tanáraink és nemzedéktársaim immár növekvő számú sírjához, legtöbbjükéhez az ottani temetőben, de sajnos, sokukéhoz másutt, távol Újvártól, s meghatottan köszönöm meg nekik, hogy féltő gonddal ápolták a városunkra és sorsunkra jellemző lángot: az emberiesség, a tisztesség, a becsület, a testvériesülés lángját, amely – mindenek ellenére nem alszik ki a jövőben sem..." (Holtig hűen).

Két évvel idősebb bátyjához hasonlóan az ő életét is meghatározta a Sarló, amelyet többedmagukkal hivatalosan 1928 augusztus 13-án alapítanak meg a gombaszögi völgyben. Amikor 1929-ben leérettségizik, azonnal Franciaországba utazik, ahol pár hónapig nyomdászként dolgozik, majd beiratkozik a Sorbonne-ra, ahol két félévet tölt el. Innen hazatérve a prágai Károly Egyetemre kerül. Időm java részét ekkortájt mozgalmi munkával töltöttem. Az egyetemnek csak annyi maradt, ami a vizsgák letételéhez meg a tanári oklevél megszerzéséhez a legszükségesebb volt – vallja be évtizedekkel később az őt kérdező Nagy Jenő rádiós riporternek. S mielőtt tovább pörgetnénk a közel kilenc évtizedet, hogy megálljunk egy-egy fontosabb állomásnál, álljunk meg a Sarló mozgalomnál, amely a Trianon utáni lét egyik első fontos közösségi mozgalma volt a szlovenszkói magyarság számára.

A Sarló előzménye a Prágában 1925-ben alakult Szent György Kör nevű egyetemi cserkészcsapat volt, akik regös és szociográfiai vándorlásaikkal, megmozgatták az ország egész magyarságát, s nagyszabású terveikhez olyanok rokonszenvét és támogatását is elnyerték, mint az államelnök T. G. Masaryk, Móricz Zsigmond vagy František Xaver Šalda cseh irodalmár.

 „A Sarló mozgalom egyik vezetőjeként annyi meg nem valósított s – talán – nem is megvalósítható terv, ábránd, elképzelés kidolgozásában vettem részt. Az egyik ilyen koncepciónk épp a csehszlovák-magyar megbékélés, a kölcsönös megbecsülésen alapuló barátkozás szellemi és kulturális föltételeinek kidolgozása volt. Nekem mint a prágai Sarló-csoport vezetőjének elsőrendű mozgalmi feladatom lett a hídszerep egyengetése; sajnos akkor sem volt rá mód, sem lehetőség, hogy e feladat megvalósításáért többet tehettünk volna a jámbor szándék meghirdetésénél” – emlékezett vissza a sarlós évekre, amelyek idején az ő feladata volt kapcsolatot teremteni neves prágai cseh értelmiségiekkel, így a már említett F. X. Šalda mellett Emanuel Rádl és Zdeněk Nejedlý professzorokkal is. 1932-ben a Sarló delegátusaként részt vett és felszólalt a háborúellenes amszterdami kongresszuson. S ha már a Sarlót említettük, a vezetői közül feltétlen említsük meg Balogh Edgárt, Brogyányi Kálmánt, Jócsik Lajost, Peéry Rezsőt, Kardos Ferencet, Terebessy Jánost, vagy azt a feledi Boross Zoltánt, aki majd a debreceni Déri Múzeumban gyűjti össze a Sarló emlékeit, de ne feledkezzünk meg Dobossy László bátyjáról, Imréről sem.

A Sarló végét politikai balrafordulása jelentette, az 1931. évi kongresszusukon elfogadják a kommunista párthoz való csatlakozásukat, de mivel ezzel a tagság túlnyomó része nem ért egyet, s a regnáló hatalom sem támogatja, a mozgalom ezzel gyakorlatilag felszámolta önmagát, Balogh Edgárt (aki román állampolgár) az országból is kitiltják. A Sarlóval kapcsolatos élményeiről olvashatunk Molnár Imre Gyűlölködés helyett összefogás c. munkájában (Fórum Kissebbségkutató Intézet, 2016) is.

A Sarló ugyan megszűnik, de Dobossy László vonzalma a cseh irodalom illetve annak magyar tolmácsolása iránt megmaradt. „Lehetünk-e, s miként európaian közép-európaiak és közép-európaian magyarok?” – teszi fel a kérdést Dobossy, s eszébe jutnak Ady híres sorai: „A Dunatáj bús villámhárító,//Fél-emberek, fél nemzetecskék//Számára készült szégyen-kaloda” (A Duna vallomása), s eszébe juthattak Barta Lajos 1929-es gondolatai is.: „Külön tudomány lehetne a közép-kelet-európai embert, a közép-kelet-európai kultúrákat geofizikai meghatározó erők vonalán elemzés alá venni… A két legkiemelkedőbb és legkészebb szellemi forma, amely a kis népek ezen zónáján az időkből kialakult, a magyar és a cseh kultúra sem törekedett soha arra, hogy megismerje és megértse egymást.

Történelmi szükségszerűség, hogy ez a két szellemiség kitáruljon egymás előtt.” Nos, nem Dobossy Lászlón és hasonló szellemben munkálkodó barátain (Krammer Jenő, Kovács Endre, Szalatnai Rezső, Sziklay László,  Árva Donner Pál,  Sándor László és mások) múlt, hogy az immár százados kényszerű együttélés sem hozott sokkal közelebb bennünket egymáshoz, vagyis azok a bizonyos párhuzamok csak nem akarnak találkozni.

Dobossy László 1936–1939-ben a kassai magyar gimnáziumban tanított, s ekkoriban már rendszeresen publikál szlovenszkói, csehországi és magyarországi lapokban (Új Szó, Magyar Újság, Tátra, Új Szellem, Lidové noviny, Az Út, Korunk, Nyugat, Új Élet), a Tátrában ő búcsúztatja Kosztolányit vagy kedves tanárát, a magyarokhoz annyi rokonszenvvel közeledő F. X. Šaldát. S a Tátrában egy könyvrecenzió kapcsán (a bírált könyv szerzőjét inkább rejtse jótékony homály) fogalmazza meg  a maga írói és tudósi ars poeticáját is: „Mikor fogják már íróink komolyan venni mesterségüket, az írást magát? Meddig lehet még büntetlenül ily rossz magyarsággal írni?… Ha egy mérnök így építené a hidakat, súlyosan elítélnék. A mondatok azonban nem dőlnek össze és nem bosszulják meg magukat az elkövetőjükön. Ám az írónak magának kellene éreznie a hibás nyelv és rossz mondatok fájó szorítását. Az írás ne legyen csak játék és szükséges kellék, hanem aggódó törekvés rejtett dolgok felmutatására és tudatosítására” – s ő így is élt egész életében, vaskos életműve minden betűjével tiszta lelkiismerettel elszámolhatott. 

1939 őszétől a párizsi egyetem ösztöndíjasaként Franciaországban tartózkodott, bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba s a Phénix folyóirat szerkesztésébe. 1945 és 1950 között a párizsi Magyar Intézet tudományos munkatársa, majd igazgatója volt. Hazatérve 1950-től 1957-ig a Külügyi Főiskolán, 1957-től 1980-ig az ELTE Szláv Filológiai Tanszékén működött docensként, majd professzorként.

Bár 1945 után elsősorban a francia irodalom lelkes tolmácsolójaként szerzett nevet magának, monográfiát ír Romain Rolland-ról, megírja a francia irodalom történetét, s több költői antológiát is összeállít, a cseh irodalom magyar bemutatása is szívügye marad. Monográfiát ír Jaroslav Hašekről, Karel Čapekről, összeállítja A cseh irodalom kistükrét, cseh-magyar nagyszótárt ad ki, Jiří Wolker és Vítězslav Nezval válogatott verseskötete is az ő válogatásában jelenik meg, ahogy se szeri, se száma a tanulmányainak (A közép-európai ember, Két haza között, Előítéletek ellen, Gondban, reményben, azonosan, Válságok és változások), amelyekben a közép-európai népek közeledésének szükségszerűségre és elkerülhetetlenségére figyelmeztet. „Dobossy könyveiben a cseh irodalomnak és történelemnek, a cseh szellemiségnek és mentalitásnak olyan bensőséges ismeretét tapasztaljuk, ami egy született cseh irodalomtudósnak is dicséretére válna” – állapítja meg Turczel Lajos, s akkor még nem szóltunk szépirodalmi fordításairól, hisz Mayer Judittal ő fordítja magyarra Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma című művét.

Még bőven pályája csúcsán azzal „dicsekedett” tanítványai előtt, hogy 333 írásművet vallhat a magáénak. S ez nem volt afféle fellengzős nagyképűség, hisz nagyon kevesen dicsekedhettek annyira gazdag életművel, mint ő. Mégis az 1989-ben a Magvető Kiadó által gondozott Kortárs magyar írók lexikona teljesen megfeledkezik róla. De valószínűleg  őt zavarta ez a legkevésbé. Sokkal elégedettebben integetne felénk egy mennyei felhőről, ha mindannak, amiért egész életében küzdött, harcolt, dolgozott, ma meglenne a látszatja. „Annak idején Prágában tanultuk meg, s a magunk módján hirdettük is –, hogy tudatosítanunk kell, milyen közös tényezők határozták meg népeink múltbeli életét, hiszen akkor könnyebben lenne elérhető, hogy a mesterségesen szított, s az itt-ott még mindig tovább élő ellentéteket fölválthassa a megbecsülésen alapuló őszinte rokonszenv és barátság.”

Szép és őszinte szavak. Nem rajta és barátain múlt, hogy ezen a téren még mindig nagyon „csehül állunk”.