De mikor halt meg Nehéz Ferenc?
Dunamocs, Süttő, Osli – mi köti össze ezt a három falut azon kívül, hogy testvértelepülések? Egy, a három falu lakosságán kívül valószínűleg teljesen ismeretlen magyar író, Nehéz Ferenc, aki pályakezdőként még a szlovenszkói magyar irodalomhoz soroltatott be, amikor első könyvei megjelentek, a bécsi döntés után Magyarországhoz visszatért, de mégis máig besorolatlan és megíratlan felvidéki magyar irodalomhoz tartozott, majd miután a világháború végeztével mind Dunamocsról, mind Osliból mennie kellett, az ötágú síp utolsó sípjának, a nyugati magyar irodalomnak lett a részese. Csak azt felejtettük el közben, hogy író volt, mégpedig vérbeli író, aki nemcsak a dunamocsiak emlékezetét gazdagította, hanem a szlovenszkói és a nyugati magyarok mellett az egyetemes magyarságét is.
A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában 2005-ben Turczel Lajos kereken tíz sort ír róla, de még legfontosabb, életrajzi könyvének, az Ezüstkönnynek a címét is elírja. Ahogy a halálozásának az évét is. Igaz, ez utóbbi ugyancsak rejtélyes, hisz több helyen is 1979 január 29. jelenik meg a halálozás éveként, holott több nyugati lap (Amerikai Magyar Újság, Magyar Újság) is 1978 januárjára datálja a halálát (s ha igaz, hogy vasárnap halz meg, az csakis 1978-ban lehetett), ezt a dátumot említi Mácza Mihály is a Dunatájban megjelent rövid emlékező cikkében halálának a 30. évfordulóján. Igaz, az életrajz több pontatlanságot is tartalmaz, így egyes források szerint Komáromban, más források szerint Budapesten érettségizett, s ahogy kétséges az is, milyen tisztségeket viselt a Komáromi Lapoknál vagy a Szlovákiai Magyar Kultúregyesületben. De családi állapotáról is többféle információ jelent meg az egyes forrásokban.
A Két harangszó ölelkezett az író elbeszéléseiből válogatott egy csokorra valót, s megjelentették az Ezüstkönny (s nem könyv!) című életrajzi jellegű regényt is, amelynek első, nyugati kiadásához a szintén Felvidékről, Komáromszentpéterről menekült Kossányi József írt utószót.
Dunamocs egy alig 1 100 lelket számláló település Komárom és Párkány között a Duna partján, vele szemben a folyó másik partján Süttő található. E két település között volt révész boldogabb és határ nem szabta időkben Nehéz Ferenc édesapja. A falu mindig büszke volt a múltjára, s volt is mire. Nem egy ismert személy származott el a településről, itt született Rigler Gusztáv orvos, egyetemi tanár, a magyar közegészségtan nagy alakja; Rédly Gyula aranykalászos okleveles mezőgazdász; a fia, Pál, gyémántdiplomás gépészmérnök, több tankönyv szerzője, de ide járt iskolába Bartal Károly Tamás jászóvári főapát, s itt töltötte gyerekkorát a Miskolci Nemzeti Színház jeles színművésze, Lajos András is. A község történetét még a rendszerváltás hajnalán foglalta könyvbe (Dunamocs évszázadai) Böszörményi János, amely a Madách Kiadó gondozásában jelent meg.
Apám, a Duna és a partok, a halak és a madarak, a fák és a virágok barátja a természet szeretetét hagyta rám örökségül, de anyám oltotta belém az írásban, dalban, imádságban, mosolyba és könnyben rejtőző szépségek iránt való rajongást”. Nos, az bizonytalan, hogy hol érettségizett, de további tanulmányait ténylegesen Budapesten végezte, ahonnan visszatért Komáromba, a kettéosztott város Csehszlovákiához tartozó részébe, ahol a Komáromi Lapok munkatársa lesz, de rendszeresen publikált a Prágai Magyar Hírlapba, a pozsonyi Magyar Minervába és az ipolysági Magyar Családba is. Aktívan részt vett a szlovenszkói magyar közművelődési életben is, titkára volt a helyi Jókai Közművelődési Egyesületnek, majd a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületnek (SZMKE) is.
Ez utóbbit nevezhetjük akár a Csemadok elődszervezetének is, amelyet, ahogy több más egyesületet is, a magyar ellenzéki pártok megbízásából Sziklay Ferenc hívott életre. A szervezet még 1925-ben alakult, de a kormány csak 1928-ban engedélyezte a működését. Sziklay a német Deutscher Kulturverband mintájára „csak” szellemi és kulturális egyesületként hirdette meg a szervezetet, a politikai célokat okosan kerülte, s talán ennek is köszönhette, hogy végül zöld utat kapott. 1938-ban 182 helyi szervezete, s mintegy 10 ezer tagja volt.
Nehéz Ferenc a bécsi döntés után a Jókai Egyesület múzeumának gyűjteményére is felügyelt, s 1942-ben jelent meg a címében Petőfit idéző Kis lak áll a nagy Duna mentében című elbeszéléskötete, amelyet egy éveb belül újabb, immár Budapesten megjelent kötetek követték. A mérkőzés elmarad és a Sorsok a viharban című kisregényeit a Központi Sajtóvállalat jelentette meg, míg az 1944-es vérgőzös időben megjelent Csak a nóta a miénk című kötetét a Magyar Népművelők Társasága jelentette meg az Érdekes regények – Röptében a világ körül című sorozatában. Ez az a korszaka a szlovákiai magyarságnak, amely elveszett az idő ködében, egyedül Simon Attila foglalkozik vele a Magyar idők a Felvidéken című alapmunkában, amely tíz esztendeje jelent meg a budapesti Jaffa Kiadó gondozásában.
Ismerősei segítségével, családját hátrahagyva sikerül Ausztriába menekülnie, ahol Salzburgban dolgozik a Magyar Katolikus Akciónál. Itt találkozik földijével, a komáromszentpéteri Kossányi Józseffel is, s itt írja élete talán fő művét, a szüleire s nagyszüleire emlékező, anekdotikus felépítésű Ezüstkönny című regényt, amely eredetileg kétrészesnek készült, de a saját életrajzával sosem készült el. De idézzük őt: „Ez a könyv első része annak a regényes életrajzi műnek, amelyet két kötetre terveztem. Ebben a részben apám meg anyám ifjúkori találkozásának, szerelmüknek történetét mondom el, de ebben a történetben mint látni fogja az olvasó – már én is fontos szerepet játszom, jóllehet még meg se születtem.
Salzburg után 1951-ben kivándorol az Egyesült Államokba, ahol többnyire Los Angelesben (egy időben Chicagóban) él, s közel 19 évig vasgyári munkásként dolgozik. Kevés olyan magyar írónk van, akinek az életművét annyira át- meg átitatná a reménytelen honvágy. Idehaza sokáig a nevét sem lehet kiejteni, s évek telnek el, amíg a Hazátlan rozmaring című kötetéből sikerül egy példányt hazacsempésztetnie, amelyet aztán kézről-kézre járva elolvas az egész falu. S amikor elért az utolsó falusihoz is, az a már salátává olvasott könyvet ezekkel a szavakkal vitte vissza a szerző idős édesapjához: „Ferenc, írd meg a fiadnak Amerikába, hogy ha meghal, hát meghúzatjuk érte a harangot”.
A vasgyári robot mellett egy percre sem hagyta abba az írást, több emigráns lapba (Új Világ, Magyar Hírlap, Nemzetőr, Katolikus Magyarok Vasárnapja, Krónika, Magyar Élet, Itt-Ott( is rendszeresen írt, de elvétve könyvei is megjelennek. Kis Magyarország című szociográfiai munkájában feldolgozza a Los Angelesben élő magyar kolónia életét, 1962-ben jelenik meg a Ne sírjál Rozika című regénye, míg a már többször említett Hazátlan rozmaring és Csabagyöngye köteteiben az elbeszéléseit teszi közzé. De ír verset és színdarabot is, sőt Rodostó címmel szerzői estet is tart Los Angelesben.
Sok-sok adósságunk van íróinkkal szemben, de az egyik legnagyobb Nehéz Ferenccel szemben, akit szülőfaluja már felfedezett, de ideje volna, hogy mielőbb felhelyezzük a szlovákiai magyar irodalom térképére is. S az önmagunk adta címre válaszolva, Nehéz Ferenc csak földi mivoltában nincs már velünk, művei viszont várják, hogy mielőbb közkinccsé váljanak. Legalább itt, a Felvidéken. S akkor tényleg majdnem teljesen mindegy, mikor is halt meg valójában.
