Dalos ügynök nem sokat dalolt
Nemcsak a magyar könnyűzene berkeiben csapott nagy vihart Vikidál Gyula ügynökmúltjának nyilvánosságra kerülése 2004-ben, hanem a közéletet is felkorbácsolta. Utólag egyértelműen kijelenthető, a téma körüli nagy „lihegés” teljesen felesleges volt. Ezt támasztja alá írásom tárgya, Takács Tibor tavaly megjelent könyve is.
Vikidál Gyulát sokan a legjobb rockénekesnek tartották Magyarországon, de abban biztosan mindenki egyetért, hogy az 1977 és 1985 közötti érában a legjobb öt magyar könnyűzenei férfi énekes egyike volt. Hogy aztán mások Révész Sándort, Pataky Attilát, Tunyogi Pétert, vagy Demjén Ferencet, esetleg Deák Bill Gyulát, Máté Pétert vagy Nagy Ferót teszik az első helyre a 40-50 évvel ezelőtt topon lévő énekesek közül, az már személyes ízlés dolga.
Vikidál akkor vált a magyarországi könnyűzene ismertebb figurájává, amikor 1974-ben bekerült a már akkor országosan ismert P. Mobil zenekarba. Igaz, két év múlva egy rövid időre kiszáll, de ismét csatlakozik. A hetvenes évek végére már nagyon népszerű együttes makacs zenekarvezetője, Schuster Lóránt a lemezgyár irányában nem hajlandó kompromisszumokra, így a jó muzsikusokból álló zenekar nem készíthet nagylemezt. Ezt az állapotot unja meg a zenekari tagok közül Vikidál (is), aki először az újjáalakított, de a pártállam számára „szalonképesebb” Korálba igazolna, de végül Erdős Péter, a „popcézár” rábeszélésének köszönhetően (nagylemezt ígér számára, amit teljesít is) is vállalja a közös munkát a Skorpióból távozó három muzsikussal, Papp Gyulával, Németh Gáborral és Szűcs Antal Gáborral (a zenekarhoz csatlakozik még a Miniből Németh Alajos). Így alakul meg nemsokára az állami kemény rockegyüttesként gúnyolt Dinamit, amely 1980-ban valóban nagylemezhez jut, igaz, e tekintetben egy évre rá már a P. Mobil is követi. Igaz, ez az album már nem durran akkorát, mint ha 4-5 évvel korábban jelent volna meg, viszont Erdőséknek nem sikerült felrobbantaniuk a P. Mobilt, ami a Dinamit erős konkurenciájának bizonyult. A Dinamit viszont két lemez után felrobban, ugyanis annak ellenére, hogy a monopolhelyzetben levő Hungaroton kegyeltjei, a sajtó „szétszedi” őket.
Vikidált már 1979-ben sok P. Mobil rajongó árulónak tartotta, mivel otthagyta a zenekart, 2004-ben pedig talán még többen elfordultak tőle, és kapott hideget-meleget, amikor kiderült ügynökmúltja. Viszont felteszem a kérdést: mennyien ismerik a Kárpát-medencében Vikidál Gyulát és mit mond az embereknek Gábor Róbert neve? Ha másként nem, az István a király Koppányaként biztosan még azok is ismerik a karizmatikus hangú énekest, akiknek a rockzenéhez vagy a színházhoz sincs sok közük. Gábor Róbertet pedig valószínűleg csak egy olyan szűk kör ismerte, aki annak idején kapcsolatba került vele. Ezért is lenne felelőtlenség az ún. „ügynöklista” nyilvánossá tétele, hiszen aki akarja, a legtöbb aktát úgyis kutathatja, kikérheti, de az igazán „nagy halak” dossziéit a rendszerváltozás hajnalán zömmel megsemmisítették azok, akik már érezték vesztüket, de még közel voltak a tűzhöz. Sőt, ezek közül ma is nem kevesen jól élnek, sikerült magukat „átmenteni”. Közülül nem kevesen manapság is szép kis vagyonnal illetve politikai-gazdasági befolyással rendelkeznek (lásd pl. Borvendég Zsuzsanna vagy Mező Gábor kutatásait). Most akkor kik is ártottak igazán, a gyakran fenyegetéssel vagy zsarolással beszervezett „ügynökök”, vagy a különböző ranglétrákon helyet foglaló feletteseik? (Abba most ne menjünk bele, hogy nyilván az egyszeri ügynökök között is sokan örömmel befeketítettek másokat, akár ártatlanokat is.)
Takács Tibor történész „Dalos”-könyve nem Vikidál Gyuláról szól elsősorban, hanem arról a Dalos nevezetű ügynökről, akinek – mondjuk így belebújt – (vagy bele kellett bújnia) a bőrébe. Hogy valóban ő írta-e azokat a jelentéseket, amelyek a könyvbe is bekerültek, arról már lehet vitatkozni. A szerző-kutató könyvében hangsúlyozza, hogy semmilyen értelemben nem kíván ítélkezni Vikidál Gyula ügynöki ténykedése felett, ő csak a puszta tényeket írja le, s azt már én teszem hozzá, hogy azokból von le logikus(nak tűnő) következtetéseket.
A nyolcvanas években már nem a suhancok hosszú haja vagy a bakfisok miniszoknyája volt a pártállam első számú problémája, és túl vagyunk már a Beatrice üldöztetésén is. Ekkor igazából az újhullám és a punk képviselőitől tartott a rendszer, akik már nem a sorok közé rejtették az üzenetet, hanem nyíltan kimondták (lásd pl.: CPG-per). Valószínűsíthető, hogy Gábor Róbertnek is elsősorban az lehetett a feladata, hogy ezekről a körökről gyűjtsön, illetve gyűjtessen információkat akár Dalos ügynökön keresztül. Az már a sors vagy a körülmények iróniája, hogy
Az elírások, az emlékek rossz felidézései miatt sokszor még pontatlanul is szerepel a jelentésekben pl. egy előadó neve, egy esemény időpontja, és 40 évvel később olvasva ezeket a dossziékat szinte már mosolygunk is a hibákon. Ezért lehet a könyv alcíme A filológia öröme, hiszen a kutató ezeket a szövegeket olvasva maga is somolyog néha, mert – valljuk meg – aki egy kicsit is ismeri a nyolcvanas évek magyarországi könnyűzenei szereplőit és a színtér kulisszáit, annak bizony nevetséges lehet egy-egy elírás, vagy téves közlés, még akkor is, ha bizonyos jelentések akkoriban egyesek számára kellemetlenséget is okozhattak. A beatkorszak.blog.hu podcastjában Vass Norbert beszél a szerzővel, aki azt is elárulta, hogy formai szempontból ezek a jelentések teljesen rendben voltak, így a felsőbb szervek sokáig nem is sejtették, hogy a tartalmuk lényegében semmitmondó, hiszen az ezzel foglalkozó belügyi osztály emberei nem olvasták az ifjúsági magazinokat vagy a műsorújságokat, amelyek az aktuális könnyűzenei történéseket napi vagy heti szinten taglalták, és nem is vetették össze a Gábor Róbert által dossziéba csatolt Dalos-jelentésekkel. Öt és fél évbe telt, mire felbontották az együttműködést Vikidállal, vagyis lezárták az aktáját, valószínűleg ugyanis csak akkor jöttek rá, hogy nem tudnak meg tőle a belügyminisztérium számára lényeges, izgalmas vagy fontos információkat.
Vikidál Gyula kezdetben tagadta, hogy beszervezték volna. Gábor Róbertre ugyan emlékezett, de azt gondolta, hogy maga is a „slepp” tagja, aki ott sürög-forog a zenekarok között, mint sokan mások, hiszen, már a beszervezése előtti időkből ismerte. S amikor kért tőle ezt-azt, nem gondolta, hogy ezek kvázi jelentésekként lesznek dossziéba téve. Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy Vikidál kézzel írott jelentést is leadott (a szöveg szerepel a könyvben). Nagy Feró annak idején azzal bátorította Vikidált, hogy bátran vállalja a beszervezése tényét, hiszen ő olvasta a jelentéseit és semmi kompromittálót nem írt, sőt, róla még jókat is mondott. Azt a mai napig nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között történt meg Vikidál beszervezése, presszió alatt volt-e vagy sem, annyi mindenesetre bizonyos, hogy bárki írta is a jelentéseket, azok legtöbbjében semmi olyan dolog nincs, amiért másokat komoly retorzió ért volna. Tehát míg Vikidál leénekelte a csillagot az égről, Dalos ügynök nem sokat dalolt. Nyilván Schuster Lóránt és a P. Mobil ez alól kivétel, de valószínűleg ott a személyes bosszú vagy féltékenység is szerepet játszhatott. Az egyik jelentés viszont épp Erdős Péterről közöl olyan részleteket, ami alapján feltételezhető, hogy a könnyűzene akkori mindenható urát sikkasztáson érték tetten. Talán az sem véletlen, hogy Erdős ezután egy vonallal hátrébb került, és a gyeplő a nyolcvanas évek közepétől már inkább Wilpert Imre kezében volt a Hungarotonnál.
Takács Tibor kötete annak ellenére tud olvasmányos, mi több, olykor szórakoztató lenni, hogy munkája lényegében egy levéltári dosszié feldolgozása. Ez pedig mindenképpen jó. Aki nem hiszi, annak 2025-ben talán már nem járnak utána, tehát bátran olvassa el.
Takács Tibor: „Dalos”-könyv (A filológia öröme, avagy kis magyar rock and roll svindli), ABLT/Kronosz Kiadó, 2024
