Csorba László Márairól és Olaszországról

Kezdjük a beszélgetést egy személyes vallomással. Márai írásai téged mikor érintettek meg először?

Nálunk otthon gyakran volt szó a szülők olvasmányélményeiről. Márai apám és anyám fiatalkori olvasmánya volt, s ezekbe a két világháború közötti időből származó könyvekbe kamaszként én is beleolvastam, s a hangulatuk megragadott. Később a sorsom úgy hozta, hogy történészként is a figyelmem fókuszába került, főleg 1998 őszétől, amikor a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatójaként kezdtem dolgozni. Ez egybeesett egy csodálatos irodalomtörténeti szenzációval, azzal, hogy Márai németországi újrafelfedezése után az olasz kiadók is rájöttek, hogy Márai Olaszországban is sikeres lehet.

Ezután egymás után jelentek meg Olaszországban Márai regényei, és ezek mind olyan színvonalat képviseltek, hogy amikor bejártam az olasz külügyminisztériumba különböző ügyeket intézni – és ha valamilyen oknál fogva a gépezet akadozni kezdett –, elég volt Márait szóba hozni, utalni arra, hogy ez a szerző van most is a bestsellerlista élén, máris könnyebbé vált a megoldás. Ez azért lehetett így, mert a miniszteri hivatalnokok olyanok voltak, hogy tudták, ami menő, azt olvasniuk, ismerniük kell. Márai tehát kilencven-száz évvel a születése után is segítette a magyar kulturális diplomáciát. Rá hivatkozva egy csomó dolgot el tudtunk intézni.

Valójában Márainak két olaszországi korszakáról beszélhetünk.

Volt egy Nápoly környéki, 1948-tól 1952-ig. Egy másik 1967-től 1980-ig. Ekkor Salernóba kerültek, mert Márai feleségének, Lola asszonynak Marton Lajos volt a rokona. Ez a Marton Lajos még a másodig világháború alatt került Nyugatra, és egy amerikai segélyszervezetnek lett a munkatársa. Ő szerezte Máraiéknak a Nápoly környéki lakást.

1967-ben Olaszországba jövet Máraiék tehát ebbe költöztek be?

Igen. Ebben a lakásban különböző tárgyi emlékek is fennmaradtak Máraiék után, amelyeket a salernói magyarok megtaláltak. Ezekből később egy gyönyörű kiállítást is rendeztek Márai tiszteletére. Egyebek mellett kiállították Márai írógépét is, amelyet Amerikába költözésük előtt a szomszéd orvosnak ajándékozott.

Lola asszony Kassán maradt lánytestvére nekem azt mondta, hogy ők Olaszországba a nagybátyjukhoz költöztek ki. Ő volt ez a Márton Lajos?

Ő volt az. Róla két meghatározó dolgot kell tudni. Az egyik, hogy a segélytáborba eredetileg ő is fogvatartottként került.

Ilyen tábor volt a Nápoly melletti kis községben, Bagnoliban. Ez egy iparterület, nagyon közel esik a Posillipo-félszigethez, amely maga a csoda, az ókori történelem egy fantasztikus része! Állítólag Vergilius lakott itt. Alatta van Nisida szigete, ahol Brutus lakott, és amikor Caesar legyilkolása után megérkezett ide, rögvest átment Baiaebe meglátogatni Cicerót, hogy elmondhassa neki: a zsarnokon beteljesült a nép ítélete. Ha megáll valaki a Posillipo fokán, akkor ezeket ott láthatja maga előtt.

Ezekről Márai is beszél a San Gennaro vére című regényében, tehát tény, hogy rá is nagy hatással volt a látvány és az irodalomtörténeti emlékek. De ugyanígy az akkor általa látott valóság is, nem kevésbé Európa és a világ sorsa.

Utólag is csak azt mondhatjuk, jó, hogy Marton Lajos ezen a vidéken talált nekik lakást. A Via Nicola Rica 7-es számú házban laktak, egy gyönyörű öreg villában, melynek a teraszáról elképesztő kilátás nyílik az öbölre. Innen negyedórányi séta a Parco Vergiliano, a Capo Posillipo csúcsa. Márai szinte minden reggel itt sétált. Ismerte az itt élőket, a San Gennaro vérében őket írta meg. A regénynek a megírása az alatt a négy év alatt fogalmazódott meg benne, amikor itt éltek. Ebben a regényben egyszerre van benne a csoda és az európai kultúrával való számvetés problémája, másrészt a nápolyi kisemberek lenyűgöző hitelességgel és fantasztikus írásművészettel ábrázolt világa.

És belefoglalja azokat az aggályait is, amiket még nem a személyes tapasztalatok birtokában, de a korabeli amerikai fejlődés irányáról fogalmazott meg.

Pontosan így van, hiszen a kivándorlás vágyott célja Amerika. A regény egyik vonulata, hogy egy házaspár a kivándorlásra vár. Persze tudják, ha elmennek Európából, akkor ők az európai kultúra zseniális összjátékából kizáródnak.

A regényben felveti a kérdést, hogy a személyes sorsot vajon mi magunk rontjuk-e el reménytelenül, vagy van mögöttünk még valaki, aki ezen ügyködik. A San Gennaro vére erről szól. Márait ez az alapkérdés folyamatosan foglalkoztatta. A regényt már Amerikában írta meg. Itt kell megemlíteni, Márai félt attól, hogy a Vörös Hadsereg nem áll meg Kelet-Európában, le fogja rohanni egész Európát, s tönkreteszi az európai kultúrát.

Magyarország háború utáni helyzetét ismerve, veszélyben érezhette-e magát az író?

Rettegett attól, hogy a magyar titkosrendőrség utánanyúl. Ezért akart mielőbb kiutazni Amerikába.

Az irodalmi ténykedése adhatott okot az aggodalomra?

A két világháború közötti időben Márai roppant sikeres színpadi szerző is volt. Ebből adódóan jóban volt a színésznőkkel is. Mindenki tudja, hogy Mezei Máriához, Tolnay Klárihoz is fűzték bizonyos kapcsolatok. De nagyon jóban volt Paulai Ede lányával, Paulai Erzsivel is, aki egy csodálatos szépségű és fantasztikus tehetségű színésznő volt. 1919 nyarán – már a Tanácsköztársaság után, amikor az antantmisszió Magyarországra érkezett – egy vezető olasz diplomata, Cerutti beleszeretett Paulai Erzsibe. Elvette feleségül, és elvitte magával Itáliába. Mikor Máraiék kikerültek Olaszországba, nekik is a táborba kellett volna bemenniük, de Cerutti elintézte, hogy kivételt kapjanak. Így költözhettek be abba a lakásba, amit Márton Lajos szerzett nekik. Cerutti abban is segített nekik, hogy az Amerikába szóló kivándorlási engedélyt is a lehető legrövidebb időn belül megkapják. Tehát a Paulai Erzsi–Cerutti–Marton Lajos összjátéknak köszönhető, hogy Máraiék Olaszországban egy villában élhettek, s nem voltak bezárva a banoli menekülttáborba.

Ezzel kapcsolatosan később kicsit gunyorosan írja, hogy a Halotti beszéd lett a magyar emigráció Szomorú vasárnapja, e mellett illett szomorkodnia a magyar

emigrációnak.

Ennek a versnek Magyarországon is volt visszhangja, hiszen Tamási Áron feladatul kapta, hogy a Magyar Írószövetség nevében nyílt levélben utasítsa vissza azt a hangnemet, amit Márai ebben a versében megütött.

Így van, de ez egy nagy vers! Igen erős képek vannak benne. Ennek a két sornak: „Az ohájói bányában megbicsaklik kezed, / A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet” egészen különös irodalomtörténeti sorsa lett. Van a San Gennaro vérében is egy epizód, amikor a rendőrbeosztott azt mondja a főnökének, hogy furcsák ezek a kelet-európaiak, a nevükön mindenféle hülye jelek vannak. Aztán utal arra, hogy egy cseh mérnök őrjöngeni kezdett, amikor kézbe kapta az okmányát, és a nevéről hiányzott az ékezet. „Engem megloptak, így nem az vagyok, akiről a papír szól!” – kiabálta sértetten. Márai hozzáteszi, ezek az emberek képesek az írógépjüket a kontinenseken át cipelni, csak a nevüket úgy lehessen leírni, ahogyan kell. Márai a versben szereplő két sort kibontja a regényben is.

A Halotti beszédben viszont Rákosiék olyan sorokat is találtak, melyeket a szocialista ideológia javára fordíthatónak véltek…

Főleg ez a verssora keltett bennük reményt: „Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.” Ők ezt egyfajta kapitalizmuskritikaként értelmezték. Berei Andor – a korabeli magyar külügy szürke eminenciása, aki államtitkárként Rákosi kedvence volt, mert a nagy moszkovita körből származott – írt egy levelet Kálló Ivánnak, az akkori olasz követnek, hogy kerítse elő Márait, mert ebben a versben olyan antikapitalista elemek vannak, amiért nyugodtan felajánlhatja Márainak, hogy költözzön haza, tárt karokkal várják.

Honnan került elő ez a levél?

Kállai Iván bizalmas jelentéseit megtaláltam az Országos Levéltárban.

A baloldali olasz értelmiség akkor még nem tudta, hogy a baloldallal bajok lesznek. Ők ekkor még azt hitték, hogy ebből valami gyönyörű dolog lesz, ezért megpróbáltak segíteni. Mindezek ellenére a mai napig nem tudjuk, hogy ez kamu volt-e, megpróbálták félreterelni a dolgot, vagy tényleg nem találták Márait. Ekkorra Márai egzisztenciális helyzete már javult, mert a Szabad Európa Rádió kért tőle heti jegyzeteket. Ezeket úgy adta le, hogy Nápolyból felment Rómába, ott egy lakásban bement a stúdióba, ahol felvették hangszalagra az általa beolvasott anyagot, amit elvittek Münchenbe, és bejátszották az éterbe. Ehhez a házhoz Rómában Márai mindig a Pincio-park sétányán át jutott el. Ezt csak azért említem, mert kiderült, hogy ez a park volt a magyar ügynökök találkozóhelye. A beszervezett házmestereknek például itt adták át az adatokat. Számtalanszor előfordult, hogy a magyar ügynökök és az író elmentek egymás mellett, és nem tudtak egymásról, miközben Márait keresték. Mikorra megtalálták volna, akkor Márai hajója már elindult Amerika felé. Kálló Ivánnak van egy jelentése Bereihez, amelyben sajnálattal közli, hogy nem találják az írót.

Mikor tudta meg Márai, hogy keresték?

Már csak később, kint, Amerikában. Ekkor írt is egy durva levelet, amelyben leszögezi, hogy esze ágában sem volt hazamenni, amit a sajtó közzétett. Erre reagált Tamási Áron, próbálva menteni a menthetőt, magyarázgatva, hogy miért nincs igaza Márainak, amikor nem akart hazamenni.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/13. számában.