Cséúr és Cséné fia korszak alkotásai

2021. április 22., 14:10
Juhász Dósa János

Memoárokat írni híres emberek szoktak. Oral history-t pedig azok, akik úgy gondolják, kellően érdekes az életük ahhoz, hogy azt egy átlagolvasó is kézbe vegye, s végig olvassa. Csordás János rimaszombati hivatalnok szinte mindent tud a városról, legalábbis annak elmúlt hatvan esztendejéről, így izgalmasan várjuk, milyen is az általa összerakott kép élete első húsz esztendejéről, s milyennek is látja a gömöri kisváros hatvanas-hetvenes éveit.

Rimaszombat közelmúltjáról ezt-azt elárult már visszaemlékezéseiben Danis Tamás, Boros Katalin, ahogy sokat mesélnek a Gömöri Hírlap megsárgult lapjai is (Szászi Zoltán botrányos kisvárosi panoptikumát ne számítsuk ide), de amíg ezek általában a város érdekes történeteit és figuráit elevenítik meg, addig Csordás János sokkal keményebb fába vágja a fejszéjét, saját életének első húsz évét írja meg, s helyezi azt keretbe. S a keret mi más is elehetne, mint minden ember életének talán legfontosabb élménye, a szüzesség elvesztése.

Ahogy említettem, nagy fába vágta a fejszéjét az alkotó, mert végül kit is érdekelhetnek egy átlagpolgár mindennapjai, főleg szocialista békeidőben… Mondjuk a rokonokat, a barátokat és az ismerősöket, akik felfedezni vélik magukat egy-egy epizódban.

Vagy a saját nevükön vagy álnéven. Csordás a legtöbb szereplőt a saját nevén szerepelteti, de vannak olyanok, főleg a gimnáziumi évekből, akiket még így, több évtized elteltével sem meri nevén nevezni. Érthető, akik részesei voltak a történéseknek, úgy is beazonosítják, akik pedig nem élték át az eseményeket, azok számára pedig többnyire érdektelen. Csordás János Rimaszombat közelmúltjának egyik legjobb ismerője, aki pár éve Rimaszombat a városrombolás jegyében 1960-1990 címmel elkövetett már egy remek munkát, s a most megjelent visszaemlékezéseket nem árt az említett kötettel együtt forgatni.

Még egy bennszülött, tősgyökeres rimaszombatinak is, ugyanis a város ez alatt a pár évtized alatt alapjaiban változott meg, a Fő tér és a Tompa tér közvetlen környékén kívül szinte minden lebontásra került. B. Kovács István Gömörország c. impozáns kötetében „csak” 1945-ig követi Gömör történelmét, így Csordás oral history-ját akár annak folytatásaként is tekinthetjük.

A közel 400 oldalas kötetet a szerző három részre/korszakra osztja, az első korszak mintegy hároméves korától, vagyis 1960-től 1966-ig (a legkorábbi emlékek: az akadálytalan boldogság évei), a második rész 1972-ig (a nagy korszak), míg a harmadik rész 1978-ig, az érettségiig követi nyomon hősünk emlékeit.

Mivel nem naplót olvassunk, ezek az utólagos visszaemlékezések teljesen egyedi színt kapnak.

Nem véletlenül idézi mottóul G. G. Marquez sorait („Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni”), s nem is tagadja, egy ilyen visszaemlékezés ugyancsak szubjektív tud lenni, s lehet, hogy ha ma kezdené el írni, más-más történéseket emelne ki a vele történésekből. Csordás történetét klasszikus gyerek- s kamaszregénynek is olvashatjuk, amelyben Rimaszombat egykori jellegzetes átlagfigurái is megjelennek, az alap- és középiskolai tanáraitól kezdve a borbélyokon át (Csordás édesapja ugyanis borbély volt), az utca lakóin és az osztálytársakon át a cigánytelep fura figuráin át  a tévészerelőig, akiben én a nagybátyjámat ismerem fel. Igaz, nincs nehéz dolgom, Csordás a nevén nevezi, s ahogy a többi esetben is, plasztikusan, jól megválasztott jelzőkkel ábrázolja életének egykori hozzátartozóit.

De aki filmtörténetre vágyik, az is haszonnal forgathatja a könyvet, Csordás ugyanis nagy filmrajongó, aki előbb az anyjával, Csénével, majd egyedül vagy barátnők társaságában a hatvanas-hetvenes években szinte minden filmet látott.

Ahogy minden értelmiséginek született ember, Csordás is lázadó, s amíg a nagy korszak számára is az alapiskola, a gimnáziumi éveire már nem emlékszik ilyen jó szívvel. „A gimnázium behódolásra késztet” – írja, s nem is sejti, mennyire osztom a véleményét. Csordás lázadása s írói leleménye abban is megnyilvánul, hogy szüleit kissé eltartva mostani önmagától Cséúrnak és Csénének nevezi, bár megható szeretettel helyezi el őket élete regényében.

A kötetben megelevenednek ennek a közel három évtizednek a fontos eseményei is, így a város alapításának 700. évfordulója, a civil kulturális élet történései, az Omega és a Neoton koncertje, a Daloló Balogvölgy, Básti Lajos estje, ahogy az akkori kulturális és társadalmi élet mozgatórúgói, így Veres János, Drobka Géza, Kamarás Erzsébet, Danisné, Štefan Baláž, az osztálytársak közül a közelmúltban elhunyt Kökény Kotyer Béla vagy Pólos Árpád is. „Te a zárt kapun menj át, ha másokat szélesre tárt kapu vár” – ezt a tanácsot kapja útravalóul Csordás János Cséúrtól, vagyis idős édesapjától, de hogy képes volt-e ezt minden cselekedetében megtartani, erre csak ő tudja a választ.

Bár jó évtizeddel fiatalabb vagyok az írónál, s ezeket az éveimet szülőfalum mellett Füleken éltem le, olvasván a visszaemlékezéseit, folyamatosan jönnek elő évtizedes emlékek, s talán ez Csordás könyvének a legnagyobb érdeme.

S eszembe jut Juraj Šebo remek sorozata, aki „képeskönyvekben” (fotók garmadájával) foglalta össze élete eltelt évtizedeit. Nagyon izgalmas vállalkozás lenne egy ilyen, kevésbé „szóömlesztett” változatot is kiadni. Hisz, ha nem tesszük meg, egy egész korszak merül a feledésbe.

Kövesse facebook oldalunkat is!