Cselényi László igaza
Cselényi Lászlót, a József Attila-díjas írót, költőt, műfordítót, pedagógust július 23-án érte a halál, 85 éves korában. Múlt pénteken vettek végső búcsút a kiemelkedő irodalmártól Pozsonyban, a Főrévi ravatalózóban, Lapunkban, a Magyar7-ben Kövesdi Károly tisztelgett emléke előtt.
Az 1968-as Kárpát-medencei földindulást követően, abban a furcsa, vihar utáni csöndben találkoztam először élő költőkkel a tornaljai (azóta megszűnt) gimnáziumban, ha jól emlékszem, az első osztályban. Egy gömöri triumvirátus: Batta György, Cselényi László, Tóth Elemér volt a vendégünk (a negyedik, Tőzsér Árpád nélkül, vele lett volna teljes a kép). Negyven évvel később, 2009-ben úgy adódott, hogy szerkesztenem adatott Cselényi egyik kötetét.
Ha jól emlékszem, maga László kérte a kiadót, hogy én gondozzam a szövegeket – talán azért, mert akkoriban már kevés emberben bízott meg –, amelyekkel őszintén szólva nem sok bajom volt, hiszen a költő által rám zúdított többkilónyi kéziratot csak össze kellett rendezgetni, kicsit átfésülni, és mint egy puzzle-t, összerakni a könyvet.
A Cselényi-percepciókat és a róla, a műveiről írt kritikák gyűjteményét. A könyv alcíme is ez volt: Cselényi László költészete kritikák és értékelések tükrében. Ez volt a 2002-ben megjelent, Pomogáts Béla által szerkesztett Escorial „ikerkönyve”. Ezt az intermezzót csak azért említem, mert azóta sem olvastam annyi zagyvaságot, nagyotmondást, félreértést és -magyarázást költői művekről, mint ebben a kalangyában.
Ha jól emlékszem, éppen Tőzsér Árpád tette Cselényiről az alábbi megállapítást: „Gyanítható, hogy Cselényi Lászlóról, szerencséjére, vagy kivételes immunrendszerének köszönhetően, mindezek leperegnek, és bár (mert minden alkotó hiú) ő is kívánja az elismerést és visszaigazolást, szándékaitól nem térítik el a drukkerek.” Tegyük hozzá: és az ellendrukkerek.
És most ugorjunk egyet előre vagy hátra, vagy éppen a semmibe. Egyik „ellendrukkere” írta: „Cselényi szövegei továbbra is azt a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i hangvételt, beszédmódot tartják fenn, amely az 50-es években képződött meg a magyar lírában, s amelynek »iszonyatos nagyotmondása« azóta többszörösen relativizálódott a magyar költészetben is.” E végtelenül elszomorító, sommás vélemény elgondolkodtató.
Már csak azért is, mert ez az „iszonyatos nagyotmondás” nem a múlt század ötvenes éveiben, hanem évszázadokkal korábban, legalábbis Zrínyivel, Balassival, Vörösmartyval kezdődött-folytatódott, s ezt a fonalat szőtték tovább az említett költők. S nyomukban Tőzsér, Cselényi és még mások. Sajnos, kevesen, de a liberális pápáknak még ez is soknak tűnt.
A fenti vélemény szerzőjének a nevét csak azért nem említem, mert nem egyszemélyes ítéletet fogalmazott meg, hanem annak a korszellemnek (korparancsnak) az egyik szószólója lett, amely éppen Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, vagy éppen Csoóri Sándort (s velük együtt egy teátrális mozdulattal) Cselényit is úgy hajítaná vissza a múltba, hogy ne legyen jövőjük, mert a liberális kánon pápái valahol valamikor (leginkább a Nagykörút kávéházaiban, a ´90-es években) úgy döntöttek, hogy „relativizálni” kell azt a fajta lírát, amely népben, nemzetben, kollektív alanyiságban mert-mer megszólalni, még ha avantgárd eszközökkel is.
Pedig hát! Cselényi László éppenséggel ettől kanyarodott el nagy ívben, szerencsé(nk)re sikertelenül, hiszen újíthatott bármennyit a versvilágán, tördelhette bárhogyan a sorokat, a máglyarakás, vagy a zenei polifónia alól mindig fölparázslott az az eredeti zsarátnok, amely a Párizsban eszmélő, de gömöri magyarnak megmaradt költő művészetét táplálta.
Lacikám, ennek érvénye van, mondanám neki, ha föl tudnám hívni, ha lenne hová. Amikor ezeket a sorokat írom, László már a pozsonyi földben nyugszik. Mondhatnám azt is, csak ennek van érvénye. A divatok jönnek-mennek, a kánonok építgetik önmagukat, a kritikusok pedig szeretnék satuba szorítani az alkotót, és a saját képükre formálni. Szerencsére ez lehetetlen vállalkozás. Mert mondjon, gondoljon ki mit akar, a költészetet és a költői művet nem lehet sem felnagyítani, sem kisebbíteni, sem skatulyázni. A költemény minden kalitkából kiröppen, és mindent lerázva magáról szárnyal – ha az olvasó is úgy akarja – az öröklét felé. Hogy közben meg-megrándul a szárnya, idegen szelekre is rátelepszik, hogy erőt gyűjtsön, könnyítsen a lebegésén, nem számít. Utána úgyis meg kell szenvednie a magáét. Mert ez az ő jussa és gyönyörű sorsa.
Lacikám, földim, nyugodj békében, és ne törődj azzal, hogy talán te voltál az egyetlen olyan költő, akit még a tanítványai sem követtek. Ez lehetne akár kitüntetés is. A több mint ötven évvel ezelőtti gimnazista az akkori felolvasásból egyetlen szókapcsolatot jegyzett meg: „tizenkét kiterített lábnyom”. Ezt a hátborzongató sort azóta sem felejti, mert beleégett a lelkébe.
Megjelent a Magyar7 2023/31.számában.
