Csanda Sándor tartózkodó életműve
Csanda Sándornak sok szempontból az úttörő szerep jutott a II. világháború utáni (szlovákiai) magyar irodalomtörténetben. Az irodalomtörténet és irodalomtudomány szűkös mezsgyéjén egyensúlyozott, ennek köszönhetően egyik oldal sem igen szerette. Ahogy egyszerre volt tanár és kritikus is. Eredményei mai szemmel nézve már felbecsülhetetlenek. Nemcsak Balassi Szép magyar komédiájának feltárása, a török- és kuruckori magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok máig legkövetkezetesebb feldolgozása, az ún. első nemzedék bemutatása, a harmadik nemzedék törekvéseinek kritikusi feltárása, de a pozsonyi magyar tanszék létrehozása is mind-mind Csanda Sándor nevéhez köthető.
Nem élte meg az 1989-es rendszerváltást, így már nem volt lehetősége válaszolni az életművére zúduló vádakra, sőt azt sem élte meg, hogy egész életművére feledésfátylat borítottak, s a mintegy négy évtizedes pályájának az eredményeit besározták, s tették ezt azok, akik szinte kivétel nélkül az ő köpönyegéből bújtak elő.
Az Első nemzedék, A törökellenes és kuruc harcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai című munkái alapművek, amelyek nélkül nehezen értelmezhetőek a felvidéki magyar irodalom évszázadai.
95 éve Kisújfalun született, abban a kis faluban, amely még egy jeles történészt adott a magyarságnak, a Csandánál két évvel idősebb Tóth Endre történészt, aki Mocsáry Lajos életpályájával foglalkozott. Csanda Sándor iskoláit Érsekújvárott, Budapesten, majd Pozsonyban végezte. 1952-ben az elsők között szerzett magyar-szlovák szakos tanári diplomát, s még diplomája kézhez vétele előtt a tőle évtizedekkel idősebb Sas Andorral együtt alapítója lehetett a Comenius Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének. Itt tanított évtizedekig, bő évtizedig tanszékvezetőként is működött.
A Szép magyar komédia, – ahogy később az újabb kutatások kimutatták –, egy olasz pásztorjáték fordítása alapján készült, s az első magyar szerelmes színjátéknak számít. Balassi művét a hatvanas évektől kezdve Görgey Gábor modernizált átiratában több alkalommal is színre vitték. Csanda Sándor egyik kedvelt kutatási korszaka volt a török- és a kuruckor, főleg annak magyar-szlovák vonatkozásai.
Ő leplezi le Matunák Mihály álkuruc dalait (bizony nemcsak Thaly Kálmán tartozott az álszerzők közé), s kutatásainak köszönhetően tudjuk, a szlovák jobbágyok komoly szerepet játszottak a labancellenes harcokban, s a magyar-szlovák együttélés egyik utolsó olyan korszaka volt, amikor még nemzetiségi ellentétek nem léteztek. Pár éve Agnieszka Holland Jánošík életét bemutató filmje a Rákóczi-féle szabadságharc leverése után játszódik, s maga a későbbi rettegett betyár is magyar népdalt énekel társaival együtt.
Csanda több kötetében is ezeket az együttélés szempontjából még nem terhelt korszakok közös eredményeit idézi meg, tanulmányainak „főhősei” Balassi mellett Rimay János, Beniczky Péter, Koháry István, Bél Mátyás, Mészáros Ignác vagy Benyovszky Móric. 1961-ben a Magyar Tudományos Akadémia adja ki A törökellenes és kuruc harcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai című kötetét, későbbi ez irányú kötetei közül érdemes kiemelni az 1965-ben megjelent Hidak sorsa, majd a két évtizeddel későbbi Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai, ahogy az 1986-ban kiadott Szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományai című kötetét is.
Amíg Erdély és Vajdaság a trianoni elcsatolás után is ragaszkodott a hagyományaihoz, Felvidéken önsajnálattal szerették hangoztatni, a szlovenszkói magyar irodalom a semmiből jött létre.
Egyedül egy szlovák irodalomtörténész, Pavel Bujnák volt az, aki Balassit és Felvidéken élő társait is bevette a felvidéki irodalmi brancsba, míg a szlovenszkói magyar irodalomtörténészek úgy tekintettek a múltra, mintha Csehszlovákia megalakulása előtt a Felvidéknek nem lettek volna irodalmi hagyományai. Ez sajnos végigvonul a szlovákiai magyar irodalom teljes történetén, s befolyásolja Csanda ez irányú kutatásait is. 1968-ban jelenik meg korszakos jelentőségű műve, az Első nemzedék, amely íróportrék keretében mutatja be az 1918 és 1938 közötti időszakot, kitekintéssel az 1948 utáni évekre is. Mintegy 80, a korszakban működő költőről, íróról, drámaíróról és kritikusról ad filológiai alaposságú portrét, munkájában találkozik az irodalomtudós, a tanár és a kritikus.
Pótolhatatlan vállalkozásról van szó, Görömbei András magyarországi irodalomtörténész mégis jogosan állapítja meg: „Csanda Sándor nem vállalkozik az egyes portrékon belül sem az általános érvényű és érdekű jelenségek mélyebb megvilágítására”. Ahogy hiányolja egy, a korszakot átfogó tanulmány elkészültét is (Csanda művét mindenesetre kiegészíti Turczel Lajos egy évvel korábban megjelent Két kor mezsgyéjén című alapműve, ahogy a kettő szintézisét kínálja Fónod Zoltánnak a már rendszerváltás után megjelent Üzenet című munkája).
A kötet egyik komoly hibája, hogy Csanda is kizárólag politikai fogalomként kezeli a szlovenszkói magyar irodalmat, s a szerzőket is szigorúan az államhatárokon belül egy adott időszakban ismeri.
Például Palotai Borisról írja: „1938 után Magyarországon kifejtett munkássága már nem tartozik a csehszlovákiai magyar irodalomba”. Meglepő ez a megállapítás attól a Csandától (s ez természetesen nemcsak Palotait érinti), aki annyira ragaszkodik a Felvidék régebbi évszázadai hagyományainak folytonosságához. Ez a szemlélet később rányomja a bélyegét azokra a lexikonokra is, amelyeknek egyik kezdeményezője és szerkesztője, így a Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona vagy A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona című munkákra is.
Ezekben az években aktív kritikusi tevékenységet is folytat, s nem kíméletes az egyes szerzőkhöz. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a rendszerváltással szinte egybeeső halála után őt sem kímélik, s ahogy lenni szokott, a fürdővízzel a gyereket is… De még így is érthetetlen az a kíméletlen támadás, amely például az 1994-ben oktatási segédletként megjelent Nyomkereső című kötetben olvasható: „Forrás- és hagyományfeltáró munkásságának nagy részére azonban a baloldali és szocialista irodalom iránti elfogultságai mellett egyfajta hevenyészettség, zavart kapkodás, könnyen tettenérhető felületesség nyomja rá a bélyegét. Tárgyismerete, adatgazdagsága, tényfeltáró buzgalma letagadhatatlan, de adatai igen sok esetben megbízhatatlanok és hiányosak, az általa közzétett szövegek egynémelyikét az éppen esedékes kurzusnak megfelelően eltorzította, megállapításai csak nagy-nagy fenntartásokkal kezelhetőek”. Az otromba szöveg furcsa fintora, hogy még Csanda Sándor halálának időpontját is elírja, s azt 1983-ra teszi. Ez van, amikor a fagyi visszanyal.
Sajnos, Csanda Sándornak nem adatott meg, hogy a rendszerváltás után megerősítse vagy korrigálja egyes megállapításait, s ahogy Fábry Zoltán életművét, úgy az övét is mindenestül kidobtuk.
Holott több mint három évtizeddel a halála után életműve megkerülhetetlen, a török- és kuruckori magyar-szlovák kutatásai, ahogy a Trianon utáni első nemzedékről írt tanulmányai és portréi is alapművek. Feltéve persze, hogy érdekel még egyáltalán valakit.
