„Csak a magunk embersége” – 120 éve született Tamás Lajos

„Tamás Lajos kisebbségi, kisvárosi és kispolgár költő” – írja róla Varga Imre az ún. első nemzedék (1918-1945) csehszlovákiai magyar költőit bemutató Rejtett ösvény című kötetében. El is rejti a kötetben három versét. Igaz, a Magyarországon máig népszerű Mécs Lászlótól is csak hat verset, míg Darvas Jánostól két verset közöl, viszont alaposan túlértékeli Forbáth Imre vagy Mihályi Ödön költészetét.

Fotó:  Oros László

De nem sok jót olvashatunk róla Fónod Zoltán Üzenet című monográfiájában. Pedig Tamás Lajos népszerűsége a húszas években vetekedett Győry Dezső és Mécs László költészetével, s talán nem lebecsülendő a Nyomkereső szerzőinek a véleménye, akik Dénes György egyik szellemi elődjének tekintik Kosztolányival és Tóth Árpáddal együtt. Talán én Áprily Lajost is megemlíteném. Tamás Lajosnak gyors egymásutánban öt vékonyka verseskötete jelent meg a húszas-harmincas években, ennyi. A harmincas évek második felében még megírt egy nagyon fontos tanulmánykötetet a pozsonyi Toldy Kör történetéről, s már komáromi évei alatt, bevonult katonaként egy ifjúsági regényt (Mi történt a Kompkötő-szigeten? – a saját rajzaival), majd ausztriai és németországi hadifogságokból hazatérve Magyarországon telepedett le, s alig 57 évesen meghal.

Mondhatnánk, tipikus szlovákiai/szlovenszkói magyar írói sors. „Hisz, a versnél mennyivel több az élet” – ahogy írja Több az élet című versében. Ugyanezt a mondatot leírhatta volna 1945 után Vozári Dezső, Szombathy Viktor, Tichy Kálmán, Darkó István, Mécs László és Morvay Gyula is (és sokan mások), akik kényszerűen itt hagyván az annyira szeretett szülőföldet, pennájukat is többnyire „szögre akasztották”.

A kutya sem ugatott utánuk. Tamás Lajosnak az 1937-ben Rimaszombatban, Wallentinyi Samu szerkesztésében megjelent Új magyar líra című antológiában nyolc verse jelent meg, az ugyanebben az évben Dallos István és Martonvölgyi László által kiadott antológiában hat, majd eltelik egy nemzedéknyi idő és szép lassan elfelejtik őt. Vagy tudatosan kihagyják az irodalmi kánonból.

Varga Imre legalább beteszi a korszakkal foglalkozó kötetébe, bár ellenszenvét nem rejti véka alá, meglepő módon viszont Tóth László a Szélén az országútnak című 1991-es antológiájában még hat verssel szerepelteti, addig az utolsó, 2002-ben megjelent Förtelmes kaszálógép című antológiába – amelyet szintén ő szerkesztett –, már egyetlen versét sem teszi be. 

De ki is volt Tamás Lajos, aki a húszas évek egyik legnépszerűbb költőjeként alig száz év alatt csatlakozott az örök elfeledésre ítélt íróink közé?

Az első nemzedék két Tamás vezetéknevű írót is ismer, igaz, egyikük sem ezen a néven született. A prózaíróként akkoriban nagy népszerűségnek örvendő, mára szintén (el)feledett Tamás Mihály Tvaroskaként született Beregszászon, míg Tamás Lajos Tomaschek néven Szereden. Alap- és középiskoláit Pozsonyban végezte, de Budapesten szerzett közgazdasági diplomát a húszas években. Már pozsonyi gimnazista évei alatt főmunkatársa volt a Turul című ifjúsági lapnak. Miután befejezte az egyetemet, hazatért Pozsonyba, egy ideig tisztviselőként dolgozik, de szinte azonnal bekapcsolódik a közéletbe is. Első versei egy galántai antológiában jelennek meg, ezt követi az Új Auróra, s a húszas években gyorsan beskatulyázzák a jobboldali, konzervatív költők közé, holott egyik példaképe Ady Endre volt, akinek szimbolizmusa jelentős hatást gyakorolt rá. Ahogy első versein érezhetőek Mécs László nyomai is. Ahogy Magyarországon, Felvidéken, kisebbségi sorban is ádáz csata dúlt a konzervatívok és a baloldaliak között, az ún. progresszív szellemet főleg a Tanácsköztársaságban részt vállalók, a Horthy bosszúja elől  Csehszlovákiába menekült írók képviselik, akik vehemens csatákat vívnak a konzervatívabb, hagyományosabb művészeti formákat választókkal. Ahogy mostanában, átmenet akkor sincs.

Fotó:  Oros László

A húszas évek közepétől rendszeresen jelennek meg versei a Prágai Magyar Hírlapban, első önálló verseskötete 1926-ban jelenik meg Berlinben a Ludwig Voggenreiter Verlag magyar osztálya gondozásában, Jóságom sátora címmel, ezt követi egy évvel később ugyanitt A jóság dalai, majd 1929-ben az Üvegen keresztül, 1932-ben a Fonál mentén (a Magyar Minerva kiadásában), s végül 1935-ben a budapesti Lampel gondozásában egy válogatáskötet, a Hamuszínű ég alatt. Talán nem véletlenül szerepel két kötetének címében is a jóság szó, költészetét meghatározza a mindent és mindenkit keblére ölelő szeretet, a természet, főleg a tavasz kultusza. De Tamás megszólaltatja a kisebbségbe, idegen létbe szorult kisember mindennapi problémáit, érzésvilágát, ahogy állandó útitársai a kiszolgáltatottak, elesettek, a munkások is.

Fotó:  Oros László

„Tamás természetes, póz nélküli kifejezésekre törekszik, kerüli a diszharmóniát, jól érzi magát a vágy, a sejtés érzelmes világában, de sokszor nem tudja elkerülni az egyhangúságot, a szürkeséget” – értékeli költészetét Csanda Sándor, s ha lehet, még kegyetlenebbül fogalmaz Fónod Zoltán, aki szerint Tamás Lajos az ősegyszerűség hívő hitével írja a verseit, melyek elsősorban költőiségükben szenvednek csorbát.

„Szürke verseit olvasva alig értjük, mi emelte őt népszerűségben legjobb poétáink mellé?” – kérdezi Varga Imre 1980-ban, s talán erre a legpontosabb választ egykori kritikusa, Kossányi József adja meg, aki 1936-ban ezt írja válogatott verseskötetéről a Magyar Írásban: „Míg Mécsnél a nagy emberi nyomorúságok – sírások, sugárzó örömök tézis-antitézise felett ott ragyog az Istenben való megnyugvás és béke szivárványos szintézise, Győrynél ott van a lázadó ember harcos gőgje, káromkodó keserve – fájdalmainak világba-kiáltásán érzett megkönnyebbülése, addig Tamás nyomasztó levegőjű tájakon barangol, ahol fojtottan zihál a kis emberek, a paraszt, a munkás, a hivatalnok, szóval mindnyájunk élete”.

A tisztviselői életet gyorsan feladja, újságíró, a Darkó István-féle Magyar Írás és Tátra munkatársa, valamint a Toldy Kör főjegyzője lesz.    

S itt érdemes egy bekezdés erejéig megállni a Toldy Körnél, amelyet Toldy Ferenc 50 éves írói jubileuma alkalmából alapítanak 1874-ben Orosz László és Vutkovich Sándor kezdeményezésére. Egy időben Thaly Kálmán is elnöke volt. A konzervatív szellemiségű polgári egyesületnek fontos szerepe volt a magyar nyelv terjesztésében az akkor még elsősorban német nyelvű városban. Az első évtizedek történetét Kunlik Emil írja meg 1905-ben. Trianon után a megújult egyesület elsődleges feladata a magyar szó megőrzése volt, nagyon sok rendezvényt szerveztek, ők működtették a Bartók Béla Dalegyletet, az Új Auróra és a Magyar Minerva című konzervatív szellemiségű lapokat. Ezen évek történetét dolgozza fel Tamás Lajos, aki évekig látta el a kör főjegyzői tisztét. A körre még nagyobb feladat hárult a müncheni döntés után, amikor Pozsony a Tiso-féle Szlovákia fővárosa lett, s a magyarok abszolút kisebbségbe kerültek. Ennek a korszaknak már nem volt részese Tamás Lajos, aki Komáromba költözött, ahol az ottani betegsegélyző intézet munkatársa lesz.

Itt alapít családot, lánya születik, de a boldogság nem tart soká, őt is várja a katonai szolgálat, s a háború végén nyugati fogságba esik, s Auerbach, Pressath s Amberg érintésével tér haza 1946-ban. Hazatérve, Komáromból áttelepül Budapestre, innen Székesfehérvárra, ahol főelőadóként dolgozik. Viszonylag fiatalon, 57 évesen hal meg Budapesten.  Itt is van eltemetve a farkasréti temetőben.

– írja önironikusan a Fejfa helyett című 1955-ös versében.

„Lírájának »kis«-szerűsége – az óvatosság, mérsékletesség, józanság és a munka dicsőítése – tette őt népszerűvé a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalomban: humanizmusa, vallásossága a verskedvelők minden rétegében szerzett számára olvasókat” – állapítja meg költészetéről Varga Imre, aki nem érti, mi emelte őt népszerűségben legjobb poétáink mellé… Verseit ízlelgetve, talán nem véletlen, hogy Dénes György elődei között merül fel a neve, ha itt-ott nyers költői eszközöket használva, rím-meg-megbotolva is, de kevesen találtak el a mindennapi versolvasó lelkéhez, mint ő. Hisz, ahogy a költészet feladatáról, szerepvállalásáról írja:

Végigolvasva a köteteit, nyugodt lelkiismerettel írhatjuk le, nemcsak egy irodalmi estet, de egy válogatáskötetet is érdemes volna kiadni a 120 éve született Tamás Lajos verseiből.