Búcsú Cséplő Ferenctől

Vadkerti Neszméri Csilla 2019. január 08., 12:05

Ő volt az, aki mindig szeretett mesélni, beszélgetéseink nagy része arról szólt, hogy mesélt. Neki köszönhetem, hogy egy tanútól hallhattam, milyen volt az érsekújvári bombázás 1945-ben. De nem ez volt az egyetlen általa elbeszélt történet. A 20. század több nagy történelmi eseményét is átélte, és szívesen osztotta meg mással élményeit. Ő volt a pozsonyi csemadokosok Feri bácsija, akit mindenki szeretett. Még 90 éves korában is aktív volt, rendezvényekre járt, sőt, a szervezésből is kivette a részét.

Cséplő Ferenc Fotó: archívum

Cséplő Ferenc 1920. október 4-én született Rétén, középiskolába Szencre, a Magyar Királyi Felsőkereskedelmi Iskolába járt, majd a pozsonyi közgazdasági egyetemen tanult. A II. világháborút Érsekújvárban élte meg, aktív tagja volt a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesületnek és a cserkészmozgalomnak a két világháború közt. Mindig büszke volt rá, hogy alapító tagja volt az érsekújvári Csemadoknak, amely az egyik első alapszervezete volt a mozgalomnak. Már 1942-től írt cikkeket, publikált az Érsekújvár és Vidékében, később más országos lapokban is.

A Rétéről szóló könyve Fotó: archívum

Több kötet szerzője: szülőfaluja, Réte történetét a Réte – bástya és menedék című monográfiában örökítette meg. Későbbi köteteiben saját életéből merít. A Rosszcsontok 1996-ban jelent meg. A történet főszereplője egy kisfiú, akinek az élményeit és hányattatásait olvashatjuk egy magas-tátrai szanatóriumban. A Mátyusföldi rosszcsontokban Arató Laci és szülőfaluja, Rétfalva mindennapjait eleveníti meg a szerző, a kötet 2003-ban jelent meg. 2006-ban kiadott Azok a nehéz idők című kötetének története  a második világháború végének zűrzavarában játszódik, szovjet és magyar katonák, SS-legények és nyilasok között, magyar üldözések, határváltozások, kitelepítések légkörében. Olyan eseményeket jelenít meg, amelyeket ő maga, fiatal férfiként élt át, és amelyekről sokáig nem vagy csak nagyon ritkán beszéltek az emberek.

Képgalériánk:
Könyv és dedikáció Fotó: archívum

Az Azok a nehéz idők pozsonyi bemutatója 2007 őszén volt, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy beszélgethettem Feri bácsival. Őszintén és szépen mesélt minden nehézségről. De a hangjában ott bujkált az az érzés is,  hogy túlélte az eseményeket, ott lehet közöttünk. Mindenki: idősek és fiatalok érdeklődve hallgattuk őt (sosem felejtem el, 87 évesen szemüveg nélkül olvasott). Mindig azt mondta: egy embernek mindig óvnia kell a nyelvét, a nemzetiségét, a hitét, vigyáznia kell a kultúrájára, mert csak így maradhat becsületes ember.

A Pro Patria Díj átadásán Fotó: archívum

Úgy emlékszem Feri bácsira, aki mindig vidám volt, a problémát pozitívan közelítette meg, abban a tudatban, hogy úgy is meg kell oldódnia. Semmire nem mondta azt, hogy azt nem lehet, szerinte mindent meg lehetett oldani. Pozitív világlátása és életszeretete ragályos volt, a Csemadok-évzárók és ülések az ő társaságában mindig vidámak voltak.

Feri bácsi, nyugodjék békében.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS