Brian élete
Nem, ezúttal nem a Monty Python kultikus vígjátéka kerül terítékre, bár a cím nyilván erre is utal, mint ahogy a Brian életei című életrajzi könyv is, amely az AC/DC újkori énekesének életútját mutatja be. Jobban mondva bizonyos szakaszait, s ezért a többes szám.
Az angol humor is találkozási pont a filmmel, s érdekes konstatálnom, hogy a szigetország veterán rockzenészeinek autobiográfiai munkái (mert az utóbbi években szinte futószalagon érkeznek, talán azért is, hogy a legtöbb rock ikon bizony nyugdíjas korba érkezett, és talán egyikük sem szeretné sírba vinni a történeteit, de motiváció lehet számukra az is, hogy a bulvársajtó róluk megjelent szenzációhajhász, sokszor a valósággal köszönőviszonyban sem lévő marhaságait egyszer és mindekorra helyre tegyék) bizony nagyon izgalmasak, sőt, olvasmányosak, s mindegyikükben fellelhető egy csipetnyi vagy akár több evőkanálnyi is abból az ironikus és vicces stílusból, ami a ködös Albion lakóira amúgy jellemző. Ezért is áll hozzám közelebb a brit zenészbiográfiák világa, mint mondjuk az amerikaiaké, legyen szó akár Bruce Dickinson, Lemmy, Tony Iommi, Ozzy vagy a Judas Priest-es K.K. Downing könyveiről.
Szokatlan módon a könyv a közelmúlt eseményeivel kezdődik, amikor úgy tűnt, hogy komoly halláskárosodása miatt Brian számára megszűnik az élet értelme, azaz nem állhat többé a színpadra. Többször előfordult (nem mellesleg velem is), hogy egy komolyabb influenza során bedugult a füle, de az a betegség elmúlását követően pár nap vagy pár hét után általában kitisztult. Nyilván a hangos színpadokon töltött több évtized meg a sok repülés által átvészelt légnyomáskülönbség sem tett jót a hallásának (tehát elsősorban nem a versenyautók zaja miatt történt mindez az autófetisiszta énekessel, ahogy a bulvársajtó megírta).
Egyszer egy esős koncert után elkapta az influenza, majd az azt követő repülőút se tett jót neki, és a dolog valahogy komolyabbnak tűnt számára, mint általában.
Amikor már alig hallott valamit, és az egyik koncert alkalmával hirtelen szinte semmit, nagyon kétségbeesett.
Felkeresett egy világhírű fülspecialistát, Chang doktort, aki közölte vele, hogy a fülében szilárd, kristályos anyaggá állt össze a váladék, emiatt műtét nélkül nem lehet a baján segíteni, és az sem hozza vissza az eredeti hallását, sőt, maga a műtét is kockázatos.
Itt megszakad a történet és az Epilógusban folytatódik, de én nem szeretném lelőni a poént. Mivel Brian újra a színpadokon van, talán sejthető egy kis happy end, bár az sem a szokványos módon zajlott le. Ezután a könyvben egy nagy ugrással a világégés utáni időkben találjuk magunkat.
Talán sokan nem tudják – mint ahogy én sem tudtam –, Brian anyai ágon olasz származású, amire büszke is, bár a II. világháborút követően jó pár évig a brit társadalom java része megvetéssel és lenézéssel tekintett az olaszokra, mint legyőzöttekre és a 3. birodalom szövetségeseire. De ez például az ő esetükben is csak egy ideig tartott; a jómódú családból származó – akkor még – fiatal olasz anyuka, lánykori nevén Esther Maria Victoria Octavia De Luca, hamar feltalálta magát, és ő főzte a Newcastle melletti kisváros, Dunston – mert ott éltek Brianék – legjobb kajáit és a süteményéért pedig az egész utca sorban állt (ismerve a brit konyhát, mondjuk ez nem is olyan meglepő).
Na igen, ekkor már nem volt annyira „ciki” olasznak lenni. A legnehezebb időszakokban is kedélyes, pozitív természetű, és olasz voltát nem meghazudtolóan temperamentumos anyuka ellenpólusa volt a szűkszavú, vaskalapos, szigorú brit őrmester apa, ennek ellenére valahogy mégis kiegészítették egymást. Igaz, egy komolyabb családi veszekedést követően talján hitvese után egészen a pályaudvarra kellett mennie, hogy visszahozza.
Brian számára felejthetetlenek voltak az olaszországi gyerekkori nyaralások is, amikor családostól látogattak el a rokonokhoz. A füstös, brit munkásvilágot hátrahagyva ez maga volt a paradicsom. Igaz, csak néhány hétig.
Aztán otthon egyre inkább hatalmába kerítette a zene, és igazából a vízicserkészek vezetője fedezte fel énekesi tehetségét.
Később ő maga is zenekart alapított, majd egyre komolyabbakat. Végül jött a már országos hírű Geordie (a szlengben a Tyneside tartományban, azaz Newcastle környékén élő, általában egyedi dialektusban beszélő embereket nevezték így), amelyben gyakran fehér-fekete hosszanti csíkos pólóban lépett színpadra (ilyen színkombinációjú a Newcastle focicsapatának meze is).
A banda a 70-es évek közepén aratta a legnagyobb sikereit, de az évtized végére az új hullám előtörése miatt megszűnt.
Brianék ugyan még összehoztak egy inkább amatőr módon muzsikáló, de a környéken egyre sikeresebb Geordie II-t is, azonban az énekes ekkor váratlan telefonhívást kapott. Először azt képzelte, hogy csak szórakoznak vele, de a hívás mégsem volt áprilisi tréfa: az AC/DC menedzsmentje kereste.
Kissé körülményes módon ugyan, de eljutott a meghallgatásra, majd a másodikra is, aztán következett az új témák kibontása. Kisebb sokként érte őt, amikor a többiek közölték vele, hogy a dalszövegeket is tőle várják, és hamarosan indulnak a Bahama-szigeteken található Compass Point Stúdióba, hogy rögzítsék az új lemezt. De a többiek türelmesek voltak. Kellett is Brian számára egy kis idő, mert csak ekkor fogta fel, hogy bevették a zenekarba. Vagy talán csak akkor, amikor kezébe kapta az új lemez, a Back In Black egyik tiszteletpéldányát, amin – feltéve azt a lemezjátszóra – végre meghallotta saját hangját. És igen,
A könyv itt befejeződik, hiszen Brian élete aztán már a szemünk előtt zajlott, és bízzunk benne, hogy még hosszú ideig így lesz, és sokáig láthatjuk őt a színpadokon AC/DC-s társaival. Legközelebb hozzánk, éppen július 21-én, Pozsonyban. Ha valaki a rockzene esszenciájára, halhatatlanságára, erejére és pimaszságára, azaz erényeire kíváncsi egy koncertbe tömörítve, akkor ez az, amit látnia kell.
Long live, rock 'n' roll, long live, Brian!
