Bevonulók kérték - Elszánt rendfenntartók a borospince mélyéről

Az egykori kormányfő tengeri hasonlatánál nehéz lenne pontosabban jellemezni a XX. századi magyar történelem fordulópontjait: az 1918-1919-es összeomlás sötét óráiban, valamint az 1944-es német, és az 1945-ös szovjet megszállás után is olyan önjelölt asztaltársaságok, izgatott szobatudósok, de egyúttal erőszakos lumpen hordák és gengek is hatalomra csapódtak, akik békésebb időkben, más világban leginkább csak a parlamenten kívül – egyes esetekben pedig a börtönben –álmodozhattak világboldogító, közveszélyesen  idealista téveszméik valóra váltásáról.

De a politika ócskapiaca néhány generációnként, zavaros időkben felrobban és akkor a határ – pár történelmi percre – maga a csillagos ég.

XX. századi történelmünk három töréspontján olyan speciális vákuum jött létre, amelyben az állam megbénulása miatt a hatalom csúcsaira juthattak fel azok a szélsőségesek, akik ott azonnal elbuktak – más kérdés, hogy nagyhatalmak ettől persze még sokáig ott tarthatták őket. 1918-1920 tanulságai sajnos ebből bőven érintették a felvidéki magyarságot, azonban erről majd máskor, nézzük most azt, milyen következményekkel járt mindez egy hasonlóan borzalmas időszakban, 1944-1945-ben, amikor az ország ismét a húsdaráló közepén találta magát.

Máthé Áron kötetének témái  máig részben tabuk.

A gulág-relativizmus változatlanul népszerű: nem illik arról beszélni, hogy a létező szocializmus milyen formában – erőszakkal és deportálásokkal – köszöntött be Kelet-Európában. A német és a szovjet megszállás ugyanis nem légmentesen váltotta egymást: a rendkívül súlyos és elhúzódó magyarországi ütközetek már önmagában is megroppantották az országot, de a németek visszavonulásával nem a megkönnyebbülés, hanem egy másik megszállás vette kezdetét.

Az őrült nyilas rendszer alól hazánk ugyan valóban felszabadult, de a szovjetek majdnem fél évszázadra bevackolták magukat, így az szuverenitását, szabadságát egészen 1990-ig nem nyerte vissza. A könyv aprólékosan mutatja be azt a folyamatot, ahogyan fegyveres őrségek elszaporodásával, az átmenet első perceitől megkezdődött az ország szovjetizálása (amelynek fedőneve a fából vaskarika „népi demokratikus forradalom” volt) először még csak az átmeneti fegyveres hatóságok, a „karszalagos policok" révén.

Magyarország elfoglalása keveseknek hozott valódi megnyugvást: a kommunista rendszer ideológiájával szinkronban zajló fosztogatás mellett az ötven évre szintén tabusított tömeges nemi erőszak vált 1944-1945 védjegyévé, illetve a szemérmesen csak „málenkij robotnak” nevezett szovjet „rabszolga-program”, amelynek révén a meghódított államok férfilakosságának egy részét – hadifoglyokat éppúgy, mint civil férfiakat és nőket – kényszermunkatáborokba hurcoltak a Szovjetunióban.

Sokak számára ez lett életük végállomása is egyben.

Eddig azonban kevesen tudták, hogy miként zajlott mindez a gyakorlatban: hogyan kerültek fel az áldozatok a listákra.

Nos, rossz hírünk van: a mai Magyarország területén a megszállók általában helyi listákból dolgoztak, amelyeket gyakran magyarok állottak össze magyarokról.

Elszámolási vita, személyes sérelem, gyűlölet. féltékenység, vagyonszerzési szándék: bármilyen kisszerű ok állhatott amögött, hogy a hirtelen fegyverhez és hatalomra jutott kollaboráns szervezetek kit küldtek fel egy gulág-transzportba. Bár névleg a német származásúak begyűjtése és deportálása volt az elsődleges szempont a kényszermunkára összefogdosott emberek esetében, valójában az elhurcoltak többségének semmilyen „német” kötődése nem volt.

Rosszkor voltak rossz helyen: egy nagyhatalom csizmája alatt – mondhatnánk cinikusan, csakhogy leggyakrabban valaki még direkt oda is lökdöste őket a csizma alá.

A korszak messze legtehetségesebb hatalom-technikusa Rákosi Mátyás, az MKP vezére volt,

aki pontosan tisztában volt azzal, hogy az uralom  megragadása először a nemhivatalos fegyveres struktúrákon, a helyi „policájok” uralásával, a párthadsereg (eufemizmussal: „Rendező Gárda”) felállításával, később pedig a közigazgatás behálózásával, majd megszállásával érhető el.

Csak ő látott igazán a pályán és cselekedett is: amíg a polgári politikusok vágyakozva a nyugatra tekintgettek és a szovjetek jóindulatában „bizakodtak”, a szociáldemokraták naivan álmodoztak, mielőtt bedarálták őket, a kommunista párt pedig ezeken a nem hivatalos struktúrákon keresztül tette azt, ami a diktatúra kialakításához szükséges volt.

Még be sem fejeződött az ország elfoglalása, amikor például 1945. március 18-án, a Heves megyei Pétervására kommunistái jegyzőkönyvet vettek fel a járási szolgabíró és néhány társa „antidemokratikus tevékenységéről”. Ebben rögzítették, hogy a Magyar Kommunista Párt (amely pedig csak két év fél év múlva jut totális hatalomra választási csalással) a korábban elmenekült, de visszatért intézőt „vizsgálat alá vette”, majd letartóztatásra javasolta. A kontextusból az is kiderül, hogy a szóban forgó személyt maga a párt vehette őrizetbe. Cseberből vederbe, tehát: az átmenet évei inkább voltak színpadon demokratikusak, mint a valóságban. És ezekben az 1944-1945-ös hónapokban gyakran kulcsszerep jutott az önjelölt fegyveres szabadcsapatoknak.

Egy erdélyi magyar szakszervezeti aktivista, Lakatos István, akit később a kommunisták természetesen lecsuktak, mindezt így fogalmazta meg:

 – helyben vagyunk, 1945 Magyarországán.

Máthé Áron műve számos élő példával mutatja meg, hogy zajlott mindez a gyakorlatban:

Saját pecsétjük is volt „Pestvármegye Direktóriuma Gyömrő” felirattal, és a karhatalmi osztag tagjai ennek jogcíme alatt erőszakoskodtak, sőt gyilkosságokat is elkövettek.

Felmerül a kérdés, mennyire volt jellemző az új fegyveres szabadcsapatokban, önkéntes nyomozócsoportokban az 1945 előtt munkaszolgálatra hurcolt és azt túlélt emberek jelenléte?

A könyv szerint történt ilyen, ugyanakkor több forrás szerint a frissen szabaduló munkaszolgálatosokat maguk a szovjetek is elhurcolták néha még egy gulág-fordulóra. Felsőzsolca környékéről 30-40 zsidó munkaszolgálatost deportáltak a hírhedt romániai tranzitlágerbe, Foksányba (Focșani). 

A szovjet hadsereg árnyékában szerveződő fegyveres szabadcsapatok, polgárőrségek gyakorta az utcán szedték össze az embereket, akiket a gyűjtőközpontokon keresztül  juttattak szovjet transzportokba.

A lakosság, hogy meneküljön a robot elől, tömegesen jelentkezett polgárőrnek.

A már említett listákra nagy befolyásuk volt a tolmácsoknak, de akár egyszerű embereknek is, akik a deportáló bizottságok közelében sündörögtek. Olykor még a települések közötti feszültség is szerepet játszott az elhurcolásokban, mint például a dél-dunántúli Szorosadon. A Gönci járás egyik községében pedig a bírót puskatussal verték be az iskolába, ahol össze kellett írnia a német származásúnak vélt lakosságot, és a jegyzékre a saját két lányát is fel kellett vennie, akiket a többivel együtt el is vittek.

Bizarr esetek is előfordultak: beteg emberek helyett a hozzátartozókat vitték el, és sok házastárs is követte a lágerek sötétjébe férjét, feleségét, holott nekik nem kellett volna menniük. Talán ezek a leginkább megrendítőbb esetek.

A nyilas-, de akár SS-egyenruháról való átöltözés az új megszállói hatalom nem hivatalos ruháiba is előfordult:

Máthé Áron kötetének érdekes eleme, amikor a két évvel később ismét elcsatolt magyar területeken történt példákat vizsgálja, például a szovjet fegyverek árnyékában visszaszivárgó román fellépés nyomait örökíti meg.

Szatmár megye megszállt részein fegyveres román „policok” szedték össze a svábokat. Egy román csendőr ezután a Magyar Királyi Honvédségben szolgált férfiakat hurcoltatta el a hírhedt barcasági gyűjtőtáborba. Kolozsvárról ötezer magyar férfit vittek el a Szovjetunióba. A listakészítők a város újbóli elfoglalására készülő románok voltak. Dél-Magyarországon pedig jugoszláv partizánok, civil kommunista közreműködéssel törtek be időnként portyákra.

A „policok” hétköznapi stílusára jó példa, ahogyan később egy kiemelt kommunista káder, Csanádi Lajos nosztalgiázott:

A hazai erőből történt „gulágszervezésre”, ártatlanok halálba és kényszermunkára juttatására az egyik legsúlyosabb módszer a hírhedt diósgyőri MOKAN (Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja) ámokfutása volt. A többek között a közhatalom megszerzését is célul kitűző – egy borospincében alapított – erőszakos csoport tagjainak vitán felüli felelőssége van emberek ártatlan emberek halálában és kényszermunka általi megkínzásában. A vasgyár december 5-i szovjet megszállását követően valószínűsíthetőek az első elhurcolások. A szervezett deportálások azonban 1945 januárban kezdődtek meg.

A komité egyik alapítója és vezetője, Tóth Béla 1945 január és március között megyei főispánként tevékenykedett. Sövér Lajos és Sztaskó János MOKAN-vezetők, akik tisztában voltak azzal milyen sors vár az általunk elhurcolásra „ítélt” emberekre, személyesen igazítottak a névjegyzéket. Döntéseiket egyszerű irigység vagy sérelemérzet vezette. Például egy közeli rokon cseléd árulkodása, akit nem jelentett be főnöke az OTI-nál, amikor beteg volt, már elégnek bizonyult a deportálási jegyzékre való beíráshoz.

Embereket, egzisztenciákat tettek évtizedekre tönkre és még örülhetett, aki feljelentéseik nyomán nem végleg tűnt el egy ukrán bánya mélyén. Gyerekektől vették el az anyjukat, apjukat – akár örökre is, ha az ott maradt a kényszermunkatáborban.

Természetesen Diósgyőrben sem a „német származásúak” estek áldozatául a csőcselék bosszúhadjáratának: a deportálásnak egyszerű munkásemberek is voltak az alanyai, akik közül források szerint „a baloldali munkásság színe-java” eltávolíttatott. Diósgyőrből összeségében 433 személyt küldtek a gulágra. Érdekes, bár nem különösebben meglepő adalék, hogy a MOKAN Komité egykori tagjai közül vélhetően többen részt vettek az 1946-os diósgyőri pogrom megszervezésében. Tulajdonképpen az lenne furcsa, ha pont abból maradtak volna ki. A vészes óra mindig az ő idejük, és az összeomló állam az ő terepük.

Ekkor vihar volt a „tengerünkön”: az évszázadban előtte egyszer látott, és csaknem mindent elpusztító, fékezhetetlen vihar. Máthé Áron könyve ehhez nyújt részletes és a hátteret jól megvilágító korabeli térképet.

(Máthé Áron: Vörös Karszalag – Ideiglenes Karhatalmi Osztagok 1944-1945-ben, Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.)