Benik András és más „amatőr” írók
Ki ne szeretné egyszer a nevét látni szerzőként egy könyv címlapján? Valljuk be, nagyon sokan kacérkodnak a gondolattal, hogy legalább egy könyv címlapján ott szerepeljen a nevük, amit majd örömmel nyújtanak át a gyerekeinek, az unokáiknak.
Voltak idők, amikor a könyvkiadás játékszabályai egyértelműek voltak. Az ún. szocializmus éveiben voltak állami kiadók, voltak szerkesztők és lektorok, volt kiadói ízlés – ma már mindez a múlté.
Ma vannak ugyan polarizálódott írótársaságok, s vannak magánkiadók, amelyek felvállalják, hogy megfelelő anyagi ellenszolgáltatásért természetesen kiadják bárkinek a műveit, míg egyre többen saját maguk vállalkoznak arra, hogy megpróbálkozzanak a műveik kiadásával.
Csak a kritikusok fogytak el, így ma már átfogó irodalomtörténeti munkák sem születnek egy-egy adott régió, így Felvidék irodalmáról sem. Jelen írás az ún. „amatőr irodalom” hazai kísérleteiről próbál számot adni.
„Nálunk nem a kritikusok ütik agyon a költőket és az írókat, hanem megfordítva: a magukat valamely címen mellőzöttnek, megsértetteknek érzett költők és írók dorongolják agyon a kritikust. A jobb érzésű kritikus igazán nem tehet mást: elhallgat, és jobb időkre bízza, hogy a dicsőségéhes farkasok egymást majd felfalják” – ha valaki (egyébként jogosan) azt hinné, hogy ezeket a sorokat egy kortárs, mellőzött kritikus vetette papírra, az alaposan téved, ezeket a sorokat ugyanis 1926-ban írta le Keller Imre, de a helyzet ma sem különb, sőt...
Az ún. első nemzedék irodalomtörténetét még meg lehetett írni, de bizony lehetetlen feladatot vállal az magára, aki majd netán a rendszerváltozás utáni évtizedek szlovákiai magyar irodalmát meg szeretné írni.
Kezdve ott, hogy sokak számára maga a fogalom is fából vaskarikának tűnik.
De mi most ebben ne foglaljunk állást. Nem is olyan rég egy vaskos dobozban bővített méretű könyveket kaptam, bennük a Verselő antológia két évfolyamával, amelyet egy tolnai cég (Info-Szponzor Kft.) adott ki.
Maga az antológia (művészeti „virággyűjtemény”) első évfolyama még 2008-ban jelent meg, az első évfolyam mintegy 200, a második már több mint 400 oldalon. A szerzők összetétele meglehetősen tarka, mind életkoruktól, mind szakmai színvonaluktól, mind műfajuktól függően. Találkoztam 12 éves verselővel, de aggastyánnal is; profi, többkötetes alkotóval, de olyanokkal is, akik kimerültek alkalmi versikék (egykoron emlékkönyvekbe írtak hasonlót) megalkotásával.
Voltak, akik valamilyen betegség vagy függőség elől való menekülésük gyógymódjaként választották a versírást, de akadt olyan elmegyógyász is, aki éppen a szakmai ártalmakat próbálta levezetni a költészet oltárán.
Az alkotók egy része már saját kötettel is eldicsekedhetett, s ahogy kiderült, a kiadó is erre alapozza a tevékenységét, talán nem véletlen az internetes oldaluk címe sem: www.legyenkönyved.hu is. Az egyes évfolyamok egyébként megtalálhatóak az Országos Széchenyi Könyvtár honlapján is.
Mint a kiadó, Komáromi János az antológiák előszavában írja: „A világnak mindig szüksége van a művészetekre. A magas művészetre is, de véleményem szerint az amatőr művészetre különösképpen! Hiszen az egyes embereken nagyon sokat segít, ha olyan gondolatokról olvashat, amelyeket a sajátjának érez, amelyek választ adnak a saját kérdéseire, kétségeire, s egyáltalán nem biztos, hogy ehhez elvont művészi alkotásokon keresztül vezet az út.
Vagy ahogy az egyik szerző, Blažekné Benik Mária írja: „A hit, a szeretet és a versek segítettek átvészelni az élet nehézségeit is”. S aki a szerzők közül nem elégedett meg az antológiában való szerepléssel, annak a kiadó megtervezte és kiadta a könyvét is.
Ezekben az antológiákban több felvidéki alkotóval (Benik András, Blažekné Benik Mária, Dóka Gábor, Vámossyné Franczen Erzsébet) is találkozunk, ahogy dilettáns s egész jó szerzőkkel is. Bár abban legkevésbé sem értünk egyet a kiadóval, hogy nem szeretné az ízlését ráerőltetni az antológiára, azért jó lett volna bizonyos „ízlésterrort” alkalmazni az olvasóik érdekében is, hisz nem tízperces munka végiglapozni egy ilyen testes kötetet.
Az utóbbi években egyre több hasonló vállalkozás született magyar nyelvterületen (www.irodalmiradio.hu), s egyéb blogok is), s valószínűleg ez adta az ötletet Farkas Gábornak is, aki létrehozta a Felvidéki Magyar Alkotók Egyesületét, amely szintén ezen az alapon működik.
A Felvidéki Alkotók Egyesülete a Felvidéken élő alkotókat, művészeket tömöríti egy csoportba.
Egy olyan egyesületről van szó, amely nem csak a művészeket, de a művészetet kedvelőket is szeretettel fogadja tagjai közé. „Egy olyan közösséget szeretnénk létrehozni, amelyben mindenki otthon érezheti magát, a művész és a művészetet kedvelő is. Amennyiben kedveled a művészetet, vagy te magad is író, költő, énekes, szobrász, zenész, festő, fényképész... vagy, köztünk a helyed!” – írja honlapjukon mintegy üdvözlő szövegként az egyesület elnöke, Farkas Gábor.
A 2021-ben alapított szervezet tagjai elsősorban irodalmárok és képzőművészek, akik alkotói műhely keretében beszélik meg az alkotásaikat, ütköztetik a gondolataikat, felhívják egymás figyelmét a bemutatkozási lehetőségekre és közös kiállításokat rendeznek.
Több pályázatot is kiírtak már, s tavaly karácsonyra megjelent a Csoda című antológiájuk is, amelynek mottójául Müller Péter gondolatát választották: „Minden csoda alapja a szeretet”.
Az antológiában találkozunk az immár többkötetes tornai Surovec Róbert nevével is, aki szintén jelentkezett a szervezet karácsonyi pályázatára, s novellája be is került a kötetbe.
A fiatalember eddig két Kassán játszódó történelmi krimivel (A halál anatómiája, A halál gépezete) jelentkezett, amelyet magánkiadásban jelentetett meg. Rendszeresen beküldi alkotásait különböző internetes pályázatokra, így a már említett Irodalmi Rádió több pályázatára is benevezett már, így több antológiájukban megjelent egy-egy írása. „Van, ahol csak a megjelent kötetekért kell fizetni, de vannak pályázatok, ahol magáért a megjelentetéséért” – mondja Surovec, aki a világhálót is felhasználja arra, hogy a műveit megismertesse a potenciális olvasóközönséggel.
A Verselő Antológia 2020-as évfolyamában találkoztam először Benik András nevével, aki az antológia egyetlen (rég) halott szerzője. Mint kiderült, a lánya jóvoltából, aki maga is kacérkodik a költészettel. Később mindkettőjüknek saját önálló, CD melléklettel ellátott kötete is megjelent, amelyen Karády István megzenésítésében és előadásában a két alkotó versei is elhangzanak.
Érdemes szólni a két kötetről, főleg az 1915-ben született, s már 1971-ben meghalt Benik András verseiről, akinek a kötetét nevezhetnénk akár fotókkal és dokumentumokkal feldúsított verses életnaplónak is. Benik Tornalján született, s élete nagy részét Lévárton élte le. Annak ellenére, hogy egész életében alig mozdult ki a szülőföldjéről (persze, ő is volt háborús hadifogoly), több ország állampolgára is volt.
Édesapját nem is ismerhette, hisz alig pár hónapos volt, amikor az elesett a nagy háborúban, s majd csak jó száz évvel később derült fény hősi halálának helyszínére.
Hat elemit végzett Lévárton, majd két polgárit Sajógömörön, s aztán egyetlen gyerekként az édesanyjáról is gondoskodnia kellett. Még a csehszlovák időkben kerül Szent-Iványi József bejei erdőgazdaságába, később dolgozott Deresken és Jolsván is, s hiába kérelmezte a katonai szolgálat alóli felmentését, 1942-ben az akkor már Magyar Királyság részét képező Rozsnyóra bevonultatták, majd Ráróspusztán teljesített katonai szolgálatát, s menekült hadtestével együtt Németország felé.
1945 április 4-én, Pozsony ún. felszabadításának napján ő is hadifogságba esik, s három évig Harkovban és Poltaván vesz részt a Szovjetunió újjáépítésében. Súlyos betegen, de hazatér, s miután úgy-ahogy felépül, a megkívánt szakvizsgák letétele után erdészként dolgozik, amíg az egészsége megengedi. 1971-ben halt meg, amikor lánya, Mária még csak 14 éves.
Verseit kedvtelésből írogatta, ahogy a nála négy évvel fiatalabb hanvai Katona János is.
Lányának köszönhető, hogy édesapjának emléket állítva, ezeket összegyűjtötte, s egy szép kivitelezésű kötetben közkinccsé is tette. A kötet nem művészileg értékes elsősorban, sokkal inkább helytörténetileg, de mindazoknak fogódzót nyújt, akik foglalkozni szeretnének a Felvidék Trianon utáni történetével. Benik András elsősorban a magánélet apró-cseprő gondjait verseli meg, de több versében üdvözli az 1938-as visszacsatolást, versben emlékszik vissza az orosz hadifogságra, ahogy versben írja meg első prágai útját is.
Megvalósult Blažekné Benik Mária másik nagy vágya is, aki saját verseit is kötetbe (A rózsa könnyei) kötetbe gyűjtötte, amelyet az Irodalmi Rádió segítségével sikerült kiadni.
A kötet melléklete egy hanghordozó, amelyen egyrészt Karády István megzenésítései szerepelnek, másrészt Zsoldos Árpád és Zsoldos Adrienn adják elő Blažekné Benik Mária költeményeit.
Nincsenek utak, csak ÚT.
Nincsenek urak, csak ÚR
Nincsenek könyvek, csak KÖNYV.
S nincsenek könnyek, csak KÖNNY.
Vagyis mindenkinek az a bizonyos saját könyve a könyvespolcán, amelyen ott áll a saját neve. A kritikusok és az irodalomtörténészek meg gondoljanak csak, amit akarnak.
