„Én költő vagyok és katolikus” - Pilinszky Jánosra emlékezünk

2011. június 5., 18:10
BUDAPEST. A katolikus humanizmus költője idén ünnepelhetné 90. születésnapját. Harminc éve hunyt el, s haláláig töretlenül hirdette, hogy legfőképp nem az utcákon, hanem a lelkekben kell rendet teremteni. A Báró Wesselényi Miklós Városi Könyvtárban 2011. május 27-től könyvkiállítás tekinthető meg Pilinszky János születésének 90., halálának 30. évfordulója tiszteletére.

Pilinszky János Budapesten született 1921. november 25-én, értelmiségi család gyermekeként. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszkyre még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója nővére, Erika volt, akinek öngyilkossága 1975 decemberében jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset.

A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte - ezeket később nem vette fel kötetbe. 1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a koncentrációs táborok borzalmaival való találkozás.

1946-48-ban az Újhold társszerkesztője volt. Nevét joggal sorolják ugyan az Újhold köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes kötődések fűzték más csoportosulásokhoz is, így a Vigilia és a Válasz köréhez. Verseit a Magyarok és a Válasz közölte; első kötetét, a Trapéz és korlátot 1946 a Szent István Társulat adta ki. E vékony kötettel nyerte el 1947-ben a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként több hónapot Rómában töltött.

1949-től nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; a meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora, 1957-tó1 az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa, nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.  Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába; Párizsban hosszabb időt is töltött, 1975-ben Amerikába is eljutott. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes és a francia Pierre Emmanuel.

A hetvenes évektől kezdve Pilinszky gyakran nyilatkozott a költészetét meghatározó életrajzi tényekről. A gyermekkori vakációkat a nagynénje által vezetett leányátnevelő intézetben töltötte. Itt tanulta meg a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és megértést. Másik nagynénje betegsége folytán felnőtt korában sem tudott normálisan beszélni. Tőle tanulta meg a locsogás elvetését, a megszólalás, az artikuláció lelki és fizikai gyötrelmét, de egyúttal fegyelmét is.

Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus”. Azaz elhatárolja magát a kegyességi, ájtatossági, vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli-vallási meggyőződéstől. Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei - a bűn, a szenvedés, a megváltás - egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet problémái is.

Főleg korai költészete jellemezhető az egzisztencializmussal, az ember tragikus világba vetettségének gondolatával. Nagy erővel hat rá Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt filozófusnő elveti a legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a filozófiatörténetet, s újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt. Nagy hatással van Pilinszkyre Dosztojevszkij világa, elsősorban az orosz író istenkereső-pokoljáró hősei, akik rendkívül széles spektrumban keresik az igazságot. Zoszima sztarec, Aljosa Karamazov alakján kívül az Ördögök hőse, Sztavrogin bukkan fel többször verseiben. Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek ragadják meg. „Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése” - vallotta.

Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s ebből fakadó művészi erejével magyarázható. A nyelv mint filozófiai és művészi probléma a XX. században került előtérbe... A század költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az egyik a locsogás, mely a posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé való közelítése, mely Pilinszky líráját is jellemzi. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól, felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező funkciója kerüljön előtérbe.

Költészetének első korszakát az egzisztencializmus problémaköre, a magány, a jéghideg űr motívuma jellemzi, mely József Attila kései költészetével mutat rokonságot.  A „tanúk nélkül dolgozó pokol” megszólaltatói; magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg; bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség.