Beavatás a magyar észjárásba

Hamvas azt mondja, hogy nincs magyar filozófus. Önt – életpályáját tekintve – akár annak is nevezhetnénk. Jogász, író, nyelvész, nyelvrégész…

Szerintem Hamvas volt a legjelentősebb magyar filozófus, magyar gondolkodó, és ezt azért mondta ilyen ravaszdin, hátha visszafelelnek: hisz itt van maga, Béla bácsi! Egyértelműen őt tartom a legnagyobb magyar filozófusnak, de volt egy csomó ember a magyar gondolkodás történetében, akár a 17. és a 18. században, akik nem próbáltak filozófusok lenni, inkább költők voltak, hadvezérek, ilyenfélék. Például Rákóczi Ferenc írásai nagyon magas színvonalúak, de sorolhatnám. Persze magyar szokás, hogy kisebbítjük magunkat, hátha akkor békén hagynak bennünket.

Lehet azért, mert a nyelvünk mindent megmagyaráz, és gondolkodni pedig csak akkor gondolkodunk, amikor gond van.

A magyar filozófia, az valójában a magyar nyelv. Ez pedig olyan hihetetlen működésű nyelv, amely elképesztően sok mindenre megtanítja a beszélőjét. Azért mindenki gondolkodik a maga módján, de a magyar nyelv tényleg mindent „megmagyaráz”. Már maga ez a szó is kifejezi, hogy önmagát bocsátja rá az ismeretlenre. Az a fantasztikus benne, hogy Platon bölcseletét, vagy a modern bölcselők műveit csak a képzett emberek értik. A magyar nyelvet viszont mindenki érti, aki magyar, vagy aki megtanult magyarul. A nyelvnek a tudása egyben a gondolkodást is jelenti, mert a magyar a gyökrend révén mutatja, hogyan épül fel a szó, és ebből hogyan épül fel a gondolat. Mert a gyököket összerakva alakulnak ki a szavak, és minden gyöknek van valamilyen jelentése, ami nem változott ki tudja, hány ezer év óta, amióta a magyar nyelv létezik. Még most is olyan jelentésű gyökökből állnak a szavaink, mint amilyen jelentést ezer éve hordoztak. A magyar nyelvnek így van egy elképesztő beágyazottsága a gondolkodásban.

Nem ezt tanultuk a szocialista internacionalizmus világában, akkor minden nyelvet egyenrangúnak hirdettek.

Nem ott kezdődött a gyökök elutasítása. A 19. században még a gyökelmélet uralkodott a magyar nyelvészetben, és a legjobb, legnagyobb magyar szótár, a Czuczor–Fogarasi még ennek alapján készült. Nem csoda, hogy annyi támadás érte őket a munkásságuk miatt. Czuczort hat évre börtönbe is zárták a szabadságharc után. Kivégezték volna, de csak egy verset tudtak ellene felhozni, ráadásul pap volt, tiszta erkölcsű ember. Nem azért volt tiszta erkölcsű, mert pap volt, hanem azért volt pap, mert tiszta erkölcsű volt.

Miben más a magyar ember gondolkodása?

Másfajta gondolkodást eredményez a nyelvünk, mást kíván, mint a többi nyelv. Ezért is tanulunk nehezebben idegen nyelveket, mert mind más szerkezetűek. A magyar, a gyökök miatt, egyszerre gondolkodik képben és fogalmakban, de a nyelv alapján elsősorban képekben. Igen gyakori a hangutánzó szó (roppan, dörren), amelyben maga a jelenség jelenik meg kép formájában a beszédben. Ha valaki nem is tudna magyarul, de használná az eszét, ha nem is pontosan, de megértené, hogy mit is jelent a dörren szó. Szavaink túlnyomó része kép, és ez a képiség adja a nyelvünk legmeghittebb, benső sajátosságát. Írtam is erről egy nyelvtankönyvet.

Az iskolában nagyon nem szerettem a nyelvtant.

Pedig a legérdekesebb tantárgy a világon. Hogy az iskolában nem szerette, azt nem csodálom. Mert a magyart egy utálatos nyelvként tanították, hiszen éppen a lényegét nem tanították. Megpróbáltak egy indogermán nyelvi szerkezetet ráhúzni a magyarra, és azt tanultuk. A nyelvtani fogalmaink is az indogermánnak valamilyen átfordításai.

Szerintem ahhoz, hogy magyarul gondolkozzunk, nem kell a nyelvtan.

Persze hogy nem kell. Csodalényeket találunk a magyar múltban. Volt például egy cigány ember, Ámi Lajos, aki abból élt, hogy mesélt a kocsmában, ezért fizették a számláját. Több száz oldalnyi mesét mesélt, aminek egy része magyar népmese, más része meg az ő képzeletében megtermett mesék voltak. Tehát egy analfabéta cigány ember, aki magyarul gondolkodott, ilyen termékeny tudott lenni.

Lehet, hogy a meséinkben bújnak meg a legendáink, bújik meg az egyediségünk?

Hogyne! A meséknek több rétegük van, és egy rétege a magyar mitológiát őrzi, mint a Fehérlófia, ahol nem igazán tudjuk, hogy kerül a fehér ló a történetbe. Talán az őst jelképezi. Gyönyörű és óriási mesefolyammá ágazott szét. De sok ilyen mesénk van, és valószínű, hogy a magyar mesekincs Európában az elsők közé tartozik, számra és minőségre egyaránt.

Némelyik népmese olyan, mint a Beavatás.

Persze a mesék egyik célja volt beavatni az ifjúságot, ha már nem jártak iskolában. Hiszen ezek a mesék nem a tizedik században keletkeztek, hanem a mínusz huszadik vagy negyvenedik században, a Krisztus előtti időkben.

Mindez megjelent a Beavatás című műsorban. Lehet tévén keresztül beavatni? Vagy létezik önbeavatás?

Nem, nem lehet. Sem tévén keresztül, sem mester nélkül. Mert elkalandozik az illető, és sok lelki baja adódhat. Ami a 16 évfolyamban elhangzott, az könyv alakban is megjelent, és máig is elég sokan olvasgatják.

Ebben a műsorban nagyon erősen támaszkodott az evangéliumra, de merészen hozzányúlt más eszmerendszerekhez is.

Ez egy evangéliumi műsor volt. De látni kell, hogy nincsen igazán ellenséges viszony a kereszténység és más vallások és hitvilágok között. Gondoljunk arra, hogy a magyar eredeti népmesék többsége a Krisztus előtti időkből származik, az akkori világképet írja le, mint az égig érő fát. Azt a világképet, ahol az égig érő fán közlekedhettünk az alsó, a középső és a felső világ között. Ez a világkép mint hit, a maga valójában már megszűnt, de a mesék megőrizték. Például, hogy az adott szó milyen fontos volt számukra.

És a népmeséink beleszűrődnek a kereszténységünkbe is. Talán másképp is éljük meg, mint mások.

Ezt őszintén szólva nem tudom megítélni, bár olvastam néhány mesekönyvet a környező népek mesevilágából. Azt látom, hogy a szomszédos népek mesevilágának nagy része a magyar mesevilág szétsugárzásából keletkezett.

Mindig is ilyen erősen élte meg a kereszténységet az élete során?

Persze kamaszkorban az embernek vannak kilengései, de nagyon meghatározta az életemet, hogy édesapám eltűnt a háborúban, nem is láttam soha, mert születésem előtt elvitték katonának, és eltűnt. Fogolytársaktól jöttek különböző hírek, a menekülésükről, a kercsi fogolytáborról.

Az ’50-es, ’60-as évek létező szocializmusában milyen volt kereszténynek lenni?

Mindig jártam templomba, sőt ministráltam is. Amikor dolgoztam, írtam, akkor is jártam templomba, és most is járok. A Jóisten még azt is megadta, hogy a Templom utcában lakom.

De azért volt cenzúra meg pártellenőrzés.

Volt annak az időnek egy különös bája, mégis le lehetett írni szinte mindent.

Legfeljebb nem jelent meg.

Egyrészt nem jelent meg, de olyan is volt, aminek a megjelenésére évekig kellett várni. Mindig voltak könyvek, amelyek így vagy úgy, átcsusszantak. Szent meggyőződésem, hogy ebben az őrangyalom, vagy más magasabb hatóság intézkedett, hogy erre szüksége van.

Nem volt szükség öncenzúrára, hanem ráhagyta a felsőbb erőkre.

A rendőrangyal persze ott élt az emberben, attól függően, ki mennyire félt. Én is féltem, mert az első novellámat ötször tiltották be, pedig nem volt benne semmi. Csak egy vénlány postáskisasszonyról szólt, aki elsikkasztotta a másoknak írt szerelmes képeslapokat, és azt a magányában, titokban olvasgatta, mintha neki íródtak volna.

A másik oldalon voltak teljesen politikai írások, azok pedig átmentek. A Megváltó című regényemet többször betiltották, hiába vittem kiadóból kiadóba. Végül jelentkeztem Tóth Dezsőnél, aki Aczél György irodalmi referense volt. Nagyon művelt, kövér, zsidó ember volt, aki disznószemével nézett az emberre. Beszélgettünk, és olyan ügyesen kiszedte a gondolataimat, hogy azt hittem, távozni sem enged. De végül azt mondta: meg fog jelenni a szaros könyve.

Nem vagyok otthon az irodalomban, de az egyik kedvenc könyvem az ön Aranykapuja. Az tetszik benne, hogy a gyűlölt királyból, Salamonból egy megelégedett ember válik. Megtalálja az útját, hogy nem uralkodnia kell, hanem gyógyítania. A könyv végére a jó és a rossz harcából két pozitív hős lesz.

Mindig van idő a változásra. És ennek az üzenetnek van realitástartalma is, mert Salamonnak a sorsa azt példázza, hogy miután már nem vágyott semmire, mindent megkapott. Megtalálta a gyógyítás módszereit, elismert emberré vált Pula környékén. A kolostor mellett, ahol most kórház van, egy barlangban élt. Befogadták a barátok. Nagy élmény volt az életét, az átalakulását tanulmányozni.

Térjünk vissza a magyar észjárásra és Teller Edének arra a mondatára, amely szerint ha nem Ady nyelvén gondolkodott volna, akkor egy sima középiskolai fizikatanár lett volna.

Teller Ede nemzedéke még közelebb állt a magyar nyelv igazi ismeretéhez. A kommunizmus volt az, amely az egész gyökrendet eltörölte. Teller iskoláskorában még megvoltak azok a tanárok, akik ismerték az eredeti magyar nyelvtant. Így neki és a kortársainak, akik Nobel-díj esélyesek voltak, nagy szerencséjük volt. Ezért hihették őket marslakóknak, mert megértették azokat az összefüggéseket, amelyeket a magyar nyelv hordoz és feltár az érdeklődők előtt. Akkor a vita a magyar nyelv természetéről folyt, és jelentek meg tanulmányok, amelyek a Hunfalvy-féle nyelvtant elutasították, és volt iskola, ahol a gyökrendszert tanították.

Úgy érzi, hogy az elmúlt 50-70 évben a magyar nyelv devalválódott? Az ön által megírt nyelvtan visszahozhatja a magyar nyelvtant?

Ma nem ismerjük a nyelvünket. Hogy vissza tudjuk-e fordítani a folyamatot, azt nem tudom. Én megtettem a tőlem telhetőt. Megírtam az eredeti magyar nyelvtant és kész. Nekem nincsenek katonáim, minisztereim, akiknek parancsolhatnék.  De még a miniszter sem teheti meg, mert Magyarországon a mai napig olyan korlátok vannak a magyar kultúra, a magyar múlt megismerésében, hogy az elképzelhetetlen. Jó példa erre a pozsonyi csata 907-ből, amit teljes egészében kihagytak a tanrendből. A pozsonyi csatáról talán ’92-ben írtak először. Még most is van olyan professzor, aki tagadja a pozsonyi csata létét, és a zalai mocsarakba teszi.

Minek mentek volna arra, mikor mindig is a Duna volt a fő felvonulási útvonal?

Sok hadjáratot viseltek a múltban a nyugatiak ellenünk, akkor is, amikor minket hunoknak vagy avaroknak hívtak, és mindig a Duna mentén jöttek. Azért érzékelek egy lassú változást, hogy kezdünk büszkék lenni a múltunkra, kezdjük megtalálni a nyelvünket, az egyedi gondolkodásmódunkat. Lassú folyamat ez, és nagyon sok a megtévesztett ember. A legnagyobb megtévesztés eszköze a konzumidiotizmus. A gazdaságkor konzumidiótája nem foglalkozik ilyenekkel, mert övé a világ. Ez nem valamiféle magyarellenesség (persze számunkra az), de ezt tapasztalja minden fejlettebb nemzet. El kell adni a terméket, és ha nem veszed meg a legújabb kütyüt, akkor hülye vagy.

Tavaly lett a Nemzet Művésze. Úgy érzem, nem akar vele kérkedni.

Nem is kell. Egy festőművész barátom szokta mondani azokra, akik büszkék voltak a kitüntetésükre: kitüntetés – tetűn kiütés. Mélységesen igaza van, mert nem hiszem, hogy bármely kitüntetés művészebbé, vagy jobb emberré tenne. Sokan megromlanak a kitüntetéstől. Ezt kellő szerénységgel kell fogadni.

Az sem baj, ha van mire szerénynek lenni.

De ha az ember arra gondol, hogy mire is vagyok szerény, akkor már nem is vagyok szerény. Nem lehet ezt eljátszani, mert ezek belső dolgok, és könnyen eljuthatunk az öncsaláshoz, ami a pokolba vezető út. Inkább érdemes az előttünk álló dolgokat, feladatokat nézni.