Bartha Miklós – egy székely puccsista, aki Gömörben talált menedéket

Székelyudvarhely mellett, Rugonfalván született 1847 (más források szerint) 1848 novemberében. Már gyerekkorában kitűnt társai közül élénk érdeklődésével, s későbbi sorstársával, Ugron Gáborral a székekyudvarhelyi gimnáziumban tanultak, s már ekkor bontogatták írói vénájukat is, a gimnáziumi  önképzőkörben verseket, novellákat írogattak. Kettejük közül a bátrabb Ugron volt, aki verseit be is küldte a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe egy postabélyeggel együtt. A rozsnyói származású Pákh Albert szerkesztői válasza lesújtó volt, aki cinikusan még azt is kijelentette, hogy a vers kimúlt, s a bélyeget elkobozzák temetési költségekre. A történtek után Bartha már nem merte elküldeni az első munkáit véleményezésre, viszont évekkel később egy politikai affért történt a megyében, amit Bartha ó-székely népballada formájában megverselt, s a kor legnagyobb, tévedhetetlennek tartott kritikusa, Gyulai Pál   mint a székely népköltészet gyöngyszemét méltatta.

Nos, ennyit a tévedhetetlen kritikusukról. A székelyudvarhelyi és nagyszebeni gimnáziumi évek után a budapesti tudományegyetemen   szerez jog- és államtudományi oklevelet.

1872-től két évig Udvarhelyszék első aljegyzője, 1873 és 1875 között függetlenségi párti országgyűlési képviselő, s apró kihagyásokkal az országgyűlés tagja lesz egészen a haláláig. Utolsó éveiben a vajdasági Zenta színeiben. De ekkor már túl van az akkori közvéleményt ugyancsak lázban tartó ún. székely puccskísérleten.  

1877-ben Románia elnyerte a függetlenségét, s mivel a Balkánon élő, jórészt szláv nemzetek is már az önállóvá válást erőltették, az oroszok  jónak látták a szláv testvérek kibontakozó függetlenségi mozgalmait erőteljesen (értsd. katonailag) támogatni. A magyarok viszont még korántsem feledték az oroszok 1849-es „baráti segítségnyújtását”, így sokkal inkább a törökök pártjára álltak (akiktől ugye már  a XVII. század végén sikerült szerencsésen megszabadulnunk). A hivatalos Monarchia nem kívánt állást foglalni az orosz-török konfliktusban, de a magyarok többsége a törököket támogatta inkább, s mivel Tisza Kálmán kezét fogta a közös külügyi politika, a székelyek egy része úgy döntött, önálló utakra lép, s helyi puccsot szerveztek, amellyel a törököket próbálták megtámogatni. Az oroszok megtámadták Törökországot, de a törökök   Plevnánál és a Sipka szorosnál ellenálltak, s tették ezt annak ellenére, hogy Románia is csatlakozott a háborúhoz az oroszok oldalán. A törökök melletti szimpátia nemcsak az újságokban mutatkozott meg, ahol törököket pártoló cikkek, versek jelentek meg, például a koltai  Dalmady Győző is verssel „támogatta meg” a törököket a Vasárnapi Újságban, míg a budapesti ifjúság Szemere Miklós (https://ma7.sk/irodalom/harom-zempleni-rebellis-a-kiegyezes-korabol) vezetésével díszkardot is küldött Sztambulba, amelyért viszonzásképpen a törökök visszaszolgáltattak 12 Corvinát, amelyet még  1541-ben raboltak el Budáról. Mivel a magyar kormány a füle botját sem mozdította, forrófejű székelyek úgy dönt9ttek, hogy puccsot szerveznek, amelynek fő célja az orosz utánpótlási és visszavonulási vonal elvágása lett volna a Szeret folyón átívelő, Adjud melletti vasúti híd felrobbantásával. Egy ilyen komoly puccshoz önkéntesekre  valamint fegyverekre volt szükség.

Mindezt Ugron Gábor, Bartha Miklós és Orbán Balázs volt hivatva biztosítani, de mire a puccs kirobbanhatott volna, már mindenki tudott róla Budapesten és Bukarestben is, így mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog, Tisza Kálmán már ki is adta a letartóztatási parancsokat. A hangadókat időben figyelmeztetik, jobb lesz mielőbb elmenekülni, de azok valahogy nem vették komolyan a fenyegető veszélyt.

Ahogy Bartha unokaöccse, Sebesi Samu később visszaemlékezett, Bartha   Székelykeresztúrra ment Pap Jánoshoz, de ezen a vidéken igen szorgalmasan keresték, s így Pap János ajánlatára végül Gömörbe, Madarasi Gyulához, Gortvapusztára menekült, ahol jó két hónapot töltött el (az esemény fennmaradt a családi legendáriumban is, mivel dédapám akkoriban Madarasi parádés kocsisa volt).

„ Hogy útközben föl ne ismerjék, szőke haját, bajuszát és szakállát feketére festette, s mint, aki nem tartott a felismerés veszélyétől, a kiskapusi vasúti állomásnál az étterembe ment vacsorázni. Alig hozták ki a vacsoráját, megdöbbenve vette észre, hogy a szemben lévő asztalnál Bethlen Gábor, a teljhatalmú kormánybiztos foglal helyet. A vacsora nemigen ízlett már. Gyorsan fizetett s aztán kiment a peronra, hogy ott várja be a vonat indulását. Nyugtalanul sétált fel és alá, midőn egyszerre Bethlent találta szemben magával. A gróf ránézett és az ő szokott rövidségével azt kérdezte:

– Hová?!

– A Szilágyságba – felelte Bartha.

– Nem lesz elég messze! – mondotta Bethlen és sarkon fordulva visszatért az étterembe” – írja visszaemlékezéseiben Sebesi. Miután Tisza tudomást szerzett az esetről, számonkérte Bethlent, aki a maga fanyar modorában csak annyit válaszolt Tiszának: – „Nem vagyok én zsandár!” Mivel se az osztrákok, se az oroszok nem tulajdonítottak túlzott jelentőséget az ún. székely puccsnak, az ügy gyorsan elült, s mindenki megúszta szabadlábon. A puccs eseménytörténetét előbb  Szádeczky K. Lajos írta meg A székely puccs története  című munkájában 1920-ban,  majd a nyolcvanas években Cseres Tibor A foksányi szoros című regényében, amelyet a Magvető adott ki, míg 2012-ben  Veres Péter is foglalkozott a témával a Bartha Miklós és kora címmel megrendezett székelyudvarhelyi konferencián elhangzott előadásában.

Bartha Miklós kora legkiválóbb tollú és legkérlelhetetlenebb publicistája volt, enyhén nacionalista és antiszemita nézetekkel, de kivételes tehetségét maga Ady Endre is elismerte. Tolla vitriolos volt, az Ellenzék szerkesztőséében például két katonatiszt meg is sebesítette.  1891-től a Magyar Hírlap, 1893-tól a Magyarország című lap vezércikkírója volt, 1898-ban a Petőfi Társaság is a tagjai közé választotta. 

– írja róla kollégája  Ábrányi Kornél.

1901. január 1-jétől folytatásokban közölte az Ellenzék az előző évi hegyvidéki (kárpátaljai) útján szerzett tapasztalatait a Darányi Ignác által kezdeményezett, Egán Ede által irányított, a földműves lakosság megsegítését célzó, a földművelésügyi miniszteri kirendeltségének munkáját mutatta be.  A kitűnő, műfajában az első magyar szociográfia (Kazárföldön) röviddel Egán tragikus, máig sem tisztázott halála után, 1901 végén könyv alakban is megjelent.  Bartha Miklós 1905-ben, alig egy hónappal az 57. születésnapja előtt agyvérzésben hunyt el.  Földi maradványait a főváros által adományozott díszsírhelyben helyezték örök nyugalomra a Fiumei úti sírkertben.

Ahogy annak idején politikustársai többsége, így Bartha Miklós is megpróbálkozott a szépirodalommal. Rövid, hangulatos feljegyzései mellett két drámát is elkövetett. Az elsőt 1888 március 22-én Melanie címmel a Kolozsvári Nemzeti Színház mutatott be, majd napra pontosan 14 évvel később a budapesti Vígszínház vitte színre A feleség című romantikus drámáját, amelyet évekkel korábban írt, s amely pár évvel a kiegyezés előtt játszódik, s erősen osztrákellenes.

Ditrói Mór, a Vígszínház igazgatója 1901-ben határozta el, hogy egy 100 magyar darabból álló sorozatot mutat be, amelynek első darabja Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosa, míg a századik Bartha Miklós darabja volt. A bemutató mindössze két előadást élt meg, s míg Bartha támogatói lelkesen üdvözölték az előadást, politikai ellenfelei hevesen támadták azt.

Az előadásban a Vígszínház akkori nagyjai vállaltak szerepet, így Balassa Jenő, Szerémy Gizella, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Tanay Frigyes, Szerémy Zoltán vagy az akkor mindössze 17 éves Medgyaszay Vilma. 35 évvel később még egyszer felbukkant a darab, mégpedig a Magyar Rádióban, ahol a szintén székely Csanády György vitte színre, a főbb szerepekben Mihályfi Bélával, Molnár Z. Lászlóval, Nagy Adorjánnal, Lehotay Árpáddal (https://ma7.sk/film/lehotay-arpad-a-delceg-locsei) és Szörényi Évával.

Bartha Miklós halála után is megosztó személyiség maradt, mi sem bizonyítja ezt jobban viharos utóéleténél. Temetése után az ország összes nagyobb várasában utcát neveztek el róla, majd közadakozás útján  Wekerle Sándor miniszterelnök avatta fel síremlékét, amelyet Kallós Ede készített el. Bartha összegyűjtött munkái hat kötetben 1908 és 1913 között jelentek meg a verebélyi történész, Samassa János, valamint Szmertnyik István és Sztankovits Ferenc szerkesztésében. Ennek első darabja Sebesi Samu életrajzi tanulmányát és leghíresebb művét, a Kazárföldönt tartalmazza.  Közadakozásból elkészült másfélszeres életnagyságú bronzszobra, Istók János alkotása, amelyet  1914-ben avattak fel a budapesti Városligetben, de 1949-ben a kommunista hatóságok elbontották és a mai napig a Budapest Galéria raktárában várja, hogy talán egyszer újra felállítsák.

1925-ben a Horthy-korszakkal nem azonosuló népi-baloldali fiatalok hozták létre a Bartha Miklós Társaságot, soraikban József Attilával.  A társaság vitaülésein, a tagok írásaiban olyan kérdések kerülnek napirendre, mint a földreform, az agrárproletariátus és értelmiség helyzete. 

Vészi József, a XX. század egyik legkiválóbb publicistája írja róla: „A magyar politikai sajtó kiváló egyénisége volt. Csupa tűz, csupa lendület, csupa erő. Éles elméje félelmetes virtuozitással ért a gondolatok viviszekciójához. Kritikája metsző, majdnem kegyetlen, gúnyja egyenesen öldöklő. És van benne mégis valami, ami ezzel a kérlelhetetlenséggel kiengesztel. Ez az ember mindenek felett poéta. Művész lélek, mely a szellemi bajvívásban is a szépet szereti. Patosza nemes és megható s ha elérzékenyül, édes lírai zománc ömlik végig írásain. Egy cikkében végigjátssza az érzelmek összes skáláját: a tomboló hangtól, a dalszerűen lágy melankóliáig. írói individualitását kráternek mondanám, mely tüzes köveket dobál ki dübörögve, de lejtőjén ott virul a tavasz minden illatos színpompája.” Hol volt/van a közelmúltban politikus (talán a rendszerváltáskori Göncz Árpádot, Václav Havelt vagy Rudolf Schustert leszámítva), akinek lenne némi köze az irodalomhoz.

S ne feledjük, ez a végletekig megosztó ragyogó elme elmenekülve a világ zajától bő két hónapot a tájainkon töltött .