Barsi Dénes – egy jókai népi író emlékezete
Töredelmesen bevallom, bár az ún. népi írók mindig is a kedvenceim közé tartoztak (végül is nem hiába volt annak idején legkedvesebb egyetemi tanárom, Czine Mihály, akinél többet senki sem tudott a népi írókról), amíg Szabó Pálról, Sinka Istvánról vagy Tatay Sándorról – nem beszélve Móricz Zsigmondról –, a 120 éve született Barsi Dénesről sosem hallottam. Az igazi meglepetés viszont az volt, amikor kiderült, hogy bár élete döntő többségét Biharban és Dunaújvárosban élte le, a Mátyusföldön, Jókán született.
„Irodalmilag előkelő családból származom: nagyapám apja, mint a Thaly család zsellér jobbágya és parádés kocsisa nemcsak Thaly Kálmánt fuvarozta hivatásszerűen, hanem Vörösmarty Mihályt és Petőfi Sándort is alkalmilag több ízben. Gyermekkoromban végiglaktam az egész régi Magyarországot Pozsonytól Brassóig. Debrecenben tanítói oklevelet kaptam, pusztai tanító Biharban, újságíró és lapszerkesztő Budapesten, kubikos, üzemi raktáros, mezei munkás, a közbenső időkben becsületes és hasznos író igyekeztem lenni.... Dunaújvárosban lakom, kizárólag írásból élek, szeretném ezt a merőben újszerű emberkohót mélyen átélni és művekben is ábrázolni” – foglalta össze viszonylag rövid élete (62 éves korában halt meg) alkonyán Barsi Dénes, akinek nevét ugyan őrzi szülőfaluja Wikipédia-oldala, de ezzel ki is merül nemcsak az oldal, hanem valószínűleg a falusiak tudása is a nagyközség egyik legjelesebb egyéniségéről.
Szerencsére a falu több neves költő, színész és kultúraszervező (Mikola Anikó, Fellinger Károly, Varjú Olga, Görföl Jenő) nevét és munkásságát őrzi, de Barsi Dénesről valahogy elfeledkeztek. Holott nemcsak íróként volt jelentős, de szerkesztőként is. Már a harmincas években egyik alapítója volt a Komádi és Vidéke című lapnak Szabó Pállal és Sinka Istvánnal, „a fekete bojtárral”, de ebből a lapból nőtt ki, vagyis ennek a betiltása után a harmincas évek egyik legjelentősebb szépirodalmi, társadalomtudományi és kritikai folyóirata, a Kelet Népe, amelynek a vezetését – miután anyagi kényszerből (is) összeolvadt Németh László Válasz című lapjával –, Móricz Zsigmond veszi át, s működteti egészen a haláláig.
Amikor Jókán megszületett, még Harcsa Dénes néven anyakönyvezték, s a feltűnően jó eszű gyerek 1926-ban szerez tanítói oklevelet Debrecenben, s a hatalom ki is nevezi a körösszegapáti református iskolához helyettes tanítónak. De mivel gyors üresedés történik a kántortanítói poszton, még abban az évben feljebb lép a ranglétrán, olvasni, írni és hiszekegyre tanítja a falusi gyerekeket a „sújtásos-dolmányos-csuhás” úri Magyarországon. Ismerjük máshonnan is már ezt a reménytelen világot, megírja Kerecsendi Kiss Márton, ahogy a rozsnyói Czabán Samu is.
Előbbi később színdarabot is ír a tapasztalatairól, amelyet 1942-ben Cserépy László és Apáthi Imre visz filmre A harmincadik címmel a bányatelepi tanító szerepében Páger Antallal. A filmet a háborúba ájult Magyarországon nem fogadja kitörő örömmel a hivatalos hatalom, a háború után pedig mind a szerző, mind a főszereplő neve vált kiejthetetlenné (mindketten Nyugatra szöktek az új hatalom elől), így a filmről évtizedekre elfelejtkeztek. S ha már a film került szóba, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy maga Barsi Dénes is beállt egy film erejéig a szerzők sorába (bár a lexikonok valahogy kifelejtik a nevét), s azon kevesek sorát gyarapítja, akik a sok-sok műparaszti ábrázolás mellett megpróbálnak objektív képet adni a kor falusi világáról.
Erre tett már korábban is kísérletet Cserápy Arzén, aki 1939-ben filmre vitte a népi írókhoz hellyel-közzel odacsapódó Kodolányi János Földindulás című drámáját (Páger Antallal és Eszenyi Olgával) az ún. „egykézésről”, de ennél is sokkal nagyobb visszhangja volt a Fekete István forgatókönyve alapján készült Dr. Kovács István című filmnek, amely drámaian ütközteti a városi és falusi valóságot, a film címszereplője (Páger Antal) egy felvidéki kisfaluból a fővárosba került egyetemi tanár, akit urizáló menyasszonya és szülei eltaszítanak maguktól, miután meglátogatják a leendő férj/vő szüleit (https://ma7.sk/film/trianon-motivumok-fekete-istvan-filmjeiben). A filmet évtizedekre dobozba zárták (nemcsak Páger Antal miatt), de legalább nem veszett el nyomtalanul, mint Fekete István több más filmje, amelyekről még a lexikonok se tudnak.
Barsi Dénes forgatókönyvéből készül az És a vakok látnak című filmdráma, amelyet már a nácik bevonulása után, 1944 március 30-án mutatnak be a mozik. A történet szintén a városi és a falusi viszonyokat ütközteti, évszázados beidegződéseket mutat fel. A film főhőse egy falusi parasztlány, Madarász Irma, aki cselédnek megy fel a fővárosba, ahol megismerkedik egy segédmunkással, s már meg is van a baj. A felelőtlen, elsősorban csak szexuális légyottra vágyó fiatalember nem vállalja a születendő gyereket, inkább örömmel veszi át a SAS-behívóját, s a frontra indul. A megesett fiatalasszony közutálat tárgya lesz a faluban, s majdnem öngyilkosságos lesz. A pólyást örömmel vinné a falusi intéző gyerekáldásra képtelen felesége, de… A filmet Hosszú Zoltán színművész akkor alakult filmvállalata jegyezte, aki a megesett cselédlány (Eszenyi Olga) apját is eljátszotta (civilben a férje volt), a rendezést Jenei Imre vállalta, míg a film zenéjét a diószegi Pongrácz Zoltán jegyezte. Mindegyikük háború utáni sorsa megérne egy külön fejezetet...
De kik is voltak azok a bizonyos népi írók? Nos, nem egy meghatározott tagságú, tagkönyvvel rendelkező csoportosulásról beszélünk, ha őket említjük, hanem egy radikális eszmei, irodalmi és művészeti áramlatról, amely meg is mutatta azt a végtelen megosztottságot, amely nemcsak köztük és az urbánusok között létezett, hanem köztük is. Voltak közöttük, akik a baloldali eszmék, míg mások a szélsőjobb felé orientálódtak (ennek ellensúlyozására hozta létre Németh László az ún. harmadikutas koncepciót, de a Kelet Népe története jól mutatja, az ellentétek mennyire antagonisztikusak voltak a lap szerkesztői között is, s bár Móricz tekintélye némileg csillapította az ellentéteket, sokan csak azért hagyták ott a lapot, mert nem voltak hajlandók a másikkal kezet fogni. S ez bizony akkoriban felsőbb/nagyúri körökben kötelező párbajjal járt. A háború aztán tényleg szétszaggatta ezt a látszategységet is, egyesek a nyilasokhoz, mások a kommunistákhoz csapódtak. Akik pedig egyikhez sem, azért kerültek börtönbe, ahogy Barsi Dénes is.
A történet a Tiszántúli Figyelő című lappal kezdődött, amelyet egy költő-grafikus, Bornemissza László szerkesztett, de jó magyar szokás szerint gyorsan csődközeli állapotba került, így azt átpasszolta Barsi Dénesnek, Sinka Istvánnak és Szabó Pálnak, akik létrehozták a Komádi és Vidéke című lapot, amelyet a hatalom egy ideig (meg)tűrt, majd főleg Barsi radikális hangvételű, olykor a bihari főispánt is támadó cikkei miatt betiltott. De a három tehetséges fiatal nem adta fel, még nagyobb terveket szövögettek, s a Sebes-Körös hídján álmodozva úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy országos lapot. S beleadták, amijük volt, Szabó Pál a megtakarított pénzecskéjét, míg Barsi friss felesége, Váry Rózsa tanítónő kelengyéjét. S mivel tudták, hogy egy országos lapot csak Budapesten lehet Magyarországon kiadni, felköltöztek a székesfővárosba.
Olyan munkatársaik lettek, mint Pozsonyi Eckhardt Tibor, a Független Kisgazdapárt elnöke (ezzel természetesen a napi politikát is importálta a laphoz), a lévai Féja Géza (https://ma7.sk/irodalom/feja-geza-akit-meg-a-lexikonok-sem-emlegetnek), Sárközi György (aki Mint oldott kéve címmel megírja a Mednyánszkyak és 1848 regényét, majd végelgyengülésben pusztul el Balfon), a fiatal Tatay Sándor (aki a szocializmus éveiben a Puskák és galambok, valamint a Ház a sziklák alatt című regényeivel s főleg annak filmváltozataival lesz ismert – egyiket Keleti Márton, a másikat Makk Károly rendezte meg), de Móricz közeli munkatársa volt az érsekújvári Jócsik Lajos is. Ebben az időben kezd el szépirodalmat is írni, előbb verseket (amelyek kötetben majd csak a rendszerváltás után jelennek meg), novellákat és regényeket is.
A negyvenes évek elején Bolondgomba címmel kisregénye jelenik meg, ezt követi A császár-malom titka, majd a Mezei füst, amely szerepel a Magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1945/1946-ban összeállított Fasiszta szellemű, antidemokratikus és szovjetellenes sajtótermékek I-IV. címmel megnevezett zárolt könyvek tételes és hivatalos listáján. Koholt vádakkal a kommunisták be is börtönzik, majd szabadulása után visszatért Komádiba, s évekig napszámosként éldegélt. Az 1956-os népfelkelés után kap újra lehetőséget a publikálásra, de már csak 11 évet kap az élettől tervei megvalósítására.
1960-ban Komádiból családjával együtt az ötvenes évek elején felépített új mintavárosba, Dunaújvárosba (lánykori nevén Sztálinváros) költözött. 1957-ben jelenik meg még 1943-ban írt nagyregénye, a Jehova tanúja, amely a harmincas-negyvenes évek magyarországi viszonyairól ad érzékletes, lesújtó képet, majd folyamatosan következnek az újabb művek, a 11 év alatt két novelláskötete (Szentjánosbogár, Sötétből világosba), ifjúsági regényei (A tüskebokor kivirágzik, Eltűnik a vajdakincs, Ne reszkess, apafej), s a paraszti világ átalakulását bemutató nagyregényei (Lázgörbe, Sorsváltás, Parázs a homokban), csak a dunaújvárosi szocialista fejlődés megmutatásával marad korai halála miatt adós. „Humora, mesélőkedve s a mértéktartó nevelői célzat kellemes és hasznos olvasmánnyá teszi ifjúsági regényeit” – írja róla a korabeli kritika, míg írótársa, Tatay Sándor ekképp jellemzi a novelláit:
„Néhány alakja felejthetetlen számomra; mint a falu bolondja, aki félemberi, félállati ösztönösségével minden ráció nélkül felveszi a harcot a fajüldözés gyalázatosságával, vagy a pompás kazánfűtővé vált piromániás cigány. A népmesék és pajzán történetek eszközeivel teremtett groteszk helyzetei elképesztőek és bűbájosak egyszerre. A z akasztófahumor párját ritkító mestere ő, és ez gyökeresen jellemző egész természetére, szörnyű nehézségek, szüntelen összeütközések között lefolyt életére, s mindvégig megőrzött játékos kedélyére”. Dunaújvárosról, vagyis Sztálinvárosról s a rákosista mindennapokról ad egyébként szemléletes képet Palotai Boris két regénye, az 1958-ban megjelent Keserű mandula és a két évtizeddel később írt Hetedik év, amelyből tévéfilm is készült.
A hatalmát megszilárdító Kádár-kormány 1962-ben nagyszabású amnesztiát hirdet, ő is megkapja a József Attila-díjat. 1988-ban Vésztőn, a mágori szoborparkban (Varga Géza Ferenc alkotása), majd két évvel később a Dunaújvárosban működő Barsi Dénes Baráti Kör kezdeményezésére a városban (Fodor Sándor műve) a Munkásművelődési Központ előtti ligetben kap szobrot, s 2006-ban a komádi általános iskola is felveszi a nevét. Ekkor jelenik meg a Bihari Füzetek 26. darabjaként Isten a magyar mezőn címmel összegyűjtött verseit tartalmazó füzete is, alig 64 oldalon.
1968 zimankós januárjában szintén Tatay Sándor búcsúzik tőle az Élet és Irodalomban: „Magányos ember volt Barsi Dénes. Távol élt a forgatagtól, és az ilyen emberről könnyebben feledkezik meg irodalom ismertetésünk, Bizonyos vagyok benne, hogy sokkal tartozunk neki. És ha ezt az adósságunkat lerójuk, jóval méltóbb helyet foglal el emlékezetünkben, mint ahogyan mostani irodalmi közvéleményünk számon tartja.”
Nos, a helyzet azóta mit sem változott, főleg a jókaiaknak van komoly adósságuk vele szemben. Itt az ideje ezen változtatni.
