Azonos esőben való létezés
Az Azonos esőben való létezés című pódiumjáték ismertetőjében olvasható, hogy az alkotók a Cseh-Bereményi szerzőpáros dalait felhasználva szeretnék elcsípni és megmutatni azt az életérzést, amely a közép-európai ember számára olyan ismerős. Azt a magányos közösségi bolyongást, sodródást, tevékeny tétlenséget, tétlen cselekvést, amely a szabadságát vesztett generáció sajátja. Kijelenthetjük, hogy ez maradéktalanul sikerült Jakubecz László május végi ipolysági előadásán is.
Mintha egy Tarr Béla-filmet narrált volna korábban Cseh Tamás, s most Jakubecz. Meszelt fehér falak, tócsa, potyogó vakolat és eső. Ez Bereményi világa, melyet Soóky László író és Varga Emese dramaturg még komorabbá, még nyomasztóbbá, még nosztalgikusabbá és még közép-európaibbá formált. A tegnapról ittmaradt közös emlék az eső.
Az azonos esőben való létezés. A létezés, mely során szembejövünk az emlékekből előlépett akta tartalmával. Az akta tartalmával, vagyis önmagunkkal. Mert volt egy-két este...
Mintha csak tegnap jött volna meg a levél a fekete pecséttel. Mintha csak tegnap törtünk volna át a Széna téren. Az eső zuhog, s Bereményi benne áll. Mintha csak tegnap különböztettük volna meg a bibét és a porzót a lehunyt szemű Vértes földrajztanárnő társaságában. A csönd csörömpöl.
Mintha csak tegnap robbantak volna szét a tócsák lábaink alatt, mikor egy elhagyott pályaudvar presszójából rohantunk a szürke munkásszállásba. Az eső elől, az esőben. Az esőbe. Micsoda vidék! Az eső zuhog, és Cseh Tamás benne áll. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a patyolatcédulánk elveszett, és hiába fogtuk görcsös akarattal és daccal a poharat, minden borunk kifolyt. Amikor szembejövünk önmagunkkal...
Mintha az alkonyatból már tényleg csak a túlélés maradt volna. Amikor már félni sem merünk. Az eső zuhog, s Jakubecz benne áll. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a rendőrök vigyázták álmunkat (amennyiben álmodni mertünk egyáltalán). Az égbolt peremén téblábol a bizarr demokrácia, nikotintól sárga ujjal. Ne bámulj bambán, ha esik az eső! Márpedig az eső zuhog, és Soóky benne áll. Mintha csak tegnap választhattunk volna: Pétervár vagy Szibéria? Most megint nem mi, mások játszanak.
S mi lessük a nosztalgia rojtos függönye mögül. Ahogy ez kinéz, megnémulunk. Mi: játékok egy óriás kezében – hajlít és tördel, szétszakít, játszik. Szemben önmagunkkal, önmagunkkal szembe. Szemben a kígyó-hűtlen ringyó jobbik részünkkel. Miért megyünk hát el magunk mellett köszönés nélkül?
Hiszen sejtjük, hogy még élnek a fehér babák! A fehér babák, akiknek továbbélését Török-Zselenszky Tamás után – a Cseh Tamás melankóliáját is magában hordozó – Jakubecz Lászlónak is elhihettük. Az eső zuhog tovább. Az azonos eső, melyben Bereményi Géza Soóky Lászlóval, Cseh Tamás pedig Jakubecz Lászlóval fog kezet, és létezik. Azonos esőben.
