Az utolsó interjú
Az életben van, hogy bizonyosak vagyunk benne, utoljára teszünk meg valamit, vagy utoljára történik meg velünk egy esemény. Legyen az például az utolsó tejfog elhagyása, az utolsó dolgos munkanap nyugdíjazás előtt, vagy éppen az utolsó optikai kábel nélkül eltöltött internetezés (erre, mondjuk Vásárúton még várni kell). A beszélgetéssorozat elkészülte során arra azonban valószínűleg sem a kérdező (Csatári Bence), sem pedig az interjúalany (az Omega legendás frontembere) nem gondolt, hogy – amit mi is szomorúan konstatálhatunk – a szerző „Kóbor” című könyvéhez a kiadás során alcímként az írásom címe is társul majd.
Az amúgy is személyes jellegű kiadvány ezért válik még inkább éterivé, annak ellenére, hogy az Omega frontemberének magánéletéről nem sokat tudhatunk meg ebből a könyvből. Aki átélt háromnegyed évszázadot, és a legsikeresebb magyarországi könnyűzenei formáció frontembere, valószínűleg van mit mesélnie, még akkor is, ha Kóbor János legendásan szerény, megfontolt és visszahúzódó karakter volt a magánéletben és a háttérmunka során. Fiatalkorában sportolt, és az egészséges életmód később is szerves része lett életének. Nem dohányzott, az alkohollal is csínján bánt, egyszóval formában tartotta magát. Ez a színpadi teljesítményén is meglátszott, hiszen még 70 felett is szinte „belakta” a színpadot, mozgásban és kondícióban huszonéves frontemberekre vert rá köröket. Hogy a Covid megjelenése után végül is miért nem adatta be magának az életmentő szériumot, azt nem árulta el, és nem is tisztem ezt itt most bolygatni. Inkább essék szó arról, mit tartalmaz a könyv, bár néhány kivételtől eltekintve a spoilereket, ígérem, mellőzöm.
Csatári Bence történész már számos olyan könyvet jegyez, ami a magyar könnyűzene és a múlt rendszer kapcsolódási pontjait kutatja, ütközeteit (olykor cicaharcait) elemzi és jellemzi, általában a kádári (kultúr)politika retorzióinak vonatkozásában, de olykor a világban zajló kulturális és politikai folyamatok tükrében is. Pár éve Kóbor Jánossal készített átfogó jellegű, az Omega teljes történetére fókuszáló interjúsorozatot. A kérdező és a válaszadó természetesen több ízben találkozott egymással, s gondolom, Csatári már akkor egy életrajzi ihletettségű interjúkötetet tervezett, ami egyben természetesen rocktörténet is, csak aztán a tragikus esemény hatására változtatnia kellett néhány tartalmi és formai elképzelésen. A lényeg azonban nem változott.
A szerző az egyes fejezetek előtt az adott kor társadalmi és politikai összefüggéseit is felvillantja, tehát rövid korképet rajzol, hogy azok számára is könnyen értelmezhetőek legyenek azok a kérdésekben és válaszokban előforduló utalások, amelyek a beszélgetés résztvevői és az idősebb korosztály számára talán zömmel evidensek, de a negyven alattiaknak okozhatnak fejtörést.
A kezdetekről és a zenekar profivá válásáig (a közmegegyezés alapján ez az évszám 1967) tartó időszakról aránylag több szó esik, és aki nem olvasta mondjuk Majnik László könyvét, annak kevés információja lehet a zenekar kezdeti időszakáról, ami – szerintem – épp olyan izgalmas, mint a későbbi korszakai. Kóbor a kérdező kérésére mesél gyermekkoráról és kamaszkori éveiről is, de az életrajzi szálak itt el is halnak, a továbbiakban az Omega van fókuszban. Természetesen nemcsak a zene, hanem a háttéresemények is. Megtudhatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve a múlt rendszer kultúrpolitikája nem szólt bele tevékenységükbe, viszont nem is nagyon támogatta őket, és nem kevés alkalommal a saját leleményességüknek köszönhették túlélésüket és sikereiket. Jó példa erra az 1971-es „szakadás” időszaka, amikor a lemezgyár inkább a frissen megalakul supergroupot, a Locomotiv GT-t támogatta, ugyanis az Omegában Presserék kiválásával már nem láttak fantáziát. Az utóbbi időben több helyen is dokumentált történet, hogy Erdős Péter „popcézár” papírhiányra hivatkozva visszautasította az Omega új felállásának nagylemezét (érdekes, más zenekarok esetében nem volt papírhiány), de Kóborék előálltak azzal az ötlettel, hogy mivel akkoriban Magyarország alumínium nagyhatalom volt, akkor készüljön az új lemezük tasakja puha alumíniumból. Erdőst váratlanul érte az ötlet, de rájuk hagyta, hogy ha szereznek megfelelő céget (amely le tudna gyártani egy lemezborítót alumíniumból), akkor kiadja a lemezüket, miközben azt gondolhatta, hogy a fiúk úgysem járnak szerencsével. A történet végét már ismerjük: az Omegának ez is sikerült és az Élő Omega című album megjelenhetett.
Már a kezdetektől figyelemmel kísérték a külföldi újításokat mind a zene, mind a technika és a megjelenés területén, és a maguk szerény eszközeivel próbálták megvalósítani Magyarországon is. Ezért is lehettek úttörők és sikeresek nemcsak az országban, hanem a keleti blokkban, sőt, egyes nyugat-európai országokban is. A külföldi lemezszerződéseket is saját maguknak köszönhették.
Maga a kötet vaskos (közel 450 oldalas) és igényes kivitelezésű. Engem csupán a választott betűtípus, annak mérete és halványsága zavart, ugyanis így triplán is nehezen volt olvasható a szöveg. Azt is meg kell említeni, hogy pár tévesztés is akad a könyvben, például néhány képfelirat esetében. Ordító hiba, amikor az egyik fénykép alá azt írták, hogy a Kossuth-díj átvételekor készült, noha valójában nagyjából 15 évvel korábban kattinthatta el a fotós a gombot, csak éppenséggel akkor is ugyanaz a személy volt a regnáló miniszterelnök, aki mellett a zenekari tagok szerepelnek. Ilyen átfogó jellegű munka esetében nem is csoda, hogy be-becsúszik néhány kisebb malőr, de az előbb említett ettől talán nagyobb hiba. Ilyen az egyik zenekari fotó esete is, amikor majdnem tíz évet „téved” a felirat. A képanyag gazdag, sok olyan fénykép felbukkan, amit magam sem ismertem korábbról, viszont hiányolom a színes fotókat, bár e tekintetben nyilvánvalóan anyagi szempontok is közrejátszottak.
Csatári Bence: Kóbor – Az utolsó interjú, Helikon Kiadó, 2024
