Az asztal sík(ság)/j/a avagy Kondrót és a hattyúk
Egy kiállítás megnyitóján, nem is olyan régen (írtam is róla), Kopócs Tibor említette, hogy a megnyitók a karácsony csillagszóróihoz hasonlítanak; sok az érdeklődő, a szépet látni akaró ember, de miután a „csillagszóró” elhamvad, jönnek az olyan hétköznapok, amikor alig téved be valaki a tárlat képei közé, s a kiállítás végén az alkotások ismét hazakerülnek, s falnak fordítva várják a következő bemutatkozási lehetőséget. Valahogy így van ez a könyvekkel is.
Hatalmas könyvtárak polcain és pincéiben, raktáraiban várják a jobb időket, hogy valaki beléjük pillantson, újra fellapozza őket, megismerje (a kor függvényében) a bennünk felhalmozott csodát, a tudást, a szorgalmat, a tehetséget és a lelket. A személyi, vagy családi könyvtárakban meglapuló könyveknek talán nagyobb az esélyük arra, hogy „fényre” kerüljenek, hisz böngészni, turkálni a kiadványok között nem rossz dolog (persze ha van rá elég ideje az embernek). A múltkor három egymás mellett szomorkodó kötetre bukkantam; az egyikben Petőfi versei lapultak szlovák fordításban, a másikban Tóth Árpádé, szintén szlovák „reinkarnációban”. A harmadik kötet pedig az egyik fordító verseskötete, valakinek (számomra ismeretlen személynek) kedvesen dedikálva. Feltehetően valamely antikváriumból (vagy ki tudja honnan) került a könyvtárunkba.
A szóban forgó egyik fordításkötet Ján Smrek munkája és Petőfi verseit fogja egybe, címe: Sándor Petőfi: Básne. A könyv egy utószót is tartalmaz, amelyben a fordító (aki ugye maga is költő; 1898-ban született és 1982-ben hunyt el) felvázolja Petőfi életútját és költészetének lényegét. A kötet 1983-ban jelent meg a Tatran kiadónál. A másik két könyv Vojtech Kondrót nevéhez fűződik. Ő egy későbbi korosztály képviselője (1940-ben született Pozsonyban és 2003-ban hunyt el). Költő volt és műfordító, a magyar költészet tolmácsolója. A Tatran kiadó gondozásában, Karol Wlachovský szerkesztésében jelent meg az Árpád Tóth: Sochár slov című fordításkötet. (Szavak szobrásza, én…) A verseken kívül tartalmaz még egy utószófélét is, amelyben a fordító ismerteti Tóth Árpád életének főbb állomásait, kitérve a tüdőbaját gyógyítgató időszakára, amelyet a Magas-Tátrában töltött. Természetesen Tóth Árpádnak az ott írt versei is bekerültek a kötetbe. Nyilván a válogatás, meg az utószóként olvasható Kondrót-szöveg is némileg magán hordozza a nyolcvanas évek „ujjlenyomatait”, ettől függetlenül a biztatást is a pályatárstól, hogy fontos a magyar költészet bemutatása a szlovák olvasóknak. A fülszövegben a magyar irodalmat fordító alapozó nemzedéket is említik, mint ahogy Ottlik Gézának a nyugatosokról szóló néhány sora is megjelenik. A kötet végén olvasható a fordítónak a Tóth Árpáddal a Tátrában című verse is, amelyben, ha úgy tetszik, a magyar költő lába nyomát keresi, s Tóth Árpádnak is „üzenve” megjegyzi: „Báseň má málo peňazí a veľa času Ja i ty – / Poslední v rade popularity”. (A versnek kevés a pénze, de sok az ideje Én és te – / utolsók a népszerűségben.) De azért hozzáfűzi, hogy a költőnek, egyszer az életben lehet, hogy megadatik mindent elmondani – mindenki helyett.
A harmadik kötet (az ismeretlen személynek dedikálva), amely a könyvtárban a kezembe került, Vojtech Kondrót verseskönyve, Címe: Rovina stola, amelyet a belső utalásokra is célozva, szívem szerint így fordítanék: Az asztal sík(ság)/j/a. Ugyanis azt írták róla, hogy költészetében a Duna menti síkságot próbálja a líra eszközeivel „leképezni”. Egyszer azt nyilatkozta, hogy egész életében azt a tájat próbálja „megfejteni” költészetében, amelybe beleszületett, a táj és természet alakváltozásait, a benne élt és élő embereket. Úgy érzi, életre szóló költői feladatként kell eleget tennie belső késztetésének. Tehát az asztal síkja (a síkság) egyben a megélhetés, a mindennapi kenyér, a bőség szimbóluma is lehet.
Az apja révén szlovák, anyja révén magyar gyökerű Kondrót verseiben a felmenői, a cseklészi táj, a szegénység, az otthonvalóság úgy jelenik meg, mint a töredezett üveg, amelyre rásüt a nap. Fénylik, csillog, de már nincs meg a keret. A versekben az eltűnés, a megfoghatatlan, az emlék és a vágyakozás van jelen különös, mozaikszerű „elrendezésben”. Az olvasó legfeljebb a töredékekből sugárzó hangulatot szippanthatja fel, meg az utalásokat, amelyek csak sejtetnek: „V končekoch prstov prvé vlasy: jediné zlato v celom byte.” Kinek ne lenne babakorából szőke hajfürt-emléke valamely fiókban? Az egyetlen „arany” az egész lakásban, mint ahogy a költő írja. A könyv a Slovenský spisovateľ gondozásában jelent meg Pozsonyban 1979-ben. Akkor már több önálló kötet megjelenésén volt túl, s mint a fülszöveg is írja, számos neves magyar költő versével ismertette meg a szlovák olvasóközönséget (Kassák, Babits, Illyés, Weöres Sándor stb.). Foglalkozását tekintve matematika–fizika szakos pedagógus volt, tanított, de magába szívta az irodalom, a költészet; kiadók szerkesztőjeként, főszerkesztőként is dolgozott. Novemberben „lenne” 85 éves.
Úgy hozta a sors, hogy még a kilencvenes években személyesen is találkozhattam a költő-műfordítóval, aki – ha jól emlékszem – Duba Gyula társaságában érkezett egy író-olvasó találkozóra. S ha már kedélyesen elbeszélgettünk, megkértem, hogy kézjegyével is „pecsételje meg” találkozásunkat. Kondróttól a humor sem állt távol, így aláírását hirtelen ötlettől vezérelve egy vízen úszó hattyúcsaláddal egészítette ki.
