2021. november 30., 16:44

Ardamica Ferenc, egy irodalmi self-made man Losoncról

A rántást néha még odaégeti, s ha úgy tartja kedve, ki is mozdul a hetedik emeleti losonci panellakásból, de a tollat már letette, ahogy a számítógép-billentyűzete is másfél évtizede porosodik. Raktári segédmunkásként köszönt be a szlovákiai irodalomba, de mivel nem tolerálta a Varsói Szerződés baráti katonai segítségnyújtását, őt se tolerálták. Nemcsak a betűvetést kellett jó évtizedig szüneteltetnie, hanem az íróasztala mellől is elmozdították. Maradt a féreg- és patkányirtás, s csak a bársonyos forradalomnak nevezett rendszerváltás után engedték vissza a (szlovákiai) magyar irodalomba. Ardamica Ferenc ma ünnepli a 80. születésnapját.

Ardamica

Bár András-napon született, mégis a Ferenc nevet kapta. Írhatnánk, az anyatejjel szívta magába az irodalmat, osztrák származású anyai nagyanyja Herczeg Ferenc Új Idők című lapjába is publikált (Törött szárnyú madár), de a borzalmakkal teli XX. század az ő őseit se kímélte; erdész apai nagyapját a Tanácsköztársaság idején lőtték agyon.

1941-ben született, így mire iskolába adták, már a magyar nyelvet betiltották Losoncon is. A családjának nem telt a középiskolára sem, így a tizenéves Ardamica kertészeti segédmunkásként, zsákolóként, raktári segédmunkásként keresi a családravalót, 18 évesen ugyanis már házasember, s egy orvosi műhiba folytán egy magatehetetlen kisfiú édesapja.

Szabadidejében rengeteget olvas, s olvasmányaiban nem válogat. S aki sokat olvas, az megpróbálkozik az írással is. Van, akinek bejön…

Pályázatokra jelentkezik, írásaival bombázza az akkori felvidéki magyar lapok (Új Ifjúság, a Hét, Szabad Földműves, Irodalmi Szemle) szerkesztőségeit, s mit ad Isten, egy velejéig szerkesztőség-kritikus írás (Kollektív novella – Történhet bárhol, bármelyik szerkesztőségben) megtöri a jeget, a Hét 1963 augusztus 18-án íróvá avatja. Innen már nincs megállás, s amikor a Madách a normalizációs időszak előestéjén úgy dönt, megjelenteti az akkor már meglehetősen ismert Ardamica első novelláskötetét  (A rokon cseléd) 19 rövidebb-hosszabb lélegzetvételű írással, már nem ismeretlen a neve a leendő olvasók előtt.

A Hét 1970 egyik decemberi számában Egri Viktor még méltathatja a debütánst, aki maga sem gondolja akkor, de a Madách Kiadó kapuja két évtizedre bezárul előtte.

Ardamicának is meg kell tanulnia, hogy a művészet nem az élet puszta másolása”

– figyelmezteti őt Egri, aki „jóleső érzéssel” állapítja meg, hogy „a gyűjteményből kimaradtak fülledt erotikájú, erősen ponyvaízű, nemegyszer az aberráció síkos talajára tévedő elbeszélései, elnyújtott elemzései a pubertásról, az ébredő nemiségről. A csattanó nélküli humortalan humoreszkjei, erőtlen szatírái sem szerepelnek a kötetben – helyettük többnyire olyan írásai kaptak helyet, melyeknek gyökérzete mai életünk talajába fogódzik, történetük a jelenben vagy a közelmúltban játszódik le, s amelyekben helyes szociális érzékkel a munkahelyén és másutt tapasztalt visszásságokra hívja fel figyelmünket. A publicisztika buktatót azonban nem tudja elkerülni, amikor sokrétű élményeit riporteri frissességgel veti papírra”. Nem véletlenül idéztük ilyen hosszan a felvidéki magyar irodalom akkori etalon-doyenjét, Egri Viktort, hisz az általa megfogalmazottak végig kísérik Ardamica egész írói pályafutását, s későbbi kritikusai (Kocur László, Németh Zoltán vagy Csanda Gábor) is megfogalmazzák az idősebb pályatárs kritikus megállapításait.

Ardamica Ferenc
Fotó:  Görföl Jenő

A novelláskötet megjelenik, s mintegy két évtizedet kell várni a szerző második debütálására (Anyám udvarlói). A hetvenes években előbb minőségi ellenőr a füleki zománcozóban (anyám még emlékezett a szimpatikus fiatalemberre, s nem egyszer megsiratta Gyertyák című novelláját), majd hazatér szülővárosába, ahol féreg- s patkányirtóként éli meg az 1989-es változásokat. „Brigádunk négy tagból tevődik össze. Ragadványneveink: Őrnagy, Szabó, Bányász, Író. Jelszavunk: »Ki ide belépsz, felejtsd kint a becsületes nevedet!«. Ehhez tartjuk magunkat”. De az írást sem adja fel, pályázatokra küldi be az írásait (nem egyen sikeresen szerepel), rátalál a salgótarjáni Palócföld című lapra (ez a lap nyújt menedéket a rimaszombati Veres Jánosnak is), de felfedezi a szlovák kortárs irodalmat is.

A hetvenes évek elején még a szegedi Tiszatáj is közli egyik fordítását

(Dušan Kužel: A rózsaszín ernyős lámpa), amelynek szerzője szintén a normalizáció áldozata, de Ardamicával ellentétben nem éli meg a szovjet csapatok kivonulását. A hetvenes évek végén Rácz Olivér, Miroslav Válek kultuszminiszter helyettese feloldja a publikálási tilalmat, s előbb fordításaival, majd saját műveivel is meglepheti rajongóit. Dušan Mitana, Oľga Feldeková és Peter Andruška egy-egy regényének lefordítása után

sok éves asztalfióklét után 1989-ben 14 novellával végre megjelenhet  az Anyám udvarlói.

Ekkorra már Ardamica magánélete is rendeződik, beteg kisfia ugyan hatéves szenvedés után meghal, de a hetvenes évek elején megszületik fia, Zorán és lánya, Gabriella is. Előbbi –  akit expresszionista szabadversben köszönt születésekor (Zorán köszöntése) –, követi őt az írói pályán is, sőt egy ideig Plectrum néven kiadót is működtet. „Milyen is tehát a jó novella? Nem ilyen” – jópofizik az Anyám udvarlói kapcsán Csanda Gábor, de ne higgyünk neki. Az Anyám udvarlói több nagyon fontos írást tartalmaz, a címadó írás mellett számomra kiemelkedik a már említett Gyertyák című remekmű, amely bár szintén személyes történet, sikerül elkerülnie az ilyenkor szinte elkerülhetetlennek látszó buktatókat, s ha az olvasó nemcsak személyest lát benne, hanem a novella szereplőire ismer, az nem csupán a véletlen műve. Ardamica, ahogy pár évtizeddel korábban Timrava, tűpontos kegyetlenséggel egy tövisszúró gébics ügyességével tűzi tollhegyére életének szereplőit.

S nem hallgat Egri Viktorra sem, a szerelem, a nemiség ábrázolása szinte már pornografikus hitelességgel is művei sajátja marad, a Nap Kiadó által megjelentetett Tejszínhabos halál című kötetet hetek alatt elkapkodják.

Nem véletlenül, irodalmunkban talán csak Petrőci Bálint és Vígh Rózsa merészkednek ennyire messzire ezen a téren.

A Madách-Posonium által 2004-ben megjelentetett Ugrás a semmibe című antológia is két erotikus novelláját közli (érdekes, hogy az 1989 után elsőként megjelentetett Tudósítás egy ország elvesztéséről című antológia még nem vesz tudomást róla). A patkányirtást a szovjet csapatok kivonulása után hagyja csak abba, pár évig újságíróként ténykedik, a losonci Ipeľ mellett a mindössze két évig működő Nógrádi Szó című tájlap főszerkesztője lesz. Közösségünk mentális állapotára jellemző, ennyit bírt ki a nógrádi magyar lap.

1993-tól szabadfoglalkozású íróként dolgozik, pár év alatt hat kötete is megjelenik különböző kiadóknál (Madách-Posonium, AB-ART), de több évnyi hányódás után (egy magyarországi pályázaton különdíjat nyer) csak fia kiadója, a Plectrum jelenteti meg a Kalandor születik című kisregényét,

amelyben szakít a tőle megszokott hagyományos, realisztikus ábrázolásmóddal. A második világégés idején játszódó regény szinte teljesen mellőzi a lineáris cselekményvezetést, szabadon váltogatja az idősíkokat, s ahogy kritikusa, Németh Zoltán megállapítja

 Ardamica regénye éppen az eldönthetetlenség csapdájába esik, lektűr és modern regénytechnika, nagy történelmi tabló és egyeden jellem fejlődéstörténete, szabad jelentésképzés és erkölcsire szűkített végső jelentés ütközik ennek a regénynek a lapjain”.

A regény a magyarországi elismerés után a Szlovákiai Magyar Írók Társasága nívódíját is elnyeri. A Plectrum adja ki Az akasztott ember köteles és a Hedvig sír (ebben hangjátékait és filmforgatókönyvét teszi közzé) című köteteit is. Előbbit szinte sárba tapossa az Új Szó kritikusa, Kocur László, aki szerint „csontig lerágott témák, közhelyek, az első oldal után nyilvánvaló befejezéssel. A »piszokul felhergelt« olvasó pedig csak áll az ardamicai »görbe tükör előtt«, s azon gondolkodik: adjon-e még egy újraolvasásnyi esélyt a könyvnek, vagy holnap délután inkább valami mást olvasson”. S ha már görbe tükröt emleget a kritikus, ne feledkezzünk meg Ardamica görbe tükréről sem, 1994-ben jelenteti meg írói alteregója, Gatyamica Ferenc szlovákiai magyar írókkal készített fiktív interjúit, amelyben Gömörosztrapressburgi Szép Ilonkától Édes Györgyön át Limit Lajosig rántja le a leplet a szlovákiai magyar irodalom harminc alkotójáról, s amíg Karinthynál azok sértődtek meg, akik kimaradtak a kötetből (Így írtok ti), nálunk ez is fordítva működött.

Nem tudom, hogy az agyagba döngölő kritikák, szeretett városa magyarságának el(ki)senyvedése (egy időben városi képviselő is volt) verte-e be az utolsó szöget Ardamica Ferenc alkotói pályájának koporsójába, de ne bosszankodásra így sincs okunk:

Ardamica Ferenc 12 kötete folyamatosan kínál újra olvasnivalót, s ezúttal csak dicsérőleg idézhetjük a neves magyar irodalomkritikust, Tarján Tamást, aki szerint „Ardamica műveiben a leghagyományosabb, anekdotikus, realistán színezett elbeszélés szólal meg, az a műfaj, amelyet köznapi használatban így szoktunk jellemezni: van eleje, és van vége… a takarékosságra, dísztelenségre való törekvés nem hiányzik belőle, s jó érzéke mutatkozik a groteszk humor és az abszurd felhangok iránt is…”

Mester, Isten éltesse még sokáig!

Megosztás
Címkék