Amikor a mű elkezdi írni önmagát
Nemrég Szuperhold címmel jelent meg a párkányi Forgács Péter első novelláskötete, amelyben 39 történet sorakozik egymás után. Maga az író korántsem ismeretlen szakmai körökben: írásai sorra zsebelték be az irodalmi díjakat, s most kötetté értek. Forgács Péter neve azért sem hangzik ismeretlenül, mert keresztrejtvényeivel évtizedek óta örvendezteti meg a rejtvényfejtés szerelmeseit, így lapunk rejtvényét is ő készíti.
Akartál író lenni? Mikor éreztél először késztetést arra, hogy tollat ragadj?
Akartam. Gyerekkorom óta izgatott mindenféle kreatív tevékenység, így az írás is. Először a tévében látott rajzfilmek cselekményét rekonstruáltam rövid történetek formájában. Emlékszem, például a Kukori és Kotkoda mennyire megihletett. Aztán saját meséket találtam ki, például Rugó Peti, az órából elszökött kis alkatrész kalandjait. Néhány bugyuta, könnyen felejthető versikém meg is jelent a Kis Építőben és a Tábortűzben. Aztán elkezdtem egy ifjúsági regényt írni, amelynek a Nincs zenekar gitár nélkül címet adtam. Tizenéves koromban oszlopos tagja lettem a gimiújság szerkesztőségének, itt rendszerint humoros írásokat publikáltam, nem titkoltan hatásvadász szándékkal. Egyetemista koromban inkább verseket írtam, amelyekkel meg is kerestem az Irodalmi Szemle egyik akkori szerkesztőjét, aki ígéreteseknek, a közölhetőség határán billegőknek tartotta őket. Ebben az időben kezdtem írni első felnőtt regényemet egy barátommal együtt, már megvan belőle vagy 160 oldal, lassan talán be is fejezem (igaz, közben eltelt vagy 35 év). Aztán egy hosszú, munkával, családalapítással, zenéléssel, versenysakkozással és keresztrejtvény-szerkesztéssel teli időszak következett, amely az írás szempontjából akár szakadéknak is tekinthető, hiszen csak ötvenéves fejjel szántam rá magam újra, hogy komolyabban elmélyüljek az írás mesterségében.
Fizika, matematika, keresztrejtvény, sakk, irodalom. Összefüggenek ezek valahogy?
Minden bizonnyal. Apám révén inkább a természettudományok iránt, anyám révén pedig a humán műveltség iránt vonzódtam, később igyekeztem ezt a kettősséget a saját javamra fordítani. Többek véleménye, hogy a szövegeimből kiérződik a matekos, fizikás, sakkos, keresztrejtvényes múlt, amire büszke vagyok, mert úgy érzem, hogy ez egyfajta tartást ad az írásaimnak. Ebben mindkét mesterem, Háy János és Turczi István is megerősített.
Mikor belefogsz egy novellába, tudod mi lesz a vége?
Általában a koncepciót állítom fel magamban, az út kikövezése és a cél konkrét meghatározása többnyire az írási folyamat során alakul ki. Az a jó, amikor a mű elkezdi írni önmagát, az egyik lépésből következik a másik, majd a harmadik, tehát kialakul egy láncolat, ami aztán megadja a szöveg vázát. Sokszor bizonyos szereplők is szinte objektív kényszer alapján kerülnek a szövegbe, vagy éppen tűnnek el belőle. A saját világ építése már csak ilyen.
Mennyi ideig dolgoztál a kötet darabjain?
Ez a kötet nagyjából három év anyagának a legjavát tartalmazza. Nem vagyok az a kimondott termékeny író, és grafomán sem. Háy Jánost idézve: az írói munka 90 százaléka töprengés, tervezgetés, gondolkodás, vagyis fejben dől el. A maradék 10 százalék a dolog látványosabb része, amikor az író az egészet papírra veti, mondhatni kiöklendezi magából. Ráadásul 2018-ban a Szuperholdon kívül még egy könyvet publikáltam, ez a Pozsonyi Kifli gondozásában jelent meg, és erre is rendkívül büszke vagyok. Nagy kihívás volt két pozsonyi srác szemével láttatni a 160 évvel ezelőtt született világhírű pozsonyi szobrászt, Fadrusz Jánost.
Milyen szempontokat követtél a kötet összeállításánál?
Mizser Attilával, a kötet szerkesztőjével közösen igyekeztünk kialakítani a három tematikus egységet, ami nagyjából sikerült is. Az első, a Bebebe különc, rögeszmés, kissé megbicsaklott lelkű emberek történetein keresztül próbálja elgondolkodtatni az olvasót a saját kis privát őrületeink mibenlétéről. Állítom, hogy mindenkiben van egy adag mániákusság, csak nem mindenkiben érvényesül annyira, hogy önmagán kívül más is felismerné. A másik fejezet a Túlélők címet viseli, ennek vezérfonalát a túlélésért folytatott napi küzdelem, a létbe vetett hit és a túlélők magányossága jelenti. A harmadik, Van egy hely című fejezet tartalmazza a legszemélyesebb hangvételű novellákat, amelyekben néha már saját magamat is meglepő őszinteséggel taglalom szűkebb környezetem és a világ kapcsolatát, persze itt is vegyítve a valóságot és a fikciót.
Miért éppen Szuperhold? Mit üzen a kötet címe?
Szerintem a kötet borítója telitalálat, hála a készítőnek, Gyenes Gábornak. A címadó novella is sokat sejtet: itt tolongunk a Földön többmilliárdnyian, mégis magányosnak érezzük a létet az egyre kietlenebb univerzumban, segítséget remélve tekintünk fel az égre, tele kétellyel, szorongással, várva a „nagy durranást”, ami értelmet adna az életünknek. Maga a „szuperhold” nálam a viszonylagosság szimbóluma, hiszen nem nagyobb, mint a normális Hold. Nagy érdeme van Csanda Gábornak, a kötet felelős kiadójának abban, hogy a könyv ilyen elegáns és igényes külsőben jelenhetett meg.
Mik a további irodalmi terveid?
A novellaírással biztosan nem hagyok fel, sőt elszánt népszerűsítője szeretnék lenni a műfajnak. Nagy potenciált érzek a jól megfogható, nem túlbonyolított vonalvezetésű, rövidebb lélegzetvételű szövegekben, akár az olvasás népszerűsítése szempontjából is. Terveim közt szerepel továbbá egy regény is, amelyben személyes emlékeimre támaszkodva a ’89-es bársonyos forradalom történetének kisvárosi változatát írnám meg, persze több mellékszállal. Szóval, számomra a nagy kaland csak most kezdődik! Úgy érzem, az irodalom egy életre befészkelte magát a bőröm alá.
