Amikor a heavy metal úttörői gitár helyett tollat ragadnak
Néhány hónapja írtam arról, hogy mostanában sok ismert és kevésbé ismert rocksztár írja (vagy iratja) meg memoárját. Mivel a legtöbb rock ikon már bizony javában nyugdíjas éveit tapossa, talán nem is meglepő, hogy egyfajta számvetést tartsanak azokról a legtöbb esetben viharos évtizedekről, amelyeket maguk mögött hagytak.
Sok minden lehet egy ilyen könyv inspirátora. Egyesek nem szeretnék a sírba vinni azokat az emlékeket, amelyeket átéltek, mások szeretnék tisztázni a sok esetben számos változatban felröppent pletykákat, amelyek velük kapcsolatosak, de vannak, akik tanulságként illetve tanúságtételként jelentetnek meg egy önéletrajzot, mert a sikernek ugye sok esetben komoly ára van.
A legendás birminghami Black Sabbath zenekar alapítói közül már hárman is megjelentettek ilyen kötetet, a frontember Ozzy más jellegűeket is. De Ronnie James Dio (aki szintén énekelt a zenekarban) tollából is megjelent egy személyes hangvételű kötet, amely főleg a sokak által kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen korai éveire koncentrál elsősorban (a könyvet végül felesége, Wendy fejezte be és adta ki). Ozzy könyve viszonylag ismert, azonban a zenekarvezető gitáros Tony Iommi illetve a basszusgitáros és szövegíró Geezer Butler kiadványai talán nem annyira. Írásomban az ő önéletrajzaikat ajánlom.
A Black Sabbath alapító tagjai igazi proli világból, gyári környezetből származnak. Nem volt könnyű a munkásélet Angliában a háború után, hiszen hiába volt győztes nagyhatalom, az ország a háborúban elszegényedett és újjá kellett építeni. Mire egy viszonylagos jólét kialakult, már a hatvanas évek elejét írtuk, s akkor cseperedtek fel és ébredtek öntudatra hőseink is. Az ún. brit invázió zenekarai még Amerikában is mindent elsöpörtek és egy zenei forradalom indult útjára, ami a lelkes és fogékony fiatalokat is kellőképpen inspirálta, illetve lázba hozta.
Tony Iommi olasz családból származott, és az olasz betelepültek nem meglepő módon másfajta szabályok és szokások szerint éltek, mint a tősgyökeres angolok. (Érdekes, hogy rengeteg olasz származású rockzenész lett közismert az elmúlt évtizedek során, például maga Dio is olasz származású volt.) Amikor több zenekari próbálkozás után összehozta a sors Ozzyval, úgy gondolta, hogy ezzel a „pojácával” soha nem fog egy zenekarban muzsikálni, mivel az iskolából már ismerte és finoman fogalmazva sem szívelte. Aztán a két muzsikus egy életre elásta a csatabárdot, de Butler a könyvében megjegyzi, hogy Ozzy a mai napig tart egy kicsit a gitárostól, aki vitathatatlanul a fő irányadó volt a csapatban és az egyetlen tag, s a kezdetek óta minden felállásban szerepelt. Hogy a Black Sabbath és Tony Iommi világsztár lehetett, nyilván szükség volt a zenekari tagok tehetségére és kreativitására is, azonban a közvélekedések alapján Tony egy ifjúkori balesete is befolyásolta ezt a „faktort”, s e megállapítás jogosságával maga a gitáros sem vitatkozik. Mivel esztergályosként egy szerencsétlen mozdulat következtében sikerült egyszer a húrokat fogó jobb kezének (Tony balkezes) középső és gyűrűsujjából egy-egy ujjpercet „lecsippentenie”, teljesen elkeseredett, mondván, ezzel biztosan be is fejeződött zenészi karrierje. Ekkor azonban valaki elmesélte neki Django Reinhardt történetét (a legendás manouche jazz /sinti swing/ gitáros égési sérüléseket szenvedett és lényegében csak két ujjal játszott), és Tony elhatározta, hogy ha Djangónak ezek után sikerült talpra állnia és világhírnevet szereznie, akkor neki is sikerülni fog.
A stílus létrejötte tehát lényegében egy balesetnek köszönhető. A többi meg már – ahogy mondani szokták – történelem.
A basszusgitáros Butler ír családból származott, ahol szintén fontos szerepet játszott a vallás. Érdekes, hogy bár a hosszú évtizedek során sokan megvádolták őket sátánizmussal és okkult tanok terjesztésével, és bár a siritualizmus és a mágikus dolgok végigkísérték életüket, a két gitáros könyvéből az derül ki, hogy mindig is megmaradtak keresztényeknek. Ezt bizonyítja az alapító tagok nyakában lógó kereszt is, amit mindannyian állandóan viseltek. Persze a show business az show business, és a rock 'n' roll az rock 'n' roll. Ha ezt elfogadjuk, akkor tejesen más megvilágításba kerülnek a dolgok. A 70-es évek elején aztán elkezdődött az őrület és a rock 'n' roll körhintája a maga sikereivel és árnyoldalaival nem engedte leszállni a zenészeket az egyre jobban forgó s ezáltal mindenkit egyre jobban megszédítő alkalmatosságról. Tony és Geezer könyvéből is megtudhatjuk, hogy a hatvanas évektől a lemezkiadók, és a gátlások nélküli producereik uralták a zenepiacot, kiasjtolva a muzsikusokból mindent, amit lehet. Azok közül pedig sokan – mert megpihenni nem hagyták őket – a végkimerülés időszakos elkerülése végett a drogokhoz nyúltak, aminek ugye szintén megvolt a maga súlyos ára.
Nem tisztem a spoilerezés, így inkább nem is elevenítek fel történeteket Tony és Geezer könyveiből, azonban azt talán leírhatom, hogy vannak dolgok, amelyek a két kötetben egymást erősítik, de olyanok is akadnak, amelyről mindkettőjüknek más a véleményük. Azonban így szép az élet. Egy biztos: mindkét muzsikus kalandokkal teli életet élt, és idős korukra mindketten nyugalomra vágynak. Ez azonban nem a tétlenséget jelenti, hiszen egy rocker sosem vonul nyugdíjba...
- Tony Iommi (és T.J. Lammers): Iron Man (A Black Sabbath útja mennyen és poklon át) – Cser kiadó, 2018 (fordította Vincze Ádám)
- Geezer Butler: Into The Void (Bölcsőtől a Black Sabbathig és bőven tovább) – Helikon kiadó, 2024 (fordította Bus András)
