Akit Rimaszombatban fáklyásmenet köszöntött – 40 éve halt meg Ján Smrek

– írta róla tisztelője, Dénes György. Nézzük, ki is volt Ján Smrek (a lucfenyőt jelentő smrek felvett név, amikor Nemesmogyoródon megszületett, még Čieteknek hívták), aki élete legfogékonyabb éveit a modori evangélikus árvaházban töltötte, s majdnem evangélikus lelkész lett, de harmadéves korában végleg elcsábítja az újságírás és a költészet, s 24 éves, amikor megjelenik első verseskötete, az Örök szomjúságra ítélve, s ez végleg eldönti a sorsát.

Mielőtt elindul a költői pályán, több életre elegendő tapasztalatot gyűjt össze, amelyből költészete élete végéig bőven táplálkozhat. Az alapiskolát ugyan még helyben kezdi járni (Nemesmogyoródot ma hiába keresnénk a térképen, a Trencséntől alig pár kilométerre fekvő települést azóta már több településsel együtt összevonták, s ma Melcsicmogyoród – Melčice-Lieskové néven lelhető fel), de szülei korai halála miatt a modori árvaházba kerül, majd a vajdasági szlovákok közé, Petrőcre, ahol kereskedőinasnak áll be.

Ezt befejezvén Rózsahegyen kap állást egy Fedor Houdek nevű kereskedőnél. Itt ismerkedik meg Štefan Krčméry jeles szlovák költővel is, amely végleg eldönti a sorsát. Mielőtt végleg elkötelezhetné magát a költészettel, őt is beszippantja a javában dúló világháború, egy pesti tüzérezredbe vonul be, akikkel megjárja a közel-keleti frontot, Odesszán át eljut Törökországba, sőt Marokkóig, s a világégés egyik halálos melléktermékét, a maláriát is „begyűjti”. Sokakkal ellentétben ő viszont túléli. Hazatér, s a pozsonyi evangélikus teológia hallgatója lesz, ahol három évet bír ki.

Ekkor már elkötelezi magát a költészet mellett, s miután megjelenik első, feljebb már említett verseskötete, feladja egyetemi hallgatói státusát, s Turócszentmártonba megy, ahol a Národnie noviny szerkesztője lesz.

Első verseskötete még a cseh Otokar Březina és Ivan Krasko hatását tükrözi, de már ekkor szakít a szlovák hivatalos költészet falusi-ájtatos-hazafias vonulatával, s zászlójára a városi embert, az életszeretetet (vitalizmus) tűzi, s bár eleinte idegenkedve fogadják, pár éven belül ő lesz a legolvasottabb szlovák költő, versesköteteit szétkapkodják.

1925-ben megjelent második kötete, a Vágtató napok már átütő siker, s Smrek mint egy fehér lovon, „bevágtat” a szlovák irodalomba. Barátja, Emil Boleslav Lukáč írja róla:

De nemcsak ír, szerkeszt is. Létrehozza az Elán című folyóiratát, amely számos szlovák és cseh ifjút indít el az írói pályán,  1924-ben megszerkeszti az ifjú szlovák irodalom első antológiáját, sőt egy prágai könyvkiadó (Leopold Mazáč) segítségével létrehozza az EMSA sorozatot (Edícia mladých slovenských autorov). 1930-ban átköltözik Prágába, ahol tovább folytatja szerkesztői és kiadói munkáját. Itt alapít családot is.

A „boldog békeévek” Csehszlovákia szétveréséig tartanak, amikor Smrek is családostul távozni kényszerül a cseh fővárosból, s Pozsonyban telepszik le. Bár aktívan sosem kapcsolódik be a nagypolitikába, verseiben gyakorta üzen, s nem rejti véka alá a véleményét a fasizálódó plébános-köztársasággal kapcsolatban sem. Ahogy Szalatnai Rezső írja: „Ez a líra az emberiség tisztessége. Egy életmű, amely teljes, s úgy nőtt, mint a fák, méltósággal, szépséggel és erővel.”

Szerkesztői és kiadói munkája mellett folyamatosan jelennek meg a verseskötetei is. 1929-ben az Isteni csomók, 1933-ban a Csupán szemek,  1934-ben az öt részes, életrajzi elemekkel bőven átszőtt A költő és az asszony (más fordításokban: A költő és a nő), 1935-ben a Mag, majd a háború éveiben megjelent két kötete, a Lakoma és a Kút. A második világháború után sokáig nem jelenik meg saját kötete, de ekkor kezd el műfordítással foglalkozni. Orosz, lengyel és francia irodalmat fordít, ő fordítja le szlovákra Corneille Cid című tragédiáját, de ő ismerteti meg a szlovák olvasókkal a török Nazim Hikmet költészetét. S talán tényleg Emil Boleslav Lukáč hatására a magyar költészet kezdi el érdekelni. Elsőnek Petőfi verseit fordítja, s ahogyan ő maga említi a szlovák nyelvű kötet utószavában:

A kötet 1954-ben jelenik meg, Smrek állami díjat kap érte. „Petőfi természetes egyénisége, dallamos könnyedsége kongeniálisan szólal meg a szlovák költő tollán” – írja a Petőfi-fordításkötetről  Szalatnai. Ezt követően következik Ady Endre, majd József Attila verseinek a tolmácsolása, s ahogy kritikusai írják, Smrek szinte tökéletes munkát végez.

Az ötvenes években több gyerekverskötetet is kiad saját csemetéi gyönyörködtetésére, megírja Ján Cikker Bajazid bég című operájához a librettót, s ha nem is egyenletes időközökben, egyre bővülő közönsége pár évenként megkapja az új Smrek-kötetet. 1958-ban jelenik meg A világ képe, 1962-ben a Húrok, 1965-ben a Ne zavarjátok a köreimet, s 1972-ben a saját válogatásában A legkedvesebb verseim című kötete is, amely három évvel később az Európa Kiadó gondozásában magyarul is megjelenik, mégpedig 4 200 példányban.

– írja róla Sziklay László.

Bár önálló kötetben ekkor jelenik meg először (s máig utoljára) Ján Smrek magyarul, a magyar olvasók nagyon is jól ismerhetik a költőt. Darvas János már 1934-ben szerepelteti a Hegyország hangja című fordításkötetében, de rajta kívül még az első nemzedék időszakában Vozári Dezső is több versét lefordítja, köztük a Cseresznyevirágok balladája című  versét is, amely névadója lesz a Zádor András szerkesztésében 1986-ban megjelent, szlovák költészetet bemutató antológiának. Ez a vers a Tahiti című költeményével együtt szerepel a Dallos István által kiadott 1937-es Szlovenszkói magyar írók négykötetes antológiájában is. Smrek szerint a Vozári-fordítás jobb az eredetinél is, az 1986-os kötetben viszont már Veres János fordításában szerepel. Érdemes összehasonlítani az utolsó strófát. Előbb Vozári Dezső fordításában:

Egy hónap még s szirmok helyében

cseresznye-vér hull, vér, meleg.

Én kedvesem, ne sírj miatta,

mert le kellett, hogy tépjelek.

S nézzük Veres János átültetésében:

Holnap a lengő gallyak húsán

a szirmok helyén sebek nyílnak.

Szívem virága, ne szomorkodj,

s ne haragudj, hogy leszakítlak.  

Veres Jánost Szalatnai Rezső a fordításkötetben úgy mutatja be, mint Smrek szlovákiai fordítóját. S bár a válogatott kötethez 16 fordító adja nevét a fordításokhoz (többek között Bede Anna, Garai Gábor, Székely Magda és Tandori Dezső), legtöbb versét tényleg Veres János fordította le, aki személyesen is jól ismerte a költőt. Emlékeiben írja:

Bölcs, de nem fontoskodó, kiegyensúlyozott, ám csöppet sem önelégült, férfiasan kedves és következetesen őszinte. Bohémságra hajlamos, mégsem hivalkodóan bohémkodó. Arra kissé fáradt, szemében megértés és jóság. Lénye világosan sugallja, hogy tisztában van művei értékével, de azzal is, hogy a költő nem válthatja meg az emberiséget. Mélyen belelát a világ eseményeibe és a köznapi emberi dolgokba. Nyugodt a lelkiismerete, mert gondjai egész életében emberhez méltó gondok voltak és semmilyen nyomásra nem görbítette meg a gerincét. Életművét immár teljesnek s lényegében befejezettnek tekinti”.

Veres János előbb levélben vette fel a kapcsolatot az akkor már hatvanas éveiben járó költővel, majd személyesen is találkoztak annak pozsonyi otthonában. Sőt, Smrek feleségével együtt 1967-ben ellátogatott Gömörbe is, ahol hódolatát tette Kőhegyen (Ivan Krasko), Felsőszikláson (Ján Botto), Hanván (Tompa Mihály), de előadást tartott Tornalján és Rimaszombatban is. Ez utóbbi helyen magyar és szlovák nyelvű estet is tartott, majd a lelkes fiatalok fáklyásmenettel kísérték őt és feleségét a szállodáig. Ez rajta kívül eladdig csak Petőfinek, Blaha Lujzának és Móricznak „sikerült”.

Mi, magyarok különösen sokat köszönhetünk neki, nála különb tolmácsolója nem volt a magyar költészet óriásainak szlovák nyelven. Egyik búcsúversében írja (természetesen Veres János fordításában):

Én csöppet sem félek a haláltól,

mert énrám mindig bő szerelem árad.

S a temetésem mi lesz? gyönyörű

fináléja egy csodált operának.

Szép hőstenor-hang szól föl helyettem

a sírból, ha már testem befedtétek.

Ti borzadva álltok majd; ámde én

százszor megölve is tovább mesélek.

(A természetben)