Aki nem csak íróként hiányzik: 90 éves lenne Dobos László

2020. november 1., 09:09
Juhász Dósa János

„Mi olyan pillanatban fogamzottunk emberré, amikor a történelem verte ránk keresztelő pecsétjét” – írja valahol a 90 esztendeje született Dobos László. Az író, aki „mindössze” öt regényt és néhány tanulmánykötetet hagyott hátra. Ám aki nélkül nincs szlovákiai magyar irodalom a második világháború után. Vagy ha van, akkor még mindig gyerekcipőben járna.

Fotó: csemadok.sk
Dobos László

Egy egész intézményrendszer kimunkálása fűződik a nevéhez, amely szinte vele együtt hullt a sírba. Dobos László még álmaiban is a gondjainkat cipelte a hátán. Eszmélésétől a haláláig.

Sok szempontból szinte a semmiből indul újra a szlovenszkói magyar irodalom, igaz már szlovákiai magyar irodalomként.

Előbbi a második világháború végével gyakorlatilag véget ér, alakítóinak többsége vagy maga is halott, vagy menekülőben. Van, aki Magyarországon, mások Nyugaton keresnek új hazát maguknak. Marad Fábry Zoltán, akinek vox humanáját nem igazán hallani a kitelepítés, a nyelvkitépés zajában, marad Szabó Gyula és Forbáth Imre, s pár régi arc, akik majd az ötvenes években kapnak bizonyítási lehetőséget. Egri Viktor, Sas Andor, Gyurcsó István, Bábi Tibor és páran mások. Jöhetnek hát a harmincasok a húszas éveik elején. A királyhelmeci Dobos László, a hontfüzesgyarmati Duba Gyula, az ekecsi Fónod Zoltán, a tornaljai Veres János, a komáromi Szeberényi Zoltán és a leleszi Török Elemér, majd pár év késéssel utánuk Mács József és Ozsvald Árpád. S a még fiatalabbak. Vészjósló idők túlélői.

Koravének nemzedéke

„Nem játszhattunk” – vonja le Dobos a tanulságot, gyerekkorát összegezve. Alig nyolcéves, amikor országot és államformát vált, tizenévesen, s ha a hátországban is, de megéli a háború borzalmait, az elhallgattatás éveit, s mintha csak egykori gimnáziumi magyartanáromat hallanám: számunkra egyetlen érdemleges ünnep volt Csehszlovákiában, az 1948-as februári kommunista hatalomátvétel, amely legalább visszaadta a magyar hangunkat. Dobos László 1945 után sok más felvidéki társával együtt Magyarországon készül a jövő nagy feladataira, Sárospatakon tanul. Innen tér haza 1947 telén, s éri egy végzetes élmény. Patakról hazatérve Fejszésre vezénylik, egy tanyára teherautót rakni, ahonnan a premontrei prépostság cselédjeit deportálta a hatalom Csehországba. Visszaszökve Patakra, az iskolai lapba megírja a látottakat. Innen már egyenes út vezet a Messze voltak a csillagokig.

Szellemi hadiállapotban

1951 élete fordulópontja. Az alig huszonéves falusi parasztfiú elindul a városi értelmiségi lét felé. A pozsonyi egyetemen tanul, s az egyetemmel párhuzamosan elindul a szervezkedés útján is. Ekkor már működik a Csemadok, megjelenik az Új Szó, de ő tudja, nyilvánosság nélkül az irodalom néma hadonászás. Miközben családot alapít, hozzálát irodalmunk intézményrendszerének megteremtéséhez. Létrehozza a Szlovákiai Írószövetség magyar szekcióját, 1958-ban alapító főszerkesztője lesz az Irodalmi Szemlének, 1969-ben a Madách Könyv- és Lapkiadónak.

A prágai tavasznak köszönhetően nemzetiségi miniszter és a Csemadok elnöke, s oroszlánrésze van a kassai Thália Színpad létrehozásában is. S az irodalomszervezés, irodalomkritikusi jelenlét mellett sok-sok kitérővel végre megérkezik a szépirodalomig is.

Messze voltak a csillagok

„A mi térfelünkön az írói életmű nem csupán a könyvekben anyagiasul; van számos egyéb alkotóeleme is. Azokra az emberi vállalásokra gondolok, amelyek a közösség – itt tételesen a szlovákiai magyarság – megmaradásának elkötelezettségében, a hétköznapi létezés feltételeinek megteremtésében összegződtek és összegződnek ma is. Időnként, Dobos László életművén gondolkodva, néha úgy érzem, hogy az utóbbiak súlya alighanem több, de legalábbis azonos súlyú az irodalmi alkotásokéval. De mert a kettő elválaszthatatlan egymástól, az életmű mérlegét ez a kettős egy adja és mutatja.” Ezekkel a gondolatokkal köszöntötte 70. születésnapján pályatársát Gál Sándor.

Dobos írói életműve viszonylag szűkösnek tűnhet, öt regény, egy novelláskötet, s pár kötetben publicisztikai és irodalomkritikusi tanulmányai.

De micsoda művek! Bár Dobos maga írja valahol, hogy mennyire nehezen fogadta be az ötvenes-hatvanas években az anyaországi irodalom a határon túli pályatársakat, Dobos regényeit a kezdetektől élénk figyelem kísérte. Görömbei András, Czine Mihály, Páskándi Géza, Pósa Zoltán, Alexa Károly és mások mutatják be lelkesen a „szabálytalan trilógiát”, ahogy egyik kritikusa Dobos első három regényét (Messze voltak a csillagok, Földönfutók, Egy szál ingben) nevezte. „Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny vagyok az emberi megaláztatás iránt. Élményem a megaláztatás: gyermek. És ifjú éveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződött, él, hat nemzedékeken át” – így kezdi első regényét a szerző, amelynek szenvedélyes vallomásossága, a szinte azonnal megtalált lírai nyelvezete a felvidéki magyarság korántsem egyhangú évtizedeit ecseteli, s nem véletlenül jelenti ki több kritikusa is: „Dobos a legszebben író magyar író”. Igaz, nem könnyű ezeket a regényeket egy szuszra, megrendülés nélkül végigolvasni, talán ez is oka lehetett, hogy 2005-ben annyira sikerületlen maradt a Földönfutóknak a szerző és a rendező, Beke Sándor által alkotott színpadi átirata a kassai Thália Színházban.

Mivel ő maga is a normalizáció áldozata lesz, de csak a szervezéstől, a betűvetéstől nem tiltják el, a hetvenes-nyolcvanas években több ideje jut az írásra, a publicisztikai, irodalomkritikusi munkásságáról számot adó Gondok könyve (1983) mellett két regénnyel gazdagítja az életművét. A Hólepedő (1979) egy szerencsétlenül járt lány sorstragédiáját meséli el, míg a Sodrásban (1984) visszapillant a nemzedéke számára sorsfordító ötvenes évek világába. Mielőtt visszatér a közéletbe, megírja A kis viking c. regényét a félig magyar, félig norvég unokájának.

Közösségépítés nem középiskolás fokon

1989 után Dobos László visszatért a közösségépítés mezejére. Felsorolni is lehetetlen vállalásainak számát: Madách Kiadó, magyar könyvesbolti hálózat, Magyarok Világszövetsége Csoóri Sándor oldalán, a Csemadok országos alelnöke, de egy ideig parlamenti képviselő is. Elsőként a szlovákiai magyar irodalom képviselői közül 1994-ben Göncz Árpád kezéből átveheti a Kossuth-díjat. A kiadó által működtetett magyar könyvesboltok, a Szabad Újság, az Irodalmi Szemle s más lapok egy gyorsan fogyó magyarság végső mentsvárai a kilencvenes években s a kétezres évek elején. Ekkoriban sokszor találkozunk, s az irodájában egy pohár bor mellett vitatjuk meg közös dolgainkat. S nagyvonalúságára mi sem jellemzőbb, amikor felvetem, hogy Ján Hvozdík Pókhálóban c., 1956-ban elsikkasztott regényét érdemes lenne újra kiadni, két hét gondolkodásnyi időt kér, majd egy újabb pohár bor mellett így összegez: „húzd meg a felére, s akkor még az idén kiadom”.

Hat éve már, hogy nincs közöttünk.

Emlékkönyvet adtak ki a tiszteletére, Királyhelmecen gróf Majláth József és Mécs László társaságában már szobra is áll. De hol van már a pozsonyi és a kassai magyar könyvesbolt, a kiadó, amely a felvidéki magyar irodalom múltja mellett a jövőjét is jelentette, ahogy szeretett közössége is egyre romosabb állapotban. „Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia” – vallotta. Valahogy ez a minőség iránti igény(e) veszett ki a mindennapjainkból.   

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/44-es számában.