Aki ír, az voltaképpen mesél – 80 éve született az alvilág prófétája, Csörsz István
Mini közvélemény-kutatást készítettem ismerőseim körében, vajon ismerős-e számukra Csörsz István író neve, aki a napokban lett volna 80 éves, de négy éve már nincs közöttünk. „Egyik gimnáziumi osztálytársamtól kaptam az Elveszett a közérzetem című kötetét, s rongyosra olvastam” – mondja egyik, negyvenes éveiben járó értelmiségi barátom. Csörsz István? – még a nevét se hallottam, kontráz rá egy másikuk, aki alig harminc fölött, de pár évig az egyik pozsonyi irodalmi lap szerkesztője is volt. Tavaly jelent meg a Magyar irodalmi művek 1956-2016 című lexikon több száz írót és művet sorol (fel), de Csörsz István nevét szintén nem ismeri.
"Üresség volt a fiú pillantásában. Mintha nem akart volna semmit, se ma, se holnap” – az idézet Csörsztől, s nem Fejes Endrétől származik, aki a hatvanas években először mutatta meg a műveiben az elvegyülni nem tudókat, a szocialista sikersztorin kívül esőket. Persze, nemcsak a szocialista társadalom volt ezzel így, a hatvanas évek az ifjúsági lázadások időszaka Nyugaton is, amely az 1968-as eseményekhez vezetett.
Lázadás a jóléti társadalom ellen, lázadás a vietnámi háború ellen, rokonszenv a prágai tavasszal. Csehszlovákia mellett Magyarországon is a viszonylagos nyitás időszakát éljük, olykor-olykor a kritikus hang is megjelenik már, így jelenhet meg 1962-ben Fejes Endre Rozsdatemető című regénye is, amely már nem a feltörekvő, a többségi társadalomba beilleszkedő prolit ábrázolja. De ez a szinte véletlen kivételek közé tartozik, s bár Fejes nem kopik ki a magyar irodalomból, sőt újabb és újabb művei ismét felkavarják az állóvizet, a fentebb említett, minap megjelent lexikon csak a Rozsdatemetőről tud.
Összehasonlításként, manapság egy befutott író jelenik meg 500-1 000 példányban. Mint a szerzője nyilatkozza, 63 ezer forintot kapott a könyvért, ami akkor hatalmas összegnek számított. Már a könyv címe – Sírig tartsd a pofád! – is szokatlan volt bátorságával, de kellett is a merész cím, hiszen a szerző, Csörsz István neve teljesen ismeretlen volt a szakmában, s igazából akkor kezdték ízlelgetni. Egy írása megjelent a szintén abban az évben megjelent az Ahol a sziget kezdődik című nemzedéki antológiában is. Olyan írók társaságában, mint Csalog Zsolt, Dobai Péter, Munkácsi Miklós, Ördögh Szilveszter vagy Vámos Miklós és Spiró György. Sokan kapkodták a fejüket, ki is az a Csörsz István?
Akik arra tippeltek, hogy valahonnan a hippik, „kívülrekedtek”, punkok világából jön, azok alaposan tévedtek. Csörsz István Bajáról, ún. jómódú családból érkezett (még zeneszerző is van a családban).
S őt magát is a zene érdekelte, szaxofonozott, trombitált, jazz konziba járt, s vele párhuzamosan írógép- és varrógépműszerésznek is kitanult. A kaposvári gimi után következnek a budapesti évek, mégpedig a Rózsadombon, ahol egyik rokonuk villájának kazánházában lakik. Szolid, rövid hajú, akkoriban szakálltalan fiatalember, ő maga is rácsodálkozik az első hosszú hajúra az Írók Boltja előtt.
Kíváncsi rájuk, meghívja őket zsíros kenyérre és borocskára a kazánházba, s mivel van egy Philips magnója, elkezdi meséltetni őket. Ezeket veti később papírra, s így készül el a Sírig tartsd a pofád! Zord Khán, Patkány, Max, Jónás, Bõrlábú és a többiek történetei elevenednek meg némi finomítás árán a karcsú kötet lapjain. Csörsz István sose készült írónak, csakis zenésznek, de mellette számos más szakmát is kipróbált, volt szakmunkás, matróz, műszerész, fénymásoló, sőt páratlan ügyességgel kecskét is nyúzott, ha épp arra volt szükség.
Az elvegyülni nem tudók, kommunákba, indiánosdiba menekülők világa viszont továbbra is izgatta, s így tíz évvel később egy újabb könyve jelenik meg a nyolcvanas évek elejének hippijeiről, csöveseiről, punkjairól, poppereiről.
Az Elhagyott a közérzetem ismét kasszasiker, még rádiójáték is készül belőle.
A két kötet között eltelt tíz évben más műfajokat is kipróbál, több kötete is megjelenik, 1972-ben a Bocsánatos bűnök című elbeszéléskötete, ezt követően két regény, a Vastövis és az Okos madár. Ez utóbbi 1978-ban Katarína Králová fordításában szlovákul is a Kortársaink című sorozatban. „Az Okos madár egyszerű regény; talán csalódást okozok azoknak, akik újabb technikai megoldást vártak tőlem. Az író módszere, véleményem szerint, másodlagos szempont. Kiválasztásának feltétele ugyanúgy sok szerencsés dolog találkozása, mint egy szerelemé. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen művészetet futószalagon lehetne gyártani. A csecsemőtől nem kérdezik meg, akar-e élni. A csecsemő viszont nem kérdezi meg: mit szólnátok hozzá, ha kék lenne a szemem? – Ilyennek látom a regény és az író kapcsolatát. Sokáig azt hittem, jó, ha én vagyok szereplőim apja, anyja, testvére és még a szeretője is. Ma egyszerűen a barátjuk akarok lenni” – írja Csörsz a kötet előszavában.
Akkoriban egyik kedvenc műfaja a hangjáték, amely kevésszereplős, mégis érdekfeszítően lehet elmesélni általa izgalmas történeteket. S ilyen történetekből Csörsz egyszerűen kifogyhatatlan.
Ezt bizonyítja az 1977-ben megjelent Ördögűzés című kötete is. Ekkor talán senki nem gondolná, hogy a hetvenes évek első felében kitüntetett figyelemmel és soha nem látott példányszámmal induló, szubkultúrákat bemutató író lassanként a nagy nyilvánosság felé elhallgat. Igaz, a hatalom sem tétlenkedik, a nyolcvanas években írt Vesztesek című sci-fijét, amely napjainkban játszódik, a kor első számú sci-fi mindenese, Kuczka Péter teszi indexre. 1980-ban jelenik meg a Kortársaink sorozatban a fiatal magyar prózairodalmat értékelő tanulmánykötet, amely az 1965-1978 között indulókat veszi górcső alá. Ebben a kötetben még számolnak Csörsszel, s a társaság is egészen kivételes: Balázs József, Bereményi Géza, Czakó Gábor, Csaplár Vilmos, Császár István, Nádas Péter, Ördögh Szilveszter, Spiró György – ugye, nem rossz nevek...
Csörsz munkásságát Mátyás Győző értékeli, aki már a címében felteszi a provokáló kérdést a Sírig tartsd a pofád! című regénnyel kapcsolatban: Hatásvadászat vagy regény?
S idézzük még egy gondolat erejéig a kritikust: „Csörsz lassan annak az útnak a végére ér, melynek során az ember teljesen kiszolgáltatott, a világgal semmilyen kapcsolatban nem levő cselekvésképtelen lénnyé degradálja. Az út végén ott áll Beckett és tárt karokkal fogadja a megtérő írót... Eddig tehát az út, mely a Sírig tartsd a pofádtól a Visszakézbőlig vezetett. Hogy hogyan tovább? A válasz Csörsz Istvánra vár.”
1982-ben a szerző új műfajjal, drámával jelentkezik. A Kék a tenger címet viselő dramatikus mű színpadra is talál, a kísérletező kedvű Kazimír Károly által vezetett Thália Színház, amely például pár évvel korábban a Tótékat is bemutatta Latinovits Zoltánnal az Őrnagy szerepében, Csörsznek is lehetőséget ad.
A Romhányi László által rendezett előadás (a színpadon Hacser Józsával, Buss Gyulával, Geréb Attilával, Dimulász Miklóssal, Jani Ildikóval és György Lászlóval) meglepő siker.
A Jelenkorban Bécsy Tamás üdvözli az előadást és a szerzőt: „Csörsz István Kék a tenger című drámája sokkal jobb, mint a közhelycím sugallja. Újabb, de az eddigieknél hitelesebb ún. »generációs dráma« ez, kétszeresen is. Nemcsak a 60-as évek »beat-nemzedéke« és szüleik, nemcsak a 70-es évek második felének diszkózó, ragasztót „szívókázó" generációja és szüleik, hanem – noha nem ezekkel egyenlő hangsúllyal – a két ifjú nemzedék közötti ellentétek-különbségek is megjelennek.”
A várt folytatás persze elmarad. Csörsz megírja a Veszteseket, amely majd csak évtizedekkel később, 2015-ben a Napkút Kiadó gondozásában jelenik meg.
Ahogy később írt művei is évekig hevernek fiókban. Az 1956-os forradalmárokkal készült interjúk (Viharjelzés), a Bóckacaj (amely az Elhagyott a közérzetem folytatása), a rendszerváltásról és annak környékéről írt Pangala és Vadfarkas (ez utóbbi tavaly, egyelőre csak e-book változatban olvasható), ahogy a Napkút gondozta Az írás művészete című útmutatóját, s a Földtaposók című regényét, amely az előember korába nyúlik vissza, s amely Erdal Şalikoğlu fordításában törökül is megjelenik, sőt angolra maga a szerző fordítja le. S közben egyre inkább kivonul a világból szentendrei magányába, fafaragóként és festőként, na és zeneszerzőként tengeti a napjait.
Petrőczi Éva költő gondolataival zárjuk e rövid emlékeztetőt:
S ha a médiában (e gyakorlat kapcsolt részeként!) csak néhány, unalomig ismételgetett név uralkodik. Igaz, sok örömet, alkotói megerősítést, joggal remélt közismertséget veszítenek a Csörsz Istvánéhoz hasonló, méltatlanul elfeledett, remetei magányba sodródott tehetségek. Az igazi vesztesek azonban végső soron mégiscsak mi vagyunk, mi, mindnyájan, akik úgy érezzük, hogy a művészetek nem csupán gyönyörködtetni, de gyógyítani is tudnak, s nehéz életszakaszainkban megnyugvást hoznak és kiutat kínálnak.”
