2020. április 11., 19:25

A versek segítettek megbékélni önmagammal

Április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Ez alkalomból Tóth Péter Lóránt, Pro Cultura Hungarica-díjas versmondóval beszélgettünk. A versvándor tavaly szeptemberben járta végig Radnóti Miklós munkaszolgálatos útvonalát, a zarándoklatról a Pannon RTV jóvoltából egy filmsorozat készült, melyet portálunkon is vetítünk.

Médialapozó

Mit jelent egy tanárból versmondó vándorrá lett előadó számára az irodalom. Mi volt az első kapcsolata a költészettel?

Az első kapcsolatom a költészettel az anyaméhben kezdődött, mert anyukám nagyon sok verset mondott nekem, amikor a pocakjában voltam már akkor is. Nagyon szerencsés voltam, mert tényleg olyan emberek vette körbe a családban, akiknek valamiért fontos volt a vers, a mese. Aztán ez 14 éves koromban úgy csúcsosodott ki, hogy Bődi Szabolcs, az akkori magyar tanárom segített abban, hogy a versmondó versenyeken is megmutatkozzak és ezeket a verseket elmondhassam másoknak is, ne csak magamnak tartsam meg. Szóval a költészet tényleg ott van az életemben, de ott volt akkor is, amikor éppen nem mondtam verset, hanem kosárlabdáztam. Nagyon sok megzenésített verset hallgattam, saját kedvtelésemre tanultam verseket.

Melyik költő volt legnagyobb hatással Önre?

József Attila volt, aki először igazán megfogott, mert hajtű pontossággal leírta azokat a gondolatokat, azokat az érzéseket, amit én is gondoltam meg én is éreztem. Az ember nem biztos, hogy ezeket el meri mondani nagy nyilvánosság előtt, de ha mondjuk, versben megfogalmazza és úgy mondja el, akkor az egészen más lehetőséget ad. Nekem sokat segítettek a versek abban is, hogy egy kicsit nyissak magamon, mert zárkózott gyerek voltam. Viszont az, hogy ki mertem állni a színpadra és az emberek elé, szóval a versmondás adott egy olyan nyitottságot, amiért nagyon hálás vagyok. Sokkal többet láthattam, megélhettem, befogadhattam a világból, s azáltal, hogy én nyitottam az emberek felé, így az emberek is nyitottak felém. A versek segítettek megbékélni önmagammal.

Próbálkozott netán a versírással is?

Ez a kérdés gyakran felmerült az előadásaim után. Igazán nem is próbálkoztam, az ember érzi, hogy ez neki megy-e vagy sem, nekem nem. Inkább prózában próbálok pillanatnyi benyomásokat, érzéseket papírra vetni, de ezt nem nevezném művészetnek.

Mi késztette arra, hogy végigjárja Radnóti Miklós munkaszolgálatos útját Bortól Abdáig?

Bődi Szabolcs magyartanárom mikor behozta nekünk a Bori noteszt az nagy hatással volt rám. Elmondta, hogy Radnótit milyen viszontagságos módon terelték, hajtották Magyarországra, s hogy közben ő úgy próbált meg túlélni, hogy verseket írt. Mikor a notesznek megmutatta a másolatát, akkor megdöbbentett az, hogy azután a rengeteg szenvedés után, amin ő keresztül ment, egyszerűen kézbe veszem a Bori noteszt és el tudom olvasni Radnóti írását. Ezekből kisugárzik, hogy milyen Istentől kapott tiszta lélekkel és tiszta fejjel ment végig Radnóti ezen az úton, ameddig csak mehetett.

A lényeg, hogy én már akkor diákként elhatároztam, hogy egyszer bejárom az utat. Egyrészt, mert kíváncsi voltam arra, hogy néz ki a Lager Heidenau. Másrészt volt érdeklődés és kíváncsiság bennem, hogy mi van ott most, a jelenben, és nyilván fűtött az is, hogy azóta ezt az utat még nem járta végig senki. Azt gondolom, hogy olyan fölbolydult világot élünk, hogy muszáj újra és újra rávilágítani az emberi sorsokra és fölmutatni azokat a történéseket, amik a múltban végbementek, hogy többet ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat. Ne különböztessünk meg embereket egymástól vallás, bőrszín, vélemény vagy bármi más alapján.

Azon túl, hogy fizikailag teljesítette ezt a megerőltető 850 km-es távot, mit adott még a zarándoklat, kapott-e esetleg olyan belső impulzust, amit azóta is magában hordoz?

Azt hiszem és mások is szembesítettek ezzel azóta, hogy megváltoztam. Közeli barátok és távolabbi ismerősök is mondták, hogy lenyugodtam, lecsendesedtem, s ha belegondolok, ebben van valami igazság. Nagyon pörgős és intenzív életet éltem, igaz, ebbe utána is visszacsöppentem, mert az úti beszámolót és a Radnóti-előadást vittem mindenfelé, többek között ide, a Felvidékre is. De valahogy a hétköznapjaimban csendesedtem le, annak köszönhetően is, hogy alázatosságot tanultam magától az úttól és Radnótitól. Rögtön a zarándoklat elején megtanultam, hogy nem az út fog hozzám alkalmazkodni, hanem nekem kell ahhoz. Ne felejtsük el, hogy ott volt egy négyfős stáb velem, aminek a munkája óriási és felbecsülhetetlen, hiszen ebből az útból készítettek egy kordokumentumot. Figyelnem kellett rájuk és figyelnem kellett azokra az emberekre is, akik az utam során vártak. Hiszen hiába értem egy-egy helyszínre – több tucat kilométernyi gyaloglás után – fáradtan, ott olyan nagy szeretettel és kíváncsisággal fogadtak, hogy nekem is száz százalékon kellett égnem végig az út során. Persze volt időm gondolkodni a verseken és megpróbálni ezeket átélni, újraértelmezni, újragondolni. A vándorlás pedig kitartásra és hazaszeretetre is tanított.

Milyenek az eddigi visszajelzések a filmsorozat kapcsán?

A mostani helyzetben minden figyelem a koronavírusra összpontosul. Ezért úgy érzem, hogy talán nem kap elég figyelmet a sorozat. Viszont nagyon-nagyon örülök annak, hogy a hirek.sk és a ma7.sk portál is átvette a videós anyagot, ezáltal talán közelebb lehet vinni a felvidéki magyarokhoz is. Kaptam ugyanakkor olyan visszajelzéseket, hogy a sorozatot több tanár bevette az online oktatási rendjébe és módszerébe. Feladatként kiadják a diákoknak, hogy nézzék meg az egyes epizódokat és abból tesznek fel kérdéseket. Ez nagyon jólesik, de a tanár kollégák szintén hálásak. Eddig négy rész ment le, minden vasárnap játsszák a következőt. Készül az egész estés film, ez várhatóan őszre lesz meg, és a tévések figyelik a kiírásokat, mert szeretnék filmszemlére is benevezni a filmet. Az a célunk, hogy minél több emberhez eljusson.

Mennyi helyre sikerült elvinni a Radnóti-előadást?

A „Lélek vagyok, élni szeretnék!” előadás pódiumváltozata tulajdonképpen még az úton kezdődött, tavaly szeptemberben Belgrádban. Azóta idén március 10-ig, az eddigi utolsó előadásig, amelyet Szabadkán tartottam, összesen 112 előadást élt meg az úti beszámoló. Magyarország számos pontján túl Vajdaságba, Felvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára és Horvátországba is sikerült eljutnom. Az egyik legizgalmasabb előadás talán éppen Zágrábban volt, ahol az egyetemen olyan diákok előtt léptem fel, akiknek nem magyar az anyanyelvük.

Most, hogy a további fellépések elmaradnak, mivel telnek a hétköznapok?

Az elmaradt előadások természetesen be lesznek pótolva. Addig is maximálisan kihasználom a lehetőséget és amellett, hogy naponta kétszer sportolok, 90-120 percet tanulok új szövegeket. Új előadást készítek Trianonról, illetve Petőfi követválasztási kudarcáról, amivel eddig nem nagyon foglalkoztak, valamint a magyar irodalom humoros történeteit is szeretném egy csokorba fűzni. A Magyarság Háza felkért, hogy öt online előadást készítsek el, ezek megtalálhatóak lesznek majd a honlapjukon. Meg hát ugye, ami a legfontosabb: tíz napja megszületett a kisfiam Péter Zalán, akivel nagyon sok időt töltünk.

Hogyan emlékezik meg a költészetek napjáról?

Az elmúlt öt évben minden költészet napját Szegeden töltöttem, a József Attila szobor mellett. Oda vártuk a szegedieket verset mondani, és ilyenkor esténként mindig felléptem. Ez most nekem is kiesik, de készültem egy-egy verssel, illetve egy karanténvideóval. Nem nagy durranás, de mindenképpen méltó módon szeretnék megemlékezni József Attila szülinapjáról.

+2 kép a galériában

Kapcsolódó cikkeink

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.