A városi tér a 19. századi női szerzők szemével
A 19. századi magyar (és európai) női írók helyzete ellentmondásos volt. Bár a polgárosodás, a sajtó fejlődése és az irodalom szakmaiasodása fokozatosan megnyitotta előttük a nyilvánosság kapuit, erős társadalmi és szakmai előítéletekkel kellett megküzdeniük. A század elején a nők irodalmi részvétele inkább még csak az olvasáshoz, a levelezéshez vagy a múzsa szerepköréhez kötődött, majd a század folyamán gazdasági kényszerből vagy önkifejezési vágyból egyre több nő jelent meg szerzőként is, sőt némelyek már tudatosan az egzisztenciateremtés és a profitorientált irodalmi piac eszközeként használták az írást. Kezdetben elsősorban az időszakos kiadványokban, folyóiratokban, almanachokban, a naplóírásban és levelezésekben tudtak leginkább érvényesülni, mivel a hivatalos struktúrákból nagyrészt kirekesztették őket.
Gyimesi Emese irodalom- és társadalomtörténész, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának tudományos munkatársa, a Comenius Egyetem vendégoktatója a Pozsonyi Casinóban tartott előadásában azt boncolgatta, milyen képet alkottak a 19. századi női szerzők a közép-európai városokról. Előadásában, amelynek címe A városi tér női szemmel – Közép-európai városok imázsa 19. századi női szerzők műveiben volt, arra a kérdésre kereste a választ,
vajon másként látták-e Budapestet, Pozsonyt, Prágát és Varsót a nők, mint férfi kortársaik vagy az idegenként érkező nyugat-európai utazók, s hogy hogyan formálta a városról alkotott képüket társadalmi helyzetük, személyes tapasztalatuk és írói szerepük.
Az előadás a National Scholarship Programme keretében valósult meg egy előadás-sorozat részeként, amelynek címe: Magyar női szerzők közép-európai tükörben.
Új lehetőségek és új korlátok
Az előadó, aki egyébként Szendrey Júlia-kutató is, előadásában elmondta, pályázatával az volt a célja, hogy a kutatást kitágítsa a közép-európai női szerzők irányában, hiszen azokban az évtizedekben, amikor Szendrey Júlia önálló alkotóként is színre lépett, nagyon sok környező kultúrában, országban hasonló folyamatok játszódtak le, mint Magyarországon.
Nagyon érdekes összevetni ezeket a folyamatokat és a különböző női szerzőket, illetve azt, hogy a város, a nagyváros hogyan jelenik meg az írásaikban”
– fűzte hozzá az előadó.
A 19. század folyamán Közép-Európa városai gyökeresen átalakultak, és a modern városi élet új lehetőségeket, ugyanakkor új korlátokat is jelentett a nők számára. „Hatalmasat változott a város, csak Szendrey Júlia életében két és félszeresére nőtt a népességszám Pest-Budán, így el lehet képzelni mennyire felfokozottan érzékelték a kortársak a változásokat” – mondta az előadó, aki példákkal is szemléltette,
hogyan jelentek meg a térség városai a korszak női szerzőinek írásaiban, milyen városképek rajzolódtak ki naplóikból, leveleikből, útirajzaikból, emlékirataikból és szépirodalmi műveikből, hogyan vált a város a szabadság, az otthonosság, az idegenség vagy éppen a kiszolgáltatottság színterévé.
„A kutató számára az is rendkívül fontos, hogy ezekből a várostapasztalatokból milyen összkép rajzolódik ki” – fűzte hozzá.
A sort kronológia szerint haladva Julia Pardoe angol írónővel kezdte, aki 1839-40-ben több hónapot töltött Magyarországon. Időzött Pozsonyban is a diéta alatt, körutazást tett a felvidéki bányavárosokban, majd hosszú heteken át Pest-Budán lakott az akkoriban megnyílt Angol Királynő szállodában. Ez alatt az idő alatt bejárta és megfigyelte a város minden zegét-zugát, találkozott az ország arisztokráciájával éppúgy, mint a polgársággal és a pórnéppel. Hazatérve megjelentette a The City of the Magyar című munkáját, mely az egyik legjobb és leginkább érdekfeszítő könyv a reformkori Magyarországról.
Pozsony nem túl szép város
A Pozsonyhoz kötődő várostapasztalatának első mondata nem annyira hízelgő a városra nézve, de ez is sokat elárul arról, hogy egy korabeli angol utazó hogyan látta az akkori Pozsonyt.
Presburg nem valami szép város: az üzleti negyed kicsi és zsúfolt, a terek és a platzok, bár sok van belőlük, mind kisméretűek, a középületek pedig egyszerűen egyhangúak”
– írja Pozsony kapcsán. Pardoe szerint „az egyetlen épület, amely bír egy kis stílussal és igényességgel, az érseki palota, a hercegprímás ideiglenes szálláshelye, illetve egyben a császár ritka presburgi látogatásának pied-á-terre-je” (átmeneti tartózkodásra való szállása). „Első hallásra megdöbbentő sorok, de nyilván egy angol úrihölgy, aki már sokat utazott előtte is, olyan szempontokból figyelte Pozsonyt, ami jelentősen különbözhetett egy helyinek vagy akár egy pesti lakosnak a percepciójától” – fűzte hozzá az előadó.
Bár Pardoe a pozsonyi várat is csak egy irdatlan kőtömegnek látja, ami még lepusztulva sem túl festői, a látványt onnan fentről káprázatosnak tartja.
Az elénk táruló gyönyörűség úgy tökéletes, ahogyan van: erdők és vizek, hegyek és völgyek, méltóságteljes romok, meredek emelkedők, vidám szőlőskertek és zsúfolt utcák – az egész egy hatalmas kép, melyen a Duna folyását, egy fényes vonal kanyarítja ki, ameddig csak a szem ellát”
– írja. Az előadó szerint fontos hangsúlyozni, hogy ekkor még nem annyira szubjektívek az útirajzok, hanem inkább ismeretterjesztő szövegek. „A korabeli olvasók égtek a vágytól, hogy azokról a területekről, ahova ők nem jutnak el, minél alaposabb információkat szerezzenek, ezért a legtöbb útirajzíró a mai szemünkkel olvasva sok esetben nagyon nehézkes stílusban ír” – fűzte hozzá Gyimesi Emese.
Réges-régi időkről
Érdekes ezt a szemléletmódot összehasonlítani egy olyan más műfajú ugyanerről az évtizedről szóló szöveggel, amely egy magyar szerkesztőnő, Kánya Emília önéletírása.
Ő azért nagyon jelentős a magyar kultúrtörténetben, mert ő volt az első magyar szerkesztőnő, s nem is csak Magyarország, hanem a korabeli Habsburg birodalom területén belül is.
1860-ban alapította meg a Családi kör című folyóiratát, amely a művelt magyar nőknek és családoknak szólt, miközben a kor neves írói mellett teret adott a kibontakozó hazai nőmozgalomnak is” – mondta az előadó, hozzátéve, a memoárjait később, idős korában írta meg, amikor már Fiumében élt Réges-régi időkről címmel, amelyből az előadó a kifejezetten Pestről szóló részeket válogatta ki, azon belül is a reformkor éveiről szólókat.
Kánya Emília az Insula Lutheranán, azaz a lutheránus szigeten, a mai Deák téren cseperedett fel, amely a 18. és 19. században az evangélikus közösség központja volt. A leírásának talán a legmeghatóbb része, a Buda 1849-es ostromáról szóló rész, amely során leírja, hogyan menekül akkor már kisgyermekével együtt egyre kijjebb a városból.
A szövegben rendkívül érdekes a fiatal anya perspektívája, hogy mit érzett akkor menekülés közben anyaként”
– mondta az előadó, hozzátéve, részletesen ír az ostrom alatt a maga és környezete által átélt tapasztalatokról, majd arról is, milyen pusztítást látott, miután visszatérhetett.
Levelek és mesék
Buda ostromáról ír egy másik perspektívában Bulyovszky (Szilágyi) Lilla, aki színésznő volt, és kiterjedt európai levelezést folytatott. Fennmaradt levelei fontos kultúrtörténeti dokumentumok, amelyek zeneszerzőkkel, kritikusokkal, külföldi uralkodókkal és színésztársakkal – például Liszt Ferenccel vagy Gyulai Pállal – váltott üzeneteit őrzik.
A Buda ostromáról szóló leveleit 16 évesen férjének, Bulyovszky Gyulának írja, aki az ostrom alatt a kormánnyal együtt Debrecenbe költözött.
„Gyulám, szegény vagyok, de a világ minden kincséért nem adnám, hogy jelen lehettem Buda vár nagyszerű bevételénél” – írja az egyik levelében. Ezekben a levelekben részletesen leírja, mit látott a homokbuckákon ülve vagy a Duna-parton, a szétrombolt városban.
…A házakon csak itt-ott látni ablakokat, az új piaci házak mind oly némán állnak, mintha kihalt volna minden lakó belőlök, a Leopold városban némelyik úgy néz ki, mint ha egy perc alatt romba akarna dőlni”
– írja egyik levelében.
Majd Szendrey Júlia meséi kerültek sorra, amelyeket gyerekeinek írt. Buda ostromától eltelt 14 év, 1863-ban járunk, s ez alatt a 14 alatt nagyon sok változás történt a városban.
Az 1850-es és 60-as évek fordulóján már nagyon lehetett érezni azt, hogy mennyire más irányt vesz a város fejlődése a korábbiakhoz képest”
– mondta az előadó, hozzátéve senkinek sem volt már ekkor kétsége afelől, hogy az a nagy népességrobbanás, ami korábban elkezdődött, nem fog megállni. „Ebben a városi térben mozogtak Szendrey Júlia gyermekei is, akik a piarista iskolába jártak, amely a Várostéren volt, ami egy piactér is volt egyben, s ahol nagyon sok minden történt.
Az egyik meséjében, amely a Mikulás címet viseli éppen erről a térről, az itteni Mikulás-piacról írt, amely nagyon élőbeszédszerű” – mondta az előadó, hozzátéve, ez a mese 1863-ban az Arany János által szerkesztett Koszorú c. lapban jelent meg, s egyfajta varázslatosságat teremt a köré a tér köré, ahol a gyerekek egyébként mindennap jártak-keltek, a mondanivalója pedig az, hogy a sok-sok járókelő közül bárki lehet a Mikulás.
Szó volt még az előadás során Szendrey Júlia kortársa, a cseh Božena Němcová Miskolci leveleiről is, amelyek azért is nagyon izgalmasak, mert az eddigiekkel szemben egy kisvárosról szólnak.
Němcová, aki ideiglenesen Miskolcban él, mivel a hivatalnok férjét ide helyezték, részletesen ír az ott szerzett tapasztalatiról, a miskolci piacról, ahol az áruk egymás melletti elhelyezését a cseh szemüvegen keresztül érdekesnek találja.
A piacról szóló leírásai rendkívül részletesek, és több társadalmi réteget érintenek, s ezek a leírások azért is nagyon figyelemreméltóak, mert a regényeiben inkább a vidéki részletek dominálnak, nem pedig a városi terek, mondta az előadó.
Teréza Nováková 1890-ben megjelent Karolina Světlá, élete és művei c. monográfiájában rendkívül részletes és érzékletes képet fest a 19. század első felének Prágájáról. A leírás mély szociokulturális és atmoszférikus tablót is nyújt arról a városról, amelyben Karolína Světlá felnőtt.
Ebben a különböző idősíkok keveredése, valamint a város egyes részeinek a jellemzői dominálnak, és itt is nagyon hangsúlyos az, hogy melyik városrészt milyen társadalmi réteghez csatolja”
– fogalmazott az előadó. Nováková könyvében Prága egyszerre jelenik meg egy nyelvileg és kulturálisan elidegenedett, fojtogató nagyvárosként, és egy olyan történelmi és misztikus helyként, amelyből Světlá később az írói inspirációt merítette.
Végezetül egy lengyel példa is szóba került. Eliza Orzeszkowa Marta című regénye (1873) Varsóban játszódik. A regény arról szól, hogy a fiatalon megözvegyült Marta Świcka kislányával együtt teljesen pénztelenül marad Varsóban. Mivel nem kapott gyakorlati nevelést, és a munkaerőpiac mereven elutasítja a nőket, képtelen tisztességes munkát találni a megélhetéshez.
A nagyváros itt egészen más előjellel jelenik meg, mint ebben a korszakban sok más műben, ahol elsősorban egy mozgalmas, fejlődő térként jelennek meg a nagyvárosok, itt viszont sokkal inkább a kiszolgáltatottság tereként"
– mondta az előadó Orzeszkowa regénye kapcsán.
Szendrey Júlia meséi, Kánya Emília és Teréza Novákova memoárja, Julia Pardoe útirajzai, Bulyovszky Lilla és Božena Němcová levelei, illetve Eliza Orzeszkowa regénye különböző nézőpontokból engednek betekintést a 19. századi közép-európai városok világába.
Míg egyes szerzők otthonos, jól ismert környezetként ábrázolták a várost, mások idegenként fedezték fel annak sajátosságait, vagy éppen a modern városi élet ellentmondásaira irányították a figyelmet.
A közép-európai összehasonlításból nemcsak az rajzolódik ki, hogy milyen eltérő városképek születtek, hanem az is, hogy a női szerzők miként váltak a városi tér megfigyelőivé, értelmezőivé és irodalmi imázsának alakítóivá.
