A tükörtől a tébolyig – Bárczi István meg nem élt 80. születésnapján
Üstökösként indult a hatvanas évek elején. Megengedhette magának, hogy 1968-ban megjelenjék első és egyben utolsó, válogatott kötete. Sokan Don Quijoténak nézték, mások csak különcnek, megint mások csak féltékenyen olvasták a verseit. Íme, a költő, aki József Attilával egy napon született! Hiába próbálkoztak a barátai szép szóval, hozzá írt verssel (Kulcsár Ferenc: Arany-fogoly), a különc elhallgatott, kívülálló lett, s elzárkózott tornaljai családi magányába. Amikor meghalt, páran még emlékeztek rá, holott rongyosra kellett volna, hogy olvassák mindössze 84 oldalas, 37 verset tartalmazó kötetét.
Öt évvel később, de ugyanabban a faluban született, mint a minap 85 éves Cselényi László. Mégpedig egy olyan napon, amely két zsenit is adott a magyar irodalomnak. Márai Sándor és József Attila mellett Bárczi István is április 11-én született. Utóbbi akarva-akaratlanul meg is határozza a költői pályáját. Talán nem véletlen, hogy egyetlen kötete utolsó nagy versét (Téboly) József Attilához írja. A vers később a Megtartó varázslat című, József Attila-emlékkötetben is megjelent.
Tornaljai alap- s középiskolái után Nyitrán tanul magyar és szlovák nyelvet, s már tizenévesen berobban az irodalmi köztudatba. A nyitrai főiskolások egyetemi klubjában Monoszlóy M. Dezső dicséri a verseit (a másik két kezdő költőpalánta Kmeczkó Mihály és Batta György), majd a honi sajtóban is nagy vihart vált ki Nézem szemem mérgezett kékjét című verse, amelyet Dénes György ellenében Tőzsér Árpád véd vehemensen A Hét hasábjain: „A verset a súlyos felelősségtudat, nyers, sok helyütt fanyar, de összetett gondolat képletekről, modern műveltségről valló plasztikus képek teszik figyelemre méltóvá. Egy alig húszéves fiatalember, az atomkor szédületes bizonytalanságában, a politikai válságok hitromboló forgatagában eszmélkedő fiatal költő vall vall itt erejéről és hitéről az újrakezdéshez: »Kezdjük el. Elölről. Megint.«“
Bárczi után Batta is elhallgat majd, egy ideig drámákkal kísérletezik, s megírja nagy versét, az Egy mondat a szeretetről című hosszúverset, de évtizedek óta ennyi. Látszólag még kevesebb jut Bárczi Istvánnak, aki befejezve a nyitrai főiskolát, tanítani kezd. Tonkháza, Fegyvernek, Nagyölved, majd kipróbálja az újságírást is Pozsonyban. Új Szó, Csemadok, Szabad Földműves – ezekben irodalmi színvonalú riportjaival tűnik ki, de hiába a biztató szavak, szerelmével, Kovács Magdával együtt – aki a Fekete szél című prózaantológiának köszönhetően szintén berobban az irodalmunkba –, visszatérnek szülőföldjükre, s csak nagy ritkán szólalnak meg.
Sértődöttség?, különcködés?, kívülállás? – József Attilával együtt elvegyülnek és kiválnak. Lökösháza után Tornalja következik; tanítanak, nevelnek, köztük a lányukat, Zsófiát (aki majd visszatérve Nyitrára, az immár egyetemmé avanzsált intézmény dékánja lesz, s aki prózaíróként folytatja azt, amit a szüleik félbehagytak), macskatulajdonosok lesznek, s alig-alig szólalnak meg. Ezekről a kisvárosi évekről ír ragyogó helyzetképet évtizedekkel később egy tanítvány, Szászi Zoltán a szokott helyen, hatkor című regényében.
Félbehagyták? 1968 irodalmi szenzációja egy 400+400 példányban megjelenő vékonyka kis kötet, mindössze 87 oldalon. 37 válogatott vers.
Igen, jól olvassák, válogatott. A fent Tőzsér által annyira dicsért vers például nincs benne. De Bárczi István megengedte magának, hogy a három ciklusra (Az udvar négyszöge, Szegénység, Téboly) bontott kötetben „csak a legjobb” versek szerepeljenek. S kötetnyitóként, a ciklusokon átívelő, arspoetica-értékű, kurzívval szedett A tükör előtt.
Lépj ki! Plakátarcod vedd le!
A tükör ostoba.
Mindig a formát kereste,
a tartalmat soha.
Vagy zúzz oda nyers ököllel,
komám, a te ügyed,
Összetört? Mosollyal född el.
Nem kár, ha csak üveg.
A kötet első két ciklusa egyfajta lírai önéletrajz, megjelennek a jövőt mutató ősök. Bárczi itt még a kívülállókat bírálja (Cseresznyefák), innen jut el a különccé és különváláson át a körig.
„Csak a kör lehet tökéletes amely magában újra visszatér”– írja A kör című képversében, amely évekkel később az Irodalmi Szemlében, majd a Jelenlét című antológiában jelenik meg. A tükör előtt című kötetet gyakorlatilag osztatlan elismerés fogadja, Ardamica Ferenctől kezdve Szuchy M. Emilen és Tőzséren át Varga Imrig bezárólag jelennek meg a pozitív kritikák, utóbbi „fiatal nemzedékünk Don Quijotéja”-ként köszönti a mindössze 25 éves költőt, s idézzük a kötetről Tőzsér Árpád markáns véleményét:
Említsük még meg, hogy a kötetet a kassai Eckerdt Sándor illusztrálta. De ahogy a francia kölyökzseni, Rimbaud 19 évesen, úgy Bárczi István 25 évesen befejezte. Később gyakorlatilag már csak antológiákban találkozunk a nevével. Az idő múltával ezek is megfogyatkoznak. Az 1979-es Jelenlétben még 7 Bárczi-verssel találkozhatunk, a Szélén az országútnak 4, míg a legutóbb megjelent Förtelmes kaszálógép (Istenem, ennek is már 20 éve) két verset. Ja, és a szerelmes verseket válogató Tűzpalota is közül három Bárczi-verset.
Hisz ahogy Tőzsér később Kulcsár Tiborral kapcsolatban megírta, a vers minőségéről éppen a mennyiség mond a legkevesebbet. Bárczi István évtizedekig már csak a családjának, a tanítványainak élt, s immár 11 éve nyugszik a tornaljai temetőben a tanítvány, a tragikusan fiatalon elment polgármester, Dubovszky László (Dubcsek) szomszédságában.
Fejem felett vascsillag, valaki onnan néz le
millió fényévnyi távolságokra tőlem.
Érzem csupán, mert az ész kevés, hogy értse:
Ott is én vagyok, csak máskor, más időben.
