A társadalmi elvárás megfojtja az őszinteséget

Álnok kérdéssel kezdeném: hat-hétszáz év múlva egy majdani Bíró Szabolcs hogyan fogja megírni a mostani járványról szóló Lázár evangéliumát?

Remélhetőleg nem úgy, ahogyan én írtam meg az 1340-es évek második felében dúló nagy pestisjárványt.

Miért, az hogyan sikerült?

A Lázár evangéliumában egy őrült ötlet eredményeképpen a pestist kicseréltem élőhalottakra. Nem nevezem őket mai szóhasználattal zombiknak, először szereplőim is feltámadottaknak nevezik őket, majd vita alakul ki közöttük, mint egy mélyen vallásos társadalomban, hogy ha Jézus volt az, aki feltámadott, akkor azok, akik itt bűzlenek, rothadnak, nem nevezhetők ugyanígy. Mivel ezt nem lehet feltámadásnak nevezni, így jutnak el az élőhalott kifejezéshez. A történetben viszont végig követtem a korabeli pestis útját, hogyan jutott el Európába és Magyarországra. Az élőhalottak megjelenéséig ez egy autentikus történelmi regény. Nem engedtem a csábításnak, hogy ha már fantasy, akkor azt csinálok benne, amit akarok. Azt érzem az erősségének, hogy a zombikon kívül minden hitelesnek tekinthető. Tizenhárom éve tanulmányozom az Anjou-kort, és azt hiszem, itt felrúgtam bizonyos szabályokat, elég merész csavart tettem a történetbe. Az élőholtakon kívül azonban hiteles, 14. századi képet akartam festeni a városokról, a fegyverekről, a harcosokról, akik megpróbálnak velük szembeszállni, akárcsak a korabeli emberekről.

A történet megírását a mostani járvány ihlette?

Nem, ez véletlenül alakult így. Nem terveztem, hiszen amikor megjelent a könyvem, akkor még csak egy hónapja voltunk a járványban. A történet alapját még 2019 nyarán találtam ki, és 2020. március 15-én fejeztem be a nyers kéziratot. Nagyjából fél évig tartott, hogy mindent átgondoljak, kitaláljak, feljegyezzek hozzá.

Február elején, amikor már javában írtam, és a kiadó igazgatójával tervezgettük a megjelenést a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, akkor említette, meglehet, ezt nagyon fogják venni, mert meglódult a járvány körülöttünk.

És vették?

Vették, szépen fogy azóta is. Ezt a megjegyzést akkor nem is értettem, mert ha benne vagyok az írásban, akkor offline üzemmódba kapcsolok, akár hetekre. Ez azt jelenti, hogy csak kényszerből kapcsolom be esténként egy-egy órára a netet, hogy ne halmozódjanak fel az e-mailek. Akkor már két-három hete nem néztem híreket, így nem tudtam, miféle járványról van szó – először azt hittem, egy új trend kezd kialakulni a könyvpiacon. Meg is leptem a kiadómat, hogy mennyire tájékozatlan voltam a járvánnyal kapcsolatban.

Előre megjósolta tehát a járvány berobbanását?

Sokan azt hiszik, hogy most ezt nagyon sikerült meglovagolni, pedig jócskán megnehezítette a dolgomat. Mert ahogy haladtam a történetben, úgy közelített hozzánk a járvány.

Nem állt meg Egyiptomban meg Olaszországban, megjelent nálunk is, és ezzel egy időben egyre nyomasztóbb volt a könyvön dolgozni. Előre eltervezett cselekményvázlat alapján haladtam, általában egy spirálfüzetben előre lefektetem, mi fog történni az egyes fejezetekben. És sokszor éreztem, mintha a történet másolná az aznapi történeteket. Attól tartottam, olybá fog tűnni, hogy meglovagolom az eseményeket. Nem szeretek divathullámokra felülni, mert ebből nem születhet maradandó. Zavart például, amikor leírtam, hogy a szereplőim megpróbálnak élelmet tartalékolni, amikor a nap híre éppen az élelmiszer-felhalmozás volt, az emberek akkor kezdték kifosztani a boltokat. A végén már ki akartam dobni a cselekményvázlatot, hogy elkanyarítsam a történetet másfelé. De aztán erőt vettem magamon, mert ez mégiscsak egy jól átgondolt, részletesen kidolgozott cselekmény volt. Eredetileg március 13-án szerettem volna befejezni a könyvet, mert egy horror esetében jó poénnak tűnt, ha péntek 13-án fejezik be, de csak két nap múlva sikerült, azt is úgy, hogy szombat reggel nekifogtam és vasárnap reggelig alvás nélkül írtam. Felszabadulás volt.

Azért ne feledkezzünk meg az eredeti kérdésről: hatszáz év múlva mit fognak írni a mi járványunkról?

Szerencsére ez eléggé más járvány, mint a korabeli pestis volt, amikor milliók haltak meg és főleg fiatalok. Szerintem, ha valaki ezt a járványt hatszáz év múlva megírja, abban sokkal több lesz a humor, mint a Lázár evangéliumában. Csípős és ironikus, sötét tónusú humor.

Már csak azért is, mert az 1350-es években még nem volt Facebook, ahol az összes önjelölt vírusszakértő zseni gyeplő nélkül oszthatta volna az észt. Igazság szerint nehéz erre válaszolnom: nekem sokkal könnyebb több száz évvel ezelőtti dolgokról írnom, mint a jelenkoriakról.

Ahhoz viszont jó pár éves kutatómunka kell, hogy valaki belevágjon egy kor leírásába…

Ahhoz képest, hogy milyen alaposan fel van dolgozva, az átlagember tudása nagyon csekély a középkorról. Fals legendákat, toposzokat ismételgetünk, miközben sok mindenről kiderült, hogy nem úgy volt. Ugyanakkor sokkal könnyebben kibontakozom íróként, ha több száz évvel ezelőtti korról kell írnom.

Nem vagyok történész, és nem tankönyveket írok. A regényeimben annyira távolban élő embereket és szokásokat említek, hogy szinte már a mesék talaján jár az egész.

Így sokkal könnyebb örök érvényű dolgokról írnom, vagy megtalálnom egy-egy történelmi eseményben a tanulságot. A jelenkorral kifejezetten hadilábon állok.

Sok történelmi regénnyel az a gondom, hogy a mai kor gondolkodását vélem visszahallani. Például a középkort átitatta a mély vallásosság, az idealizmus, az előre elrendelés, miközben néhány regényben a történelmi szereplőkből csöpög a materializmus.

Van egy csomó dolog, ami az emberben nem változik, ezek a legmélyebb, legelemibb érzések. Az akkori azért teljesen más világ volt. Nem is értem, amikor írók is állítják, hogy az emberek akkor ugyanolyanok voltak, mint ma. Hiszen a középkori ember mentalitása, a mindennapjai, a gondolkodása, a vallása mind nagyon más volt. Gondoljunk csak bele, hogy egy átlagos évben 80-90 ünnepnapot tartottak.

Meg akarták élni az élet szakrális dimenzióit.

És nem csak a nemesek, a köznép is részese volt ezeknek az ünnepeknek. Megpróbáltak minden alkalmat megragadni, hogy az életigenlő magatartást kifejezzék. Közben meg sokkal brutálisabb is volt az élet.

Talán mert sokkal inkább a mindennapjaik részét képezte a halál, a kegyetlenség, sokkal durvábban elbántak velük a betegségek, ezért megpróbálták kihozni az életükből, amit csak lehetett.

Hozzátenném még a mélyebb hitet a boldog feltámadásban.

Igen, anélkül nem nagyon lehetett volna élni egy olyan világban. De abban a korban is voltak, igaz, nem sokan, akikről kiderült, hogy nem hisznek Istenben, vagy éppen másképpen hisznek, mint a többség. Nem véletlenül üldözték az eretnekeket, a pogányokat és az istentagadókat.

A 19. század regényírójának nem volt könnyebb dolga? Hiszen az akkori társadalmi és gazdasági viszonyok közelebb álltak a középkorhoz, mint amekkora a különbség a mai kor és a 19. század között.

Inkább abban lehetett könnyebb dolguk – ha ugyan ezt könnyebbnek nevezhetjük –, hogy sokkal szegényesebb volt a rendelkezésre álló forrás, és az olvasóknak sem volt olyan egyszerű mindezt leellenőrizni. A mai írónak sokkal nagyobb súly nyomja a vállát. Nem egyszer szembesülök azzal, hogy néhány olvasó szabályosan vizsgáztat, forrásokkal szembesít. Jókainak meg Gárdonyinak ugyanakkor más nézőpontból szemlélve éppen emiatt nem volt könnyebb, hiszen például ahhoz, hogy lássák, hogyan is nézhet ki egy épület, el kellett utazniuk a világ másik felére.

Mondja, hogy gyakran számonkérik a történelmi hűséget. Érzékel valami más társadalmi elvárást is? Rossz példaként említeném Ken Folletet, aki a Katedrális-sorozatának legutóbbi regényében kiemeli a szerzetesek, nővérek homoszexualitását, csatlakozva a mai genderőrülethez. De gondolhatunk más politikai állásfoglalásokra is.

Remélem, hogy sosem lesz rajtam ilyen társadalmi nyomás, mert az megöli a kreativitást, az őszinteséget. Ezeket én sem szeretem, nagyon ritkán vetítek ki ilyen dolgokat a könyveimbe.

Az 1300-as években játszódó történetnek nem arról kell szólnia, hogy mit gondolok a 2020-as politikáról, eszmei vitákról. Nyilvánvaló, hogy a könyv a saját gondolataimat tükrözi, de óriási hiba, ha a mai kort próbáljuk magyarázni egy hétszáz évvel ezelőtti történettel.

Egy történelmi regényben mocskosul sok a munka, amihez nem elég a szakirodalom, rengeteget kell gondolkodni, beszélgetni is hozzáértő emberekkel, hogy közelebb kerüljünk a kor megértéséhez. Persze nyilván az én sorozatom is tartalmazhat modern elemeket, és vannak olyan szereplők, akiknek a vonásai inkább a modern emberhez állnak közelebb. Erre azért van szükség, hogy azonosulási pontokat találjon a mai olvasó.

Mit jelent magyar történelmi regényt írni? Illetve miért éppen az Anjouk?

Az első történelmi regényemet eredetileg a magyar templomosokról írtam. Izgalmas volt, amikor felfedeztem egy cikk félmondatában, hogy voltak magyar templomosok. Nem nagyon beszélt róluk senki, mert valószínűleg nem is volt nagy súlyuk a Magyar Királyságban. Ez volt a Non nobis Domine. Ennek az írása közben tanultam meg, mi is az a forrásmunka, forráskritika, hogyan kell felkészülni egy könyvre. A templomosoknak pár rendháza volt itt, és csak két eseménynél említik őket, amennyire én tudom. Az egyik a muhi csata, ahol az utolsó csepp vérükig védték a hidat, és próbálták feltartóztatni a tatárokat. A másik egy legenda, amely szerint Léka várában végezték ki az utolsó templomosokat, ahol máig mutogatják a nagyteremben a kiontott vérük nyomát a padlón. Így elsősorban a fantáziámra kellett hagyatkoznom, viszont a templomosok utolsó évei egybeesnek az Árpádok kihalásával, az utána jövő trónharcokkal, az Anjouk felemelkedésével.

A regényen is látszik, hogy a négy évnyi írás során hogyan került át a súlypont a templomos lovagokról az Anjou-házra és a magyar történelemre.

A könyv első fele fiktív kaland arról, hogy egy öreg, kiábrándult templomos lovag miként akar lovagot nevelni az unokaöccséből. A másik fele már a trónharcokról, az ifjú Károlyról, a rozgonyi csatáról szól. Ennek írása közben teljesen beleszerettem a korba és a történelmiregény-írásba. Ekkor már tudtam, hogy egy sorozatot szeretnék írni az Anjoukról. Először azt hittem, hogy hat kötetbe belefér a kor, mert az ANJOUK hat betűből áll, és ha minden kötet gerincére egy betűt tennék, akkor egymás mellett jól mutatna a könyvespolcon. Ma már, átnézve a század történelmi fordulatait, 15 kötetre taksálom a sorozatot, ami ezen belül öt trilógiára osztható. 

Mondjuk el, hogy a Non nobis Domine 2012-ben jelent meg, és azóta hat kötet jelent meg az Anjoukból. Mit lehet elmondani a hetedikről?

Szeptemberben fog megjelenni az Athenaeum Kiadónál. Címe: A birodalom ura, és az ifjú lovagkirályról, Nagy Lajosról szóló trilógia első kötete lesz. A könyv Anjou Károly halálával, temetésével és a 16 éves Lajos másnapi koronázásával indul, amivel egy teljesen más korszak kezdődik. Izgalmas, véres, kalandos korszak, az igazi magyar lovagkor.

Érdekes, hogy az apjához képest túl nagynak tekintjük Lajost, pedig Károly volt az igazi nagy birodalomalapító, az ideális király. Ha lehántjuk Lajosról az idealista képet, kiderül, hogy érthetetlenül háborúmániás uralkodó volt.

A folyamatos harc éltette, akár több fronton egy időben. Ezzel alaposan ki is ürítette a kincstárat, amit az apja telerakott.

Eseménydús könyvre számíthatunk.

Nem szoktam olyan vastag könyveket írni, mint például a fentebb már említett Ken Follett, ez azonban vastag lesz, ugyanis Lajos uralkodásának már az első éveiben is rengeteg dolog történik. A történelmi regényeknél szinte elvárás, hogy egy-egy csata vagy várostrom adja a dramaturgiai csúcspontot, ezekben teljesedjen ki a történet. Nagy Lajos viszont folyton harcolt, északon, keleten, mindenhol, egy évben akár háromszor is, akár négy helyen egyszerre. Folyamatos csúcspontja pedig nem lehet a történetnek, kizárólag csataleírásokból nem állhat a regény. Az lesz a kihívás, hogy mit hagyok ki.

Csak nem haragszik Nagy Lajos királyunkra?

Miért tenném? Csak igyekszem kilépni az elvárások, az idealizált Nagy Lajos-kép mögül. Persze nem szeretnék mítoszrombolásba se kezdeni. Még mindig gondolkodom Lajos jelleméről, a valódiról, nem arról, amit a krónikások, az udvari propaganda ránk hagyott. Mik lehettek ennek az embernek a mozgatórugói? Hogyan lehetséges, hogy annyi csata után, idős korában is betegesen ragaszkodik a kamaszkori lovagi eszményeihez? Az idealizált mesékhez, az utolsó leheletéig. Bolondja a lovaghistóriáknak, az Artúr királyról, Nagy Sándorról, Szent Lászlóról kialakított eszményekhez. Már-már naiv álmodozó lovagkirály.

Az is lehet, hogy érezte, ennek az eszmeiségnek az életben tartásával, a példamutatással lehet az országot megtartani.

Éppen ez az. Vajon ez csak egy kifelé mutatott kép? Mennyire lehetett ez példamutatás, és mennyi benne a valódi eszmeiség?

Mindig is úgy volt, hogy a királynak, az ország első emberének erővel, példával kell elöl járnia, és nem biztos, hogy mindig a valódi önmagát mutathatta.

Kíváncsian várjuk, hogy mindezt hogyan fogja kibogozni.

Őszinte leszek: magam is kíváncsian várom.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/14. számában.