A szövegember – Tóth László izsai író-olvasó találkozóján
A hasonló városi rendezvények látogatottságát felülmúló találkozó elején Domin István, Izsa polgármestere és Tóth-Kurucz Mária, a helyi Csemadok alelnöke kedves szavakkal és ajándékokkal köszöntötte a község büszkeségét, akinek az Izsák Elvira elnök által irányított Csemadok-alapszervezeten belül működő kultúrcsoport rövid műsorral kedveskedett. Azután a jelenlevők a Tóth László izsai éveit idéző részletet tekinthettek meg „a magyar irodalom mindeneséről“ készített félórás filmből, amely teljes terjedelmű CD-változatával pedig a vendég ajándékozta meg az izsaiakat. A közel kétórás esemény során sok érdekesség hangzott el a saját "izsaiságát" a lelke mélyén mindmáig megőrző irodalmár életéről, pályájáról és A szövegember kulisszatitkairól. Ráadásként a szerző három saját versével is megörvendeztette a közönséget. Azokra is szánt időt, akik már nem osztozhatnak sikereiben: nejével és kislányával együtt kisétált szülei és nagyszülei sírjához.
„Budapestről ötévesen kerültem Izsára, ahonnan alig 20 évesen távoztam. Mi tagadás, idén ősszel már 66 éves múltam, s időközben, azaz apám három évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig rendszeresen visszalátogattam a községbe. A 60. születésnapom alkalmából az Izsa díszpolgára megtisztelő címet is megkaptam, s a szüleim is biztosan örömmel fogadnák azt, hogy az ide-odaköltözéseim, illetve bő húsz (budapesti, komáromi, pozsonyi, dunaszerdahelyi) lakhelyem után ily´ módon hivatalosan ismét izsai lettem. Tulajdonképpen a faluból történő távozásom után sem adtam fel az izsaiságomat, s mindig örömmel töltött el az arról szóló hír, hogy egy-egy hajdani izsai ismerősöm sikert ért el a nagyvilágban“ – vallott a Hírek.sk-nak a Komárom melletti községhez való ragaszkodásáról az író-olvasó találkozó után Tóth László.
Miközben a felvilágosodás történetét kutatta, azt is megtudta, hogy a kor egyik jeles alakja, Döme Károly volt izsai plébános, a helyi alapiskola névadója egy alapítványt hozott létre az izsai szegény gyerekek támogatására. Az is kiderült, a nagyszülei is ezen alapítványnak köszönhetően tudták elvégezni a négy elemi osztályt. „Bár már a nejemmel, Tóthné Ozsvald Zsuzsával és a 9 éves Anna lányunkkal Dunaszerdahelyen élek, és egyéb teendőim miatt ritkán jutok el Izsára, mégis izsainak érzem magam“ – hangsúlyozta.
Egy évvel ezelőtt Izsa község önkormányzata anyagi támogatásának is köszönhetően jelent meg Tóth László A szövegember című kötete, amely apropóján a szerző az izsai Csemadok alapszervezet meghívásának advent első vasárnapján tett eleget.
„Az eddigi életem során velem készített közel száz interjú feléből egy önéletrajzi vallomáskötetet szerkesztettem, amely első és egyik legjelentősebb fejezete éppen a gyermekkoromra és a községre való visszaemlékezés. Ebben fogalmazom meg azt, hogy tulajdonképpen Izsától lelkileg sosem tudtam és akartam elszakadni. Ez az interjúfüzér valójában átfogó képet nyújt az eddigi életemről. Az egyik riporter rákérdezett a felmenőimre is, akiket én a nagyapám gyűjtőszenvedélyének köszönhetően az 1830-as évekig tudok visszavezetni. Õ ugyanis hajdanán összeírta a saját felmenőit, illetve rám maradt egy nagyapai krónika is, amiben az elődeimre vonatkozó egykori anyakönyvi kivonatok másolatai is megtalálhatók. Talán egyszer majd mindezt érdeklődéssel forgatják az én Annám utódai és a további unokáim is. Megtudhatják, hogy kik is voltak a szépszüleik, illetve majd mintegy két évszázadnyi családi történet is felidéződik“ – fejtette ki A szövegember, illetve a féltve őrzött családi ereklyék kapcsán portálunkban.
„A célom ezzel a könyvvel a vallomás volt – magamról, életemről, pályámról, s arról a korról és világról, melyben életem eddigi (első?) hatvanöt évében éltem, azaz, szélesebb értelemben a 20. század második fele közép-európai történéseiről, s még szélesebben és áttételesen az egész 20. századról. Tehát elsősorban mégsem én voltam itt érdekes (a magam számára sem), hanem a kor(om), ahogy azt egy bizonyos nézőpontból, egy bizonyos érzékenységgel – mely történetesen az enyém volt – meg lehetett élni" – mondja előszó helyett a költő, író, művelődéstörténész, irodalmár és színháztörténész, szerkesztő, műfordító, az ember, interjúnk során hozzátéve: „Remélem, hogy a sok vándorlásom után most már a temető előtti utolsó helyen lakom“.
Ahogy A szövegember is emlékező könyv, úgy bizonyos értelemben az Önarckép - másokban című sorozatban azután megjelenő Határsértők című könyvét is sajátos emlékezésnek, értékelésnek és vallomásnak tartja.
„A Határsértőkben tizenhét XX. századi magyar író portréját igyekeztem megrajzolni. Thurzó Gábortól Sziveri Jánosig olyan írókét, akik már meghaltak, de korábban nagyon jó baráti vagy munkatársi kapcsolatban álltunk egymással. Ebben az illusztris névsorban kivétel Weöres Sándor, akit személyesen nem ismertem, de az emberi és írói-költői pályám ezer szállal kötődik az életművéhez. Ugyanis mindaz, amit megtanultam és tudok a versről, a magyar nyelvről, valamiképp visszavezet hozzá és az általam nagyra becsült Fried István tanár úrig, aki szerencsére, még mindig jó egészségnek örvend. Valójában ő a fogadott tanárom, vagyis a tanítványának tekintem magam. Nos, ez a kötetem nem szokványos irodalomtörténet, hanem inkább az olvasmányélmény története, anekdotázással fűszerezve. Arról szól, hogy amikor ezen írók műveit olvastam, vagy velük dolgoztam, és együtt alakítottuk is az irodalmat, akkor mindaz milyen közös élményeken, történeteken keresztül valósult meg“ – szólt a továbbiakban legújabb könyvéről az alkotó.
Mint mondta, a Határsértők címet egyrészt az indokolja, hogy véleménye szerint az irodalmi alkotás, illetve a gondolkodás mindig határokat sért, vagyis a nem szokványosnak, az ismeretlennek a falát némi felfedező jelleggel kapargatja. Másrészt pedig az, hogy valamennyien (így például Hervay Gizella, Sziveri János és Csiki László is) a Magyarország határain túli területekről költöztek át Budapestre, ezért bizonyos értelemben határsértést követtek el. Dinnyés József daltulajdonos szavait idézve: „a szomszéd átment a szomszédba, most tehát ugyanott van“.
Az egyes izsaiak által még mindig „Pesti Laciként“ emlegetett alkotóra ez évben kiadós díjeső zúdul(t). Bár a „díjak díja“ még nincs a tulajdonában (sokak szerint már megérdemelné, de talán a 70. születésnapjára tartogatják), mégis elégedett lehet az idei elismerésekkel.
„Ez az évem díjak tekintetében különösen gazdag. Májusban emlékműsor keretében adták át a 2007-ben elhunyt Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő emlékére alapított díjat a díj névadójának egykori lakóhelyén, Budakeszin. A Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díjat az ő szellemiségéhez méltó irodalmi munkásságomért kaptam. Majd Diószegen a szlovákiai magyar gyermekirodalom termését jutalmazó Simkó Tibor-díjat vehettem át a tavaly új kiadásban megjelenő A boszorkány porszívója című meseregényemért. A Kortárs irodalmi folyóirat minden évben vers-, próza- és esszé-kategóriában az év legjobb termését díjazza. Idén az esszé-kategóriában éppen az említett Önarckép - másokban című sorozatomért december 8-án részesülök majd ebben a díjban“ – árulta el beszélgetésünk során.
Az adventi időszakban adódott a kérdés, hogy vajon milyen kötetet szán az idei karácsonyi könyvpiacra. „December 7-8-ra ígéri a végóráit élő Kalligram Kiadó az eddig írt prózameséim, régi-új történeteim gyűjteményének a kiadását. Érdekes, hogy 1991-ben az akkortájt induló Kalligram Kiadó egyik első szerzője lehettem a Fábry Zoltán Üresjárat 1945-1948 (Napló a jogfosztottság éveiből) című művéhez írt tanulmányommal, most pedig a megszűnő kiadó egyik utolsó szerzője is leszek, ami számomra szomorú tisztességet jelent“ – állapította meg a szerző.
Vajon az idei békétlen advent idején mi jelenthet fogódzót, némi megnyugvást a szeretet ünnepére várakozó embereknek? Tóth László úgy véli, bennünket a keresztény kultúrkörben éppen az vigasztalhat, hogy van egy olyan közelgő ünnepünk, mint a karácsony, ami a békéről, a szeretetről, az egymáshoz tartozásról, az átszellemültségről, a lelki dolgokról szól. „Akkor is, ha a világ körülöttünk recseg-ropog, viharok dúlnak, legalább a saját lelkünkben és a családunkban igyekeznünk kell megtartani a belső békénket, önuralmunkat! Sajnos, ez idő tájt bőven jut nekünk a kihívásokból, tele vagyunk konfliktusokkal, s nem akarok vészjósló lenni, de időnként a háború szelét érzem. Ebben a helyzetben se feledjük a lényeget: úgy éljünk, hogy minden nap tükörbe tudjunk nézni! Fontos, hogy legyünk egyensúlyban önmagunkkal, s a hozzátartozóinkkal együtt valamiféle mennyei békességet tudjunk megélni. Ki-ki a saját helyén, a tőle telhető legjobb módon tegye a dolgát, s eközben felettébb őrizze-becsülje meg szeretetteljes kötelékeit, amelyek ez idő tájt is fogódzókat jelenthetnek!“ – fogalmazta meg végül üzenetértékű gondolatait Tóth László.
