A székelybe oltott palóc – 120 éve született Darkó István

1945 elején előbb szovjet fogságba hurcolták, majd Szlovenszkón is ellehetetlenítették az életét. Pesthidegkúton kezd új, munkás életet. Ha nincs Turczel Lajos, már a nevét is rég feledtük volna. Az írást sose adta fel, mégse kellett senkinek. Szerencsére azt már nem élhette meg, hogy egy erdélyi dilettáns a Kriterion csendes beleegyezésével még a nevét is ellopta tőle. Sokan hetekkel később megérkezett halálhírére sóhajtottak fel: „Hát még élt?”

„Senki sem tudta olyan hatásosan, apró életképekben felmutatni a csehszlovákiai magyar életnek, Szlovákia életének számos jellegzetes típusát, mint ő” – összegezte torzóban maradtan is jelentős életművét Sziklay László. Darkó István Szentendre érintésével érkezett Erdélyből a húszas évek egyik legfontosabb magyar szellemi központjába, a mára magyar lakosságából szinte teljesen kifogyott Losoncra, innen került már ismert íróként Kassára, ahol Sziklay Ferenccel szervezte a szlovenszkói magyar kulturális életet, s az első bécsi döntés után már anyaországi magyarként vezette a kassai magyar rádió adását.

Bár független voltát a kommunisták is elismerték, mégis mennie kellett. 1946 nyarán családjával Budapestre szökött, s ekkor kevesen gondolták volna, hogy a két háború közötti nemzedék messze legtehetségesebb írója, remek szervezőmunkása senkinek sem kell. Amíg Szombathy Viktor, Vozári Dezső vagy Győry Dezső megtalálta a számításait és a helyét a népi demokratikus Magyarországon, Darkó István családjával betanított fizikai munkásként Pesthidegkúton „vesztegelt”.

Még megélte ugyan, hogy Turczel Lajos jóvoltából legalább egy válogatott elbeszéléskötete megjelenhetett 1969-ben, amelyben pár, 1945 után írott írása is bekerült, de 1945 után írott munkái azóta, vagyis máig kéziratban várják esetleges jobb sorsukat. Még 1970-ben Egri Viktor sürgeti a legjobb regényei újbóli kiadását, s ezt teszi Tóth László is a rendszerváltás után megjelent miniportréjában, de csak antológiákban jelent meg egy-egy régi írása, még a Madách-Posonium által indított Magyar Antaeus Könyvek  sorozatba sem fért be. Gál Éva szakdolgozatként elkövet róla ugyan egy rövidke vázlattanulmányt prózai munkásságáról (ezt az AB-Art Kiadó állítólag meg is jelenteti), s 2011-ben a budakalászi Kráter Kiadó Aranyrög Könyvtár  sorozatában kiadja Deszkaváros című regényét, de mindez nagyon kevés. Húszas-negyvenes években kiadott könyvei, ahogy az 1969-es válogatás is gyakorlatilag hozzáférhetetlenek.

„Darkó Istvánból fog kinőni a szlovenszkói próza mestere, és rövidesen csak kevesen fognak vele versenyezni” – írta első elbeszéléskötetéről (Két ember, egy árnyék) 1925-ben Győry Dezső. Pedig ekkoriban Darkó még ugyancsak keresi a hangját. Szabó Dezső expresszionizmusa, Mikszáth anekdotákkal megspékelt „tót” világa, Móricz naturalista életképei mind-mind keverednek az első kötetében, sőt a másodikban (A legnagyobb úr) is, csak az évekkel később, 1943-ben megjelent harmadik elbeszéléskötetében (Magyar hegyek népe) állapodik meg a kritikai realizmus mellett. Elbeszéléseiben mesterien keveri az egyaránt ízes székely és palóc nyelvet, egyik legszebb példa erre a két katonatárs búcsúját megörökítő Szárnyas ménes című elbeszélése, amelynek hősei, az apácai Léta Gábor és a nemesradnóti Pósa József a kárpátaljai Bátyuban búcsúzkodnak. De Darkó az, aki Mikszáth után megtalálja a maga szlovák hegyi népi hőseit, s altruizmusa, emberi szépséget és értéket hirdető, mindenféle háborút alanyi alapon elvető elvei minden művéből átsütnek. 

Apja törzsökös székely család sarja, s ahogy a Monarchiában természetes volt, hivatalnoki állásának köszönhetően bejárta az akkori Magyarországot, így telekkönyvvezetőként ténykedett Szentendrén (fia is itt született), de a zűrzavaros háborús évek már Losoncon találják. Nem is sejti, fia érdekében jobb helyre nem is kerülhetett volna.

Losonc a Trianon utáni Szlovenszkó Pozsony és Kassa melletti szellemi központjának számít ezekben az években, itt jelenik meg Scherer Lajos vezetésével A Mi Lapunk, később már Darkó vezetésével a Figyelő (segítője Sándor László), s olyan egyéniségek alakítják a város kulturális életét ekkoriban, mint Simándy Pál, Komlós Aladár, Farkas István, Marek Antal, vagy a Batyiból származó, de itt dolgozó Győry Dezső. Darkó nemcsak ír, hanem szervez is, Simándyval és Győryvel Madách Imre születésének 100. évfordulóján létrehozzák a Madách Kört, s Losoncon jelenik meg a már említett első kötete is. A húszas évek második fele már Kassán találja, ahol Sziklay Ferenccel lesz a kassai magyarság kulturális életének mindenese. Szervezik a Kazinczy Könyvbarátok Társaságát, a Kazinczy Szövetkezetet, s Gömöry Jánossal 1938-ban megalakítják a Csehszlovákiai Magyar Írók Gazdasági Közösségét (IGE) is. Évekig a szlovenszkói magyar kultúra vezéregyéniségének számít, a hic et nunc (itt és most) jegyében lázasan szervez, szerkeszt és ír.

Már első elbeszéléskötete tartalmaz egy kisregényt, a Zsenikát, s 1926-ban a berlini Voggenreiter Verlag gondozásában megjelenik első regénye is, a Zúzmara, amelynek főhőse, Szelle Laci szemüvegén át látjuk az impériumváltás éveit. Darkó saját ifjúságáról ad számot a könyvben,  s ahogy Komlós Aladár megjegyzi, Szelle alakjában ötvözni tudja Julian Sorel és Raszkolnyikov magyar alteregóját. Következő, szintén Berlinben megjelent, A felhők hőse Pákozdon című regényét a még ifjabbaknak szánja. Sorba követik egymást a rövidebb-hosszabb lélegzetvételű regényei, a kritikusok által leginkább értékelt, A szép ötvöslegényben visszatér ősei földjére, Kolozsvárra. Erdélyben játszatja a sokkal kevésbé sikerült Ferde torony című kisregényét, bár a stílusjegyeiben sokkal cizelláltabb regénynek is vannak rajongói (Féja Géza). Ezeknél jóval terjedelmesebb a Szakadék, amely Béry Balogh egykori huszárfőhadnagy sorsán át nemcsak a hazáját, hanem a dzsentrimivoltát elvesztett sorsot is felvillantja. A korabeli kritika az első nemzedékregényként tekint rá, bár szerkezetét sok szempontból sutának és szétesőnek tartja. A budapesti Franklin-Társulat gondozza az Égő csipkebokor című regényét (később Tornalján Lángoló csipkebokor címen jelenik meg), amely sok szempontból Thomas Mann Varázshegyére hajaz, mindkét regény ugyanis egy szanatóriumban játszódik. Darkó főhőse, Bódy Gyuri szerencsésen kigyógyul tüdőbajából, de ekkor kezdődnek a gondok, a kilépés a valós életbe. A regény valós helyszíneken, Poprád mellett Ipolymindszenten és a gömöri Gesztetén játszódik.

Érdekes, hogy a regényért egyedüli szlovenszkói magyarként Állami Díjat kap, s a második világháború végén ajánlatot kap a regény cseh nyelven való megjelentetésére is, amelyből gyors távozása után nem lesz semmi.  Utolsó megjelent regénye, az 1938-ban napvilágot látott Deszkaváros trilógiának készül(t), de csak az első része jelenik meg, a trilógia maradék két darabja a Franklin-Társulat lerombolt falai között végzi.

A regény főhőse, Gáth Tamás, „az első igazi kisebbségi hős a szlovenszkói magyar irodalomban” (Semetkay József). Gáth egy képzeletbeli felvidéki városban, Véghelyen él, s bár megtehetné, a határok átrendezése után sem hagyja el a szülőföldjét. „Ők elköltöztek. Nekem itt kell maradnom. Elölről kell kezdenem, úgy, ahogyan lehet” – mondja, s tényleg marad. „Egy megújhodó magyar társadalom szép eposza ez az új Darkó-regény” – lelkesedik a rendkívül fiatal, szintén losonci Berkó Sándor a Magyar Napban. Ami azért is kitüntető kegy, mert a Magyar Nap kommunista lap.

1932-ben Szent-Ivány József mecénási közreműködésével indul útjára a két háború közti legszínvonalasabb irodalmi lap, a Magyar Írás, amelynek bevezetőjében olvashatjuk a főszerkesztő, Darkó István üzenetét: „Abból építettük házunkat, amink van. Beleköltözünk s úgy érezzük végtére, hogy lakhatunk is benne. Berendezhetjük szerényen. Bebútorozhatjuk, nem módosán, de ízlésesen. Itt, ebben a piciny szobában, itt leszünk nappali világoson. Itt hajlunk fiatal nyírből készült munkaasztalunk fölé. Itt rójuk egymás mellé magvető gondolatainkat. Ebben a másik kamrában, ahol éjszaka a priccsen nyugodhatunk is talán, itt álmodunk majd a világról. Napsugarak annak a pillérei s derűsebb lakója az ember. Van harmadik, cseppnyi helyiségünk is. Műhely, ahová vándorló mesterlegényeket, ácsot, kovácsot, csizmadiát beinvitálunk.

Szerszámaikat előveszik, megnézzük, mit s hogyan csinálnak. Megajándékozzuk szemünket munkájuk látásával. Megkérdjük bajukat, gondolatukat, hitüket s amit hallunk, annak sem leszünk temetője”. A lap csak egy ideig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Talán Önök is könnyen kitalálhatják, miért. Szent-Ivány egy idő után már képtelen felvállalni a lap viszonylag progresszívnek tűnő szellemiségét, s Darkó feláll.

Nem marad szerkesztői munka nélkül (se), több más lapnál dolgozik (Figyelő, Könyvtárosok Szemléje, Jövőnk, Tátra), az 1938-as visszacsatolás után a kassai magyar rádió igazgatója lesz, ahol olyanok is lehetőséget kapnak, akiket Budapesten már rég elhallgattattak. Alkalmanként még verset és drámát is elkövet, 1935-ben a Kazinczy Társaság művészgárdája mutatja be a Só és kenyér című drámáját, amely II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen száműzetését idézi meg, majd Kassa történetét írja meg A kassai ballada című művében 14 képben.

Úgy tűnik, a háború után minden feltétel adott ahhoz, hogy Darkó István írói-szervezői-szerkesztői pályáját ott folytassa, ahol 1945 telén kénytelen volt abbahagyni, amikor a szovjetek elhurcolták. Novemberben hazatér, de családjával együtt gyakorlatilag éhezik. Amikor perbe fogják, feleségével és lányával együtt Budapestre szökik. S állást kap a Magyar Áttelepülési Kormánybizottságon. Annak megszűnése után viszont nem tartanak igényt tudására, kivételes művészi adottságaira. Egykori barátai (Győry Dezső, Marék Antal) sem tudnak segíteni, így betanított munkásként dolgozik nyugdíjazásáig.

Bár az írást egy pillanatra sem hagyta abba, megírta háborús naplóját, s több regénye (Titkos balzsam, Fenyőfa gerendája, Földrehajló ág) máig sikertelenül várja, hogy végre megjelenjék. „Fiatal olvasóink zöme alig ismeri Darkó Istvánt, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom egyik vezéralakját. Könyveit nem találjuk könyvtáraink és könyvesboltjaink polcain, írásai a felszabadulás óta — egy kivétellel — nem jelentek meg lapjainkban” – állapítja meg a Turczel Lajos által szerkesztett, 18 írást tartalmazó Romok és fények megjelenése kapcsán Egri Viktor. Azóta több mint öt évtized telt el, s ha a Deszkaváros magyarországi kiadását nem számoljuk, gyakorlatilag egy-egy elbeszélése jelent meg a kort összefoglaló antológiákban illetve a szegedi Lazi Könvvkiadó Hunyadi Csaba Zsolt által szerkesztett remekbe szabott felvidéki antológiáiban (Az örök Felvidék, Májusfának levelei, Karácsonyi fények). Darkó István, akinek írásművészetében Erdély és Felvidék nyelve ölelkezett össze, látszólag nem állta ki a próbáját. Kérdés, ki veszített ezzel többet, a torzóban maradt életművével is kivételes teljesítményt felmutató Darkó István, vagy mi, az értékeinket a feledésnek könnyű szívvel odavető felvidéki magyarok.