A stószi Kazinczy (I.)
„Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója!” – írta a ma is helytálló, elgondolkodtató szavakat Fábry Zoltán 1967-ben, Kazinczy Ferencre hivatkozva. Időszerűsége, mondanivalója közel negyedszázada sem vesztette el a jelentőségét, az anyanyelvünkhöz való ragaszkodás, kötődés erősítése mindennapi feladatunk.
Két kiemelkedő személyiség, két jelentős életmű. Kazinczy Ferenc és Fábry Zoltán alakját így lehetne röviden, tömören összefoglalni. Ennél a kijelentésnél azonban nem állhatunk meg, tovább kell kutatnunk az analógiát közöttük, hiszen minél jobban megismerjük e két irodalmi alakot, annál jobban érzékelhető a párhuzamok széles skálája.
Fábry Zoltán ismerte Kazinczy Ferenc tevékenységét, élő örökségként tekintett a széphalmi mester művére, és a kassai irodalom indításának hőseként értelmezte Kazinczyt. Minta- és példaértékű volt számára Kazinczy irodalomszervező munkássága és elszántsága akkor is, amikor magyar íróként, a cseh/szlovákiai magyar irodalom képviselőjeként előadásokat tartott, folyóiratot szerkesztett és folyamatosan írt, publikált. „Papír, toll, írógép, ceruza a munkaeszközöm és életem” – vallotta Fábry Zoltán, és vált maga is az irodalmi élet szervezőjévé.
1920-tól rendszeresen jelentek meg az írásai Csehszlovákiában és Magyarországon is. Gazdag életművet hagyott hátra, kötetek, tanulmányok, levelek egész sorát olvashatjuk, tanulmányozhatjuk. Fábry ismerte, olvasta Kazinczy írásait, valamint a levelezését is, munkáiban nemcsak a gondolataiból idézett, hanem szó szerinti idézeteket is beépített a munkáiba.
Fábry szerint Kazinczy „a magyar nyelv reformátora”, „a múlt nagy magyar nyelvhérosza” volt, s ebből kiindulva, ezt továbbgondolva megírta Kazinczy elkötelezettségében című írását az első, Kassán megrendezett Kazinczy Napok üdvözléseként. Ezekkel a ma is ható sorokkal pedig végérvényesen összekapcsolódott Fábry Zoltán és Kazinczy Ferenc neve. 1967. október 20-án a Kazinczy Ferencről elnevezett nyelvművelő napon hangzott el először Fábry írása a magyarságtudat erősítésére, a magyar nyelv védelmére, Kazinczy elkötelezettségében. A stószi író betegsége miatt ugyan nem tudott részt venni az eseményen, az írását felolvasták a közönség előtt. Később több folyóiratban is közzétették, kötetben először 1971-ben jelent meg.
Fábry nyelvvel kapcsolatos gondolatait azóta is többen idézik. Az sem véletlen, hogy az Irodalmi Szemle 2009-ben megjelent, a kétszázötven éve született Kazinczy Ferencre megemlékező részben a széphalmi nyelvújító költeménye után Fábry Zoltán írását közölték. Az sem szándék nélküli, hogy Széphalmon, A Magyar Nyelv Múzeumának megnyitóján, 2008. április 23-án is elhangzott Fábry Zoltán neve és egy lényeges idézet tőle: „A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata”, az előadó pedig nem más volt, mint dr. Balázs Géza nyelvészprofesszor.
Mintha egy láthatatlan szál kötné össze Széphalmot és Stószt, a Kazinczy Ferenchez és Fábry Zoltánhoz kapcsolódó, életüket nagyban meghatározó helyeket. Ahogy Balogh Edgár írta: „Stósz fogalommá vált, mint valamikor Kazinczy Ferenc Széphalma.” Ha csak a területi elhelyezkedésüket tekintjük, már látható az egyezés. Mindkét település a központtól távol fekszik, mégis, ilyen adottság mellett is mindkét helység az irodalmi élet szellemi központjává válhatott. Ehhez persze szükség volt két jeles személyiségre, akik által kiemelkedhetett az irodalmi térképen Széphalom és Stósz.
Kazinczy Ferenc huszonöt éven keresztül, 1806-tól egészen haláláig, 1831-ig élt széphalmi birtokán. Lényeges szerepet töltött be egész életében ez a miliő. Már diákkorában megtetszett neki a vidék, s már akkor eltervezte, hogy később itt szeretne letelepedni. Még nem élt Széphalmon, amikor elkezdte írói álnévként használni a Széphalmy Vintze nevet Orpheus című folyóiratában. A település elnevezése is Kazinczyhoz kapcsolódik, a nevet ugyanis ő alkotta meg.
Fábry Zoltán egész életét és életművét Stószhoz köthetjük. Itt született, innen indult íróként, itt is halt meg. A tanulmányai, valamint a katonai szolgálat idejét leszámítva ritkán hagyta el Stószt, haláláig, 1970. május 31-ig folyamatosan itt élt. Több szál kötötte Stószhoz: az egészségi állapota, a családi gyökerek, valamint a szabadság vágya. Fábry ragaszkodott Stószhoz, a stószi életformához: „Stósz az első pillanatban szűkítést, megszorítást jelent, provincializmust tiszta tenyészetben. Egy falunak mondott és tartott hely magányába világot befogni és egy életen át e magányból világgá tárulkozni, maga a lehetetlenség. De a kép azonnal átvált, ha a helyrögzítés életformává alakul és azonosul. És akkor a földrajzi pont egybeesik az arkhimédészi ponttal: a világ fókuszba fut össze, és e fókuszból átszűrve árad újra világgá. Stósz így az alkotóműhely jele és jegye lesz. Állandósult, kipróbált, bevált és igazolódott kristályosító pont. Bűvkör, mely áldás és átok egyben.”
Stószi mérték, stószi ablak, stószi remete, stószi őrhely – mind Fábry Zoltánhoz kapcsolódó megnevezések. Stósz összefonódott Fábry nevével: „Stósz nélkül nincsen Fábry-mű és nem lehet Fábry emlék. Stósz legenda lett, mert valóság volt” – írta végrendeletében.
Kazinczy Ferenc és Fábry Zoltán is kiállt a nézetei mellett, melyeknek bebörtönzés lett a következménye. Kazinczy ellen a vád felségsértés, Fábry ellen a háborúellenessége volt. Pozitívumként elmondható, hogy a körülmények ellenére, a börtönben töltött idő alatt egyikük sem hagyott fel az írással. Amellett, hogy mindketten sokat olvastak, a stószi író naplót is vezetett; a széphalmi mester fordított, valamint feljegyzéseket készített.
Fábry Zoltán így emlékezett vissza börtönben töltött napjaira: „Ha alaposan meggondolom, nekem nem is olyan nagy teher ez a cellaélet. Otthon is, kifelé is: a magány embere vagyok. Szám többet van csukva, mint nyitva. Itt egy szót sem kell beszélnem, tehát elememben vagyok. Végezhetem azt, ami az életformám.” S bár rövid ideig, mindössze néhány hónapig volt zárkában, a büntetése nem ért véget, közel tíz éven át, 1939 és 1948 között nem publikálhatott, ez idő alatt nem jelenhettek meg cikkei, írásai. Az írással azonban ekkor sem hagyott fel, folyamatosan készített jegyzeteket, 1948 végétől pedig ott folytatta, ahol abbahagyta, ismét előadásokat, felolvasásokat tartott, majd 1955-től sorra jelentek meg a kötetei.
(folytatjuk)
Megjelent a Magyar7 2021/29.számában.
