A perem közepén, avagy a Vörösmarty téren ácsorogva
Az író megírja a könyvet, amely könyvesboltba kerül. Az olvasó bemegy a boltba, és megveszi a regényt, a verskötetet, az antológiát. Jól ismert szerzőket keres, vagy belelapozva egy-egy kiadványba, élvezi a felfedezés izgalmát. Normális esetben ez így működne. Így kellett volna ennek lennie az Ünnepi Könyvhéten is, amely az idén lett 95 éves. De hiába volt zsúfolt a híres budapesti tér egy lényegében kibővített hétvégén, a látogató, olvasó ember úgy érezhette magát, mintha egy bazárban bolyongana.
Csakhogy napjainkra fényévekre eltávolodtunk a normalitástól. Bedőlt könyvesbolthálózatokról, tartozással küszködő könyvkiadókról, kiadót kereső, tehetséges vagy akár befutott szerzők panaszáradatáról hallani. A könyvpiacot eluraló anyagiasságról. Hogy az idei Ünnepi Könyvhét mégis a felfokozott várakozás jegyében telt, nem az évfordulónak szólt. Talán annak, hogy az embereknek elegük lett a járványból, a háborúból, a mindent maga alá temető politikából. Hogy a mindenható piac, vagy az állam tolná a szekeret, szinte mindegy lenne, ha az a bizonyos piac nem úgy működne, mint a McDonalds vagy a Tesco. A lényeg, hogy a minőségi, hazai irodalmat a profit bűvölete ne temesse maga alá.
csak nem sok benne a köszönet. Az egyik legnagyobb magyar könyvterjesztő hálózat és kiadó, a Libri nagy örömmel jelentette be, hogy az idén ismét kiosztották a megújult Libri díjat. Tizenkét kategóriában.
Jövőre azt tervezi a kiadó-terjesztő, „hogy továbbra is az eladási listák adják a linglistet, amit az online-zsűri szűkít, így készül el a shortlist, amin belül egy zsűri dönt, ki lesz a végső győztes” – nyilatkozta a kiadó marketing- és kommunikációs igazgatója. A csodálatos angolszász hablatyot olvasva csak eszébe jut az embernek, hogy hol helyezkednek el ezeken a linglisteken és shortlisteken azok a kárpátaljai, felvidéki, vajdasági szerzők, akiknek – írhatnak bármily remekművet – a kiadóik csak álmodni tudnak egy könyvsátorról, a sátor előtt egy liliputi asztalról.
nyilatkozza a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének (MKKE) elnöke, kiemelve, hogy az idén közel 160 kiállító több mint 100 program, kétezret közelítő dedikálás várta az olvasókat. Az elnök úr azt is elárulta, hogy „a hírrel ellentétben az olvasás nem ment ki a divatból, az ifjúság egyre több időt tölt ezzel. A fiatalok igényeihez a könyvszakma is elkezdett alkalmazkodni, ez különösen a young adult műfajú kötetek esetében figyelhető meg.” Bevallom, elmaradott ősbölény lévén utána kell néznem, mi fán terem ez a young adult? A Libri oldalán az egyik pontban olvasom: „Jó, de mi a menő 2023-ban? Amit a TikTok felkap, az biztos az lesz. Virálissá váló történetek, amik megfelelően rezonálnak az alfa-generáció mindennapjaira.”
Szépen hangzik ez a bizonyos young adult, de arra nem ad választ, hogy mit olvas a magyar ember és főleg a magyar ifjúság. És arra sem, hogy mindeközben megszűnik Magyarország legrégebbi könyvkiadója, a Püski.
Ez persze szamárság, ezért a hölgy nyilván provokálni akar. Ki ellen? Miért? Hiszen manapság bárki bármit írhat, kiadhat, terjeszthet. Hacsak. Lehet, hogy erről a „hacsakról” szólt a hölgy üzenete, mert a gyermekvédelmi törvény szerint bizonyos kiadványokat fóliázni kell. Az LMBTQ-szabadárénak ugyanis nincs helye Magyarországon, s ezt a skandallumot demonstrálni kell a Vörösmarty téren is.
Egy költő, Weiner Sennyey Tibor írja a Magyar Hangban: „Hogy a könyvkiadók mit visznek ki a könyvhétre, mi eladható, s mi nem, az írók hogyan kommunikálnak (mintha az írónak a kommunikáció lenne a legfontosabb dolga – szerk. megj.), mind-mind olyan kérdés, ami vitatható és kritizálható, de jól láthatóan kirajzolódott az utóbbi években, hogy végül a kortárs magyar irodalom marginalizálódott, s ez különösen látványos az elvileg őket is ünneplő könyvhéten, amikor a kortárs magyar írók eltűnnek, de hosszú sorok dedikáltatnak a ponyvaszerzőknél, a celebeknél és a politikusoknál. Különösen szomorú ezt megfigyelni a kortárs magyar költészet esetében, amely kezd láthatatlanná válni a két-háromszáz példányos megjelenésekkel, s egyre több ismeretlen és holt költővel.”
Elnézem a kígyózó sorokat (a fiatalabbja pokrócot leterítve, piknikelve várja, mikor dedikál a kedvence, az éppen felkapott ponyvaíró), ezen a pici téren, amely fölé robusztusan tornyosul Vörösmarty szobra, és eszembe jut egy dunaszerdahelyi könyvesbolt, ahol hazai (felvidéki) költők könyvei után érdeklődtem a minap. Az eladó hölgy a kezdeti, alig palástolt elképedés után mutat egy polcot, ahol talán tucatnyi könyv szorong. Néhány klasszikus, de kortárs, netán felvidéki poéta műve egy darab sem.
És eszembe jut, mit írt Csoóri Sándor vagy három évtizeddel ezelőtt arról, hogyan szorulnak le lassan a versek a boltok legalsó polcraira. De hát a Csoórik ideje elmúlt, helyette a virálissá váló történetek rezonanciáját kell hallgatni, térdig gázolva a Hollywood fémjelezte neoliberális művészeti agymosoda mocsarában.
