A naplóíró megoldotta a paradoxont

Ezért jó, ha tudjuk, hogy Kossuth-díjas akadémikusunk, aki anno maga is meglepődve értesült róla, hogy egyúttal a nemzet művésze címet is kiérdemelte, bizonyos időközönként – és évekkel később összegezve a vele kapcsolatos eseményeket – közreadja szabálytalan naplóját, amelyet némi túlzással egyfajta útvonaltervnek és eligazításnak is nevezhetnénk az életműben. Ha jól számolom, ez már a hatodik napló, és a 2013–2020 közötti időszak történéseit, élményszilánkjait vagy éppen reflexióit rendezi el kronologikusan, kisebb-nagyobb időugrásokban.

Mielőtt bővebben is szólnánk a könyvről, azért legalább mi magyarázzuk el, hogyan kerül(hetet)t a kötet címébe és a borítójára a két figura.

A görög filozófia történetének egyik rejtélyes alakja volt Zénón (i. e. 488 k. – 430), akiről csak a későbbi szerzők feljegyzései alapján tudunk ezt-azt, például, hogy nyolc paradoxont állított fel, amelyek közül talán a leghíresebb a gyorsaságáról ismert Akhilleusz és a lassúság jelképének tekinthető teknősbéka versenyfutásával kapcsolatos. Zénón ugyanis azt állította, hogy Akhilleusz sohasem tudja utolérni a teknőst, mert mire mellé érne, addigra az állat valamivel tovább megy és ez így mehetne a végtelenségig, a trójai hős akkor sem győzhetne.

A felvetés nemcsak a filozófusok, hanem különösen a matematikusok körében sok érdekes gondolatot és magyarázatot eredményezett, amiről ugyan hosszan értekezhetnénk, de ez esetben csupán azért érdekes, mert Tőzsér Árpád naplósorozata mintha beérte volna a jelen időt és ezáltal szinkronba került vele.

Mint e sorok írójának jelezte, ezzel lezártnak tekinti a naplóírást, amit persze nehezen lehet komolyan venni, mivel a legutolsó kötet a 2020. esztendővel zárul és a kiváló költő idős kora dacára még mindig tevékeny és képtelen szabadulni – hál’ istennek – az írás kényszerétől, tehát a naplófeljegyzések valahol gyülemlenek és nem kizárt, hogy Akhilleusz mégis megelőzi a teknőst.

Lássuk tehát most már a könyvet, amely a maga módján legalább olyan izgalmas és fontos, mint Tőzsér Árpád verseinek, esszéinek, tanulmányainak egyre sorjázó kötetei, amelyekről mostanság inkább csak a világháló jóvoltából értesülünk, hiszen magyarországi kiadóknál látnak napvilágot és a Felvidéken hagyományos módon szinte beszerezhetetlenek. Bevallom, a szerző jóvoltából birtoklom a szóban forgó naplót, amelyet nem lehet csak egyszer elolvasni. Egy-egy bekezdése, fejezete akár egy hosszabb esszé váza is lehetne, de ha belegondolunk, voltaképpen egy novella vagy egy regény is kikerekedhetne belőle, ám Tőzsér ezt a lehetőséget még csak nem is jelzi, az olvasó azonban szívesen eljátszik a „mi lenne, ha…” gondolatával.

A naplóíró Tőzsér tárgyilagos és jó megfigyelő, szellemes és gyakran önironikus, de időnként hangot ad elégedetlenségének és nemtetszésének (sőt egy kritikusát is elegánsan helyre teszi), mint ahogy az egy entellektüeltől elvárható. Aki közelebbről ismeri őt, tudja, hogy mindennapjai egy lakótelepi tömbházban, délről Pozsonypüspöki, északról Vereknye – az egykor szebb napokat is látott, ma már reménytelenül elszlovákosodott két magyar falu – ölelésében, Pozsony külvárosában telnek.

Persze a napló híradásából tudjuk, hogy gyakran utazik Budapestre vagy Magyarország más városaiba, ahogy a pozsonyi belvárosban is sűrűn akad teendője, és ilyenkor mindig bekerül egy-két figyelemre méltó bejegyzés, észrevétel is a szövegbe.

Barátokkal és ismerősökkel találkozik, röviden jelzi, miről volt szó közöttük, de sajnos gyakran kell búcsúznia a halott írótársaktól – például Bereck Józseftől, Esterházy Pétertől, Varga Lajos Mártontól, Dobos Lászlótól, Grendel Lajostól, Mács Józseftől, Oláh Jánostól, Tandory Dezsőtől –, ezek a bejegyzések nagyon megrendítőek. De szóba kerül a rokonság is, a szűkebb pátria: Gömörpéterfala, az ott élő egykori diáktársak, ismerősök, akik között is rendet vág időnként a halál. 

És persze a betegségek is. A kórházban eltöltött napokról szóló beszámolók – bármennyire is naturalisztikusak – ugyancsak szervesen illeszkednek a szövegfolyamba. Majd a költő leemel egy könyvet a polcról, mert keres valamit, ami persze újabb gondolatsorokat indít el és már nem is az eredeti mozdulat a fontos, hanem ami véletlenül elébe kerül. A következő lapon már egy pillanatkép tárul elénk a költő lakásának balkonjáról kitekintve, majd egy szánalmasnak tűnő figura a közeli bevásárló központ előtt, és mindez az élet természetes egyvelegeként.

Tőzsér naplója azért is izgalmas olvasmány, mert sokszor tömören, mintegy kvintesszenciáját adva fejti ki egy-egy könyvről, szerzőről vagy jelenségről a véleményét, miközben az olvasónak még sincs hiányérzete, nem vár bővebb magyarázatot vagy részletesebb eszmefuttatást, a leírtak alapján pontosan tudja, hogy a naplóíró minden lényegeset közölt vele. A kívülálló számára van még egy vonzereje ennek a könyvnek: olyan eseményekről, jelenségekről olvashat, amelyek az ő mindennapjait is meghatározhatnák, az emlegetett írók, személyek pedig tulajdonképpen kortársai, akik közül jó néhányat akár személyesen ismerhet(ett), de újságolvasóként, rádióhallgatóként vagy tévénézőként biztosan találkozott már velük.

Ez a sajátos műfaj arra is jó alkalmat kínál, hogy a költő életének egykori színhelyein járva felidézze azokat a régi emlékeket is, amelyek egy talán már soha meg nem íródó visszaemlékezéskötet érdekes fejezeteit tölthetnék meg. Mondhatnánk azt is, hogy az ember így szeretné legalább egy pillanatra megállítani az időt, noha tudja, hogy az könyörtelenül halad a maga módján és a naplóbejegyzések csupán az egyhangúan telő órákat, napokat, éveket igyekeznek változatosabbá, emlékezetesebbé és egyszersmind felejthetetlenné tenni. 

Ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy más naplókkal ellentétben a szerző nem azért rögzít egy-egy pillanatot, hogy később majd emlékeztesse őt valamire.

Ő már akkor, amikor leírja a mondatot tudatában van annak, hogy az, amit papírra vetett egyfajta üzenet vagy állapotjelentés.

Meglehet, abban a pillanatban csak számára érdekes vagy lényeges, de a szövegfolyamban végül egy magasabb szintre kerül, és ha nem lenne ott, feltűnne a hiánya. 

A kötet utolsó oldalain némi keserűséggel állapítja meg, hogy egyre ritkulnak a bejegyzések, egyre kevesebb érdemleges dolog történik vele, ezért sem bízik a folytatásban. Aztán csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy ő már 1952 óta vezetett naplót és talán nem lenne érdektelen ennek alapján újabb köteteket összeállítani. Ahogy írja:

Az első kötetnek olyasmi lehetne majdan a címe, mint az emlékezetes Sütő András-könyvé volt: Anyám könnyű álmot ígér. Ugyanis az én anyám is kitűnő mesélő volt, s mivel a szülőfalum életében alig vettem részt (…), a falum történéseit csak anyám elbeszélései alapján éltem meg, s úgy tettem őket papírra. A második kötet az ifjúkori lázadásaim naplója lehetne (à la Nagy Lajos: A lázadó ember), kb. 1955-től 1968-ig. A harmadik kötetnek pedig mi más lehetne a címe, mint (megint csak Nagy Lajos nyomdokaiban haladva) A menekülő ember. Mert bizony anyám halála (1969) és a prágai tavasz vérbefojtása után eltelt mintegy húsz év (kb. 1989-ig) társadalmi és magán életemben egyaránt egy folyamatos (külső-belső?, lelki és fizikai) menekülés volt.

Szóval Tőzsér Árpádnak még van bőven írnivalója, azt hiszem.