A nagykőrösi rimaszombati, Horváth Zoltán
Egy sokat dolgozott, a szeretteiért élt magyar kultúrmunkás halálát tudatja a Gömör című rimaszombati lap 1939. évi második száma. Mint írják: „szerkesztőségünk íróasztalánál üresen maradt egy hely. A Te helyed hűséges céhbeli barátunk, kedves munkatársunk, akinek emlékét kegyeletes szeretettel megőrizzük”. Nos, azóta sok víz lefolyt már a Rimán, a turizmus és a cserkészet kapcsán ugyan többször előkerült a neve, de az itt-ott megjelent életrajzi adatai zavarba ejtik az átlagolvasót. Van egy Horváth Zoltán, akinek az élete a nagyszombati gimnáziumi tanári évekkel befejeződik, s van egy szinte másik Horváth Zoltán, akinek az élete 1897-ben (1898-ban?) Rimaszombatban folytatódik.
Mivel ez egy évfordulós cikk (Horváth Zoltán 85 éve, 1939. január 4-án halt meg), nem feladata a részletes kutakodás, de érdekes összeolvasni két, teljesen különböző Horváth Zoltán életrajzot, amelyben a születés és a halál időpontja megegyezik ugyan, de ezen kívül szinte semmi sem azonos. Az egyik ugyanis az 1890-es évek közepén végződik (lásd. Szinnyei József életrajzi adatait), a másik (Csanda Sándor szócikke a cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonában) pedig szinte innen indul. Már az iskolai végzettség körül sem egyezik a két forrás.
De nézzük egy kicsit részletesebben: Annyiban a két forrás megegyezik, hogy Horváth Zoltán a Pest megyében található Nagykőrösön (a városnak 23 ezer lakója van, nagyjából ugyanakkora tehát mint Rimaszombat) született, bár a város nem jegyzi őt a neves személyei között. S most idézzük Szinnyei József híres Magyar írók élete és munkái című lexikonának (1891 és 1914 között jelent meg 14 kötetben) Horváthra vonatkozó szócikkét: „esztergom-főegyházmegyei áldozópap és tanár, szül. 1866. máj. 10. Nagy-Kőrösön (Pestm.); a gymnasium négy osztályát ugyanott, az V. Esztergomban, a VI. Nagyszombatban, a bölcseletet és theologiát ismét Esztergomban végezte. Mint szerpap az esztergomi érseki tanítóképző-intézet tanára volt. 1888. decz. 18. fölszenteltetett. 1889. szept. óta főgymnasiumi tanár Nagyszombatban. Irt költeményeket, czikkeket, könyvismertetéseket a kath. lapokba, ú. m. a M. Államba (1888. nov. Szellemek versenye szent Imre ünnepén), a M. Szemlébe (1889. Szellemhangok egy önképzőkör megnyitására), a M. Sionba (1889. Ismeretlen Istennek, Lehet-e ellentétbe állítani a keresztény erkölcsöt és az önök dogmáit és könyvism.), az István bácsi Naptárába (1887. A jubileum eredete és jótékony befolyása az erkölcsi világra és költ., 1888. A szerénységről, 1889. Az öngyilkosságról, Az ember eredete és fája, és költ. 1891. költ.). Munkái: 1. Ekuádor vértanúja. Ifjúsági szinmű 3 felv. Nagy-Körös. 1890. (Ism. M. Sion.); 2. Mit beszélnek a kristályok a legfőbb törvényhozóról. Nagyszombat, 1890. (Különny. a főgymn. Értesítőjéből.); 3. A Balaton és partvidéke talajviszonyok és rnűvelés szempontjából, Nagyszombat, 1892. (Különny. a főgymnasium Értesítőjéből.); 4. Magyarország az erkölcsi átalakulás küszöbén. (A honszerető magyarok figyelmébe ajánlva.) Nagyszombat, 1894.; 5. Földrajz a gymnasium I. osztálya számára. I. rész. Európa földrajza. Pozsony, 1895. (98 képpel.)”
Ennyi Szinnyei, s most helyezzük mellé Csanda Sándor szócikkét:
„Nagykőrös, 1866. máj. 10. – † Rimaszombat, 1939. jan. 4. / író, földrajzi szakíró. A bp.-i egyetemen szerzett földrajz–természetrajz szakos tanári diplomát. 1890-ben az esztergomi tanítóképzőben, majd a nagyszombati főgimnáziumban tanított, 1898-ban a rimaszombati protestáns főgimnázium tanára lett. Már a múlt század végén munkatársa volt a Budapesti Naplónak, s más lapokban is jelentek meg geológiai és turisztikai cikkei. 1900-tól kezdve állandó munkatársa a Gömör-Kishont c. hetilapnak, majd 1919 után a Gömörnek. Szépirodalmi munkásságát színműírással kezdte (Ekvádor vértanúja, szm., Rimaszombat 1910), később tankönyveket is írt (A Föld alakulása és története, Rimaszombat 1921; Növényhatározó, uo. 1922). A két vh. között egyik vezetője volt városa kulturális életének. Elbeszélő prózája és színművei népies-romantikus jellegűek. Alvó vulkánokon c. regénye az első vh. faluját és egy katonafeleség viszontagságos sorsát ábrázolja. Művek: Falu szépe, szm., Rimaszombat 1921; Palóc tündér, szm., uo. 1923; A falu mentője, szm., uo. 1924; Alvó vulkánokon, r., uo. 1938.; Irodalom: Egri Viktor: Társakkal és társtalanul, 1978.”
Ugye, hogy Önöknek is feltűnő a sok ellentmondás? Mintha 1897-ben (Gaál Lajos A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötetében ezt az évet említi) vagy 1898-ben egy teljesen más Horváth Zoltán lép be az életünkbe, aki a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium természetrajz-földrajz- görög-pótló irodalom) tanára lesz, aki bár nem született batyi, mégis él-hal az újonnan választott városáért, aki egyik alapítója lesz a helyi cserkészetnek, aki nélkül elképzelhetetlen lett volna a regionális turizmus oly gyors léptekben történő kiépülése, s aki népszínművek mellett még egy regénnyel is megajándékozott bennünket. Nos, irodalomtörténészek dolga lenne, hogy a két életrajzot összefésüljék majd egykoron.
Rimaszombatban az elsők között alakult meg a cserkészet, s ez elsősorban két, jellemében egymástól annyira különböző embernek, Horváth Zoltánnak és Szigeti-Benedek Gyulának volt köszönhető. A kettejükben a cserkészet szeretetén kívül az igazán közös az volt, hogy egyik sem volt tősgyökeres rimaszombati, vagyis „gyüker”, ugyanis amíg Horváth Zoltán több kitérővel került Batyiba, addig Szigeti-Benedek Szegedről, de apja még Nagybecskereken született, s országos hírű vívómesternek számított a maga idejében.
A halk szavú, visszafogott Horváth természetrajz és földrajz tanárként a kirándulásokat és a gömöri természet felfedezését preferálta, addig Szigeti-Benedek a sportot és a fegyelmet. Valahogy ez a két, annyira ellentétes ember ideális párt alkotott, s így lehettek meghatározói a rimaszombati cserkészetnek, amely a múlt század tízes éveinek elején mintegy ötven taggal írta be magát a cserkésztörténelembe.
S ahogy az tájainkon lenni szokott, történetük nem vonhatta ki magát a régió gyakran vérzivataros történetéből, s elég végiglapozni az elkövetkezendő évtizedek történelmén, s annak fontosabb évszámain. Ezek lehetnének akár a cserkésztörténelem meghatározó évszámai is: 1914, 1920, 1938, 1945 és 1989. Az első évtizedekben olyan nevek kapcsolódnak a rimaszombati cserkészethez, mint Szombathy (Volkó) Viktor, Mátrai-Makovits Jenő, Loysch Ödön, Győry (Wallentinyi Dezső), Telek A. Sándor. A. Tóth Sándor).
És 1924 január 7-án született meg Közép-Európa ma legidősebb cserkésze, a későbbi neves ginekológus Kálmán László, aki vasárnap ünnepli 100. születésnapját, s akit majd hétfőn 16.00 órától köszönt Rimaszombat városa és cserkésztársai a Csillagházban.
De visszatérve a cserkészet kezdeteihez, a mindenféle történelmi kataklizmák mellett azért többnyire kirándulásokkal, táborozásokkal és rendezvényekkel zajlott a cserkészek mindennapi élete. Győry Dezső 1921-ben így emlékezett vissza a kezdetekre:
A cserkészek bejárták és betáborozták az egész környéket, jártak a szabadkai, pokorágyi erdőben, a Siralmasban, ahogy a balogi és meleghegyi vadaskertben, Guszonán, Nagydarócon, Füleken, a Szádelői-völgyben, Jászón, ahogy megmászták a Veport, a Szinyecet és a Tersztyét is.
Tanítványaival rovarokat és növényeket gyűjtöttek, amelyek kipreparált példányai a gimnázium természetrajzi gyűjteményét gazdagították. 1922-ben Növényhatározó című munkáját is kiadta Rimaszombatban. Tanári munkája és cserkészmunkája mellett 1911-ben elvállalta Magyarországi Kárpát Egyesület gömöri osztályának a vezetését is. A témáról, a gömöri turizmus kialakulásáról és fellendüléséről a napokban publikált remek tanulmányt Kerényi Éva a Gömör-Kishonti Múzeum 19. évkönyvében.
Horváth Zoltán egyúttal példás családapa is volt, aki feleségével, Diószeghy Ilonával három gyereküket, Ilonát, Zoltánt és Editet nevelték fel.
Horváth Zoltán életét az írás is végigkísérte. „Mindkét” életrajza említi az Ek/u/vádor vértanúja című ifjúsági drámáját, amely az egyik életrajza szerint még 1890-ben jelent meg Nagykőrösön, míg a másik szerint 1910-ben Rimaszombatban. Annyi bizonyos, hogy a színpad Rimaszombatban is érdekelte Horváthot, s a húszas évek első felében több színdarabja (Falu szépe, A magyar gazda, Palóc tündér, A falu nemtője s nem mentője, ahogy több forrásban is előfordult) is megjelent. Ezek dalos népszínművek voltak, s szintén további kutatásra várnak, hogy bemutatták-e ezeket valahol. A Polgári Olvasókörön belül megalakult Irodalmi Társaság összejövetelein több elbeszélését (Ezer év moha alatt, Repülő) is felolvasta, de írt földrajzi könyveket (A Föld alakulása és története), s nagyon sok cikke jelent meg a Gömör-Kishontban, majd Trianon után a Gömörben.
Már nyugdíjaztatása után írta meg Az alvó vulkánokon című regényét, amelyet tarthatnánk Móra Ferenc 1927-ben írt Ének a búzamezőkről című regénye „ikerdarabjának” is.
A regény cselekménye Ajnácskőn és Almágyban játszódik az első világháború éveiben. Meszes István és újdonsült neje élik mindennapos nyomorúságos, de mégis boldog házaséletüket, míg meg nem érkezik a behívó. Judit 16 évig várja hűségesen haza oroszországi hadifogságban tengődő férjét, de legkegyetlenebb álmában sem tudná elképzelni a tragikus végkifejletet, amit rá mér a Sors. A regény 1938-ban jelent meg Rábely Miklós rimaszombati nyomdájában (s ha minden igaz, idén közös kötetben újra megjelenik G. Kovács Gyula A kereszt árnyékában című regényével együtt).
37 év tanítás után, 1926. augusztus 31-ével fejezte be a pedagógusi munkát a gimnáziumban, de a cserkészethez nem maradt hűtlen. Egyik diákja, Szombathy Viktor így emlékezett rá: „Horváth tanár úr a természetszeretetet látta a cserkészetben, meg akarta mutatni a hegyeket, a mezőket s a fákat, a Szinyecet s a pokorágyi erdők zöldjét, sátrat kívánt veretni a tisztáson, s át akarta ültetni szíveinkbe azt a határtalan örömet, mely őt akkor fogta el, ha erdőben, hegyek tetején járt”.
