A megcsonkított hazán kívüli kishazából

Milyennek látszik a Székelyföldről a Felvidék?

A felvidéki magyar irodalmat nagy vonalakban ismerem, van egy-két író barátom. A közéletet felszínesen, csak annyira, ami átdereng az online médián. Innen úgy tűnik, hogy a Felvidéken könnyebb a magyarság sorsa, mert közel vannak a határhoz, egy lépésnyire van Magyarország. Ezért is tűnik furcsának az asszimiláció aránya. Mi sem lehetünk boldogok, ’90-hez képest fél millióval vagyunk kevesebben.

Talán az a baj, hogy túl közeli a kulturális hasonlóság, nálunk „csak” a nyelvet kell cserélni…

Bár körül van kerítve, ez a székely kishaza tartja még magát. De ha nem lesz autonómiánk, nem tudom, mi lesz. Bizonyos dolgokban már létezik egyfajta önkormányzatiság, a kulturális életbe már nem nagyon szól bele a központi hatalom. De ez egy nagyon centralizált állam… Egy vérmedve kilövéséért hónapokig Bukarestből kell várni a jóváhagyást, akkor ez neheze lehet szabadságról beszélni.

Mondta, hogy kivonult mindenhonnan. Az irodalomból is?

Figyelem, de már nem írok. Az utolsó könyvem, a Veszedelmekről álmodom megírása kizsigerelt. Rengeteget kutattam, olvastam mellé. Talán dokumentumregény, talán családtörténet. Édesapám szélmalomharcai köré épült, de nem maradhattak ki pap nagybátyáim sem. A székelység elmúlt 250 évének a közérzetét járja körbe, kitágítja egész Erdély felé. Az egyik kritikus azt írta róla, hogy ez egy káoszregény, mert a prózai műfajoknak szinte minden variánsát használja a szerző. Irodalmi rovatunk szerkesztője mesélte, hogy szomszédjának, egy falusi olvasó embernek adott egy példányt belőle. Pár hónap múlva kérdi az öregúr, ki ez az ember, aki ezt a nagy könyvet írta? Iszik-é? Fekete Vince kollégám válaszol neki, hogy valamikor megitta, de mostanában szűkön méri, mert betegeskedik. Miért kérdezi Anti bácsi? Azért, mert erőst meg szeretném dicsérni, küldenék neki egy liter szilvapálinkát. Meg is érkezett a pálinka, az Anti bácsi díja, szinte egy időben a Kossuth-díjjal. Az öreg kászoni falusi ember becsületesen megfejelte a Kossuth-díjamat.

Elárulja, mitől lehet sikeres egy író? Hogyan lehet bekerülni a kánonba?

A siker különösebben nem izgat. A sikerért többet kellene nyüzsögni, ott kellene lenni a „káposztáshordó” mellett. Mi ettől kicsit messzire estünk, a magyar irodalom Budapest-központú. S hogy kettészakadt a magyar irodalmi élet, annak a gyökerei mélyebbek. Nem nagy tragédia, Közép-Kelet-Európában mindenütt ez történt. 1990 előtt úgy nézett ki, hogy az erdélyi irodalmi élet egyben van, nincsenek klikkek, de már ide is átszivárgott a megosztottság, hogy ki urbánus, ki népi, de azt sem lehet tudni, hogy ezt mi alapján döntik el. Engem is besoroltak népinek, de nem tudom, milyen alapon. Én azt vallom, hogy csak egy irodalom van: a jó irodalom.

Alapított viszont egy irodalmi lapot. Simán ment a Székelyföld kiépítése?

Szerintem a Székelyföld folyóirat a Kárpát-medence az egyik legsikeresebb kulturális havilapja. Van 1200 előfizetője. A lap köré jó társaságot gyűjtöttem össze, amit az is igazol, hogy valamennyi immár többkötetes, József Attila-díjas alkotó. Külön szerkesztőséget építettünk, a Moldvai Magyarságot is mi adjuk ki, de fontos szelete a kiadói munkánknak a könyvkiadás.

A nagy könyvében magáról is mesél?

Keveset, csupán a középiskolás diákkoromról. Mert az következménye volt a „veszedelmeinknek”. Bánátban, Lugoson végeztem, mert az ottani magyar iskolákban kevés volt a gyerek, és befogadták a hozzám hasonló székelyföldi osztályidegeneket is. Nehéz volt, mert nem tudtunk románul, gyakorlatilag akkor tudatosult, hogy Romániában élünk. Egy nap s éjszaka utaztunk Lugosig. 13 évesen. Az osztályunknak a fele volt székelyföldi abban a magyar középiskolában. A következő tanévben ránk tört a baj: az ’56 utáni retorziók következményeként egyesítették a magyar, a német és az egyik román középiskolát. Akkor felszámolták a Bolyai-egyetemet is.

Romániában keményebb volt a diktatúra, mint nálunk.

Hát nem volt sétagalopp az életünk. Sokszor becitáltak, felvittek a bukaresti szekura is. Ha nem jön a rendszerváltás, az is belefért volna, hogy „hazaárulásért” vád alá helyeznek. A megyei lapnál voltam újságíró ’75-ig, iskolának jól volt, de szerencsére kirúgtak. Akkor mondta nekem a főszerkesztő: értse meg, nem tudtam megvédeni, annyiszor kértem, hogy ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és OTTHON. A fene törődött azzal akkor, hogy lehallgatnak. Aztán nyolcvanban visszaengedtek a sajtóba, egy kevésbé fontos bukaresti réteglaphoz, a Falvak Népéhez kerültem. Ez jó munkahely volt, megírtam a heti egy kolumnámat, terepre jártam, bejártam egész Székelyföldet, és emellett jutott idő olvasásra, tanulásra. Akkor írtam meg szerintem a legjobb versesköteteimet. Jó időszak volt, attól eltekintve, hogy nyomor volt az országban és mély sötétség.

Ilyen előzmények után jöhetett volna a nagypolitika.

A közszereplést nem szeretem. ’89 decemberében kivittek a „Fehér Ház” erkélyére. Talán egy évvel előbb írtam egy verset, A diktatúra közhelyei címmel, ami kéz alatt terjedt. December 22-én délben egy csomag gyertyával a zsebemben kimentem a főtérre, a megyecímerhez, kezdtem gyújtogatni a gyertyákat, és gyűlt a tömeg. Egyszer azt vettem észre, hogy feltettek egy Trabant tetejére, lengett mögöttem a lyukas román zászló, kezembe nyomtak egy kézírással teli papírt, hogy olvassam fel. Kiderült, az én versem volt. Aznap háromszor kellett még felolvasnom. Az RMDSZ alapító atyái közé tartozom, 3-4 évig cipeltem benne a zongorát, de rájöttem, hogy nem ilyen lovat akartam. Tudtam, hogy nem nekem való a politikacsinálás.

A könyvét Sztálinnal kezdte. Mintha itt nem szűnt volna meg a generalisszimusz halálával a sztálinizmus…

Itt volt a legdurvább a szocializmus. Nem is szocializmus, inkább nacionál-kommunizmust mondanék. A magyarság megszenvedte az ’56-os forradalom utáni retorziókat, rengeteg koncepciós pert, összeesküvés-elméletet gyártott a hatalom. Tizenvalahány embert végeztek ki. Pedig a legtöbbje nem volt igazi, profi szervezkedés, diákok egyletei, irodalmi körök, fiatal munkások szervezkedtek. Viszont rengetegen voltak, Erdélynek szinte minden szegletéből került ki megvádolt és elítélt csoport. Hozzám legközelebb a csíkszeredai középiskolások és tanárok, valamint a csíksomlyói Fodor Pál pere esett, ebbe egyik nagybátyám is belekerült. Csak arról beszélgettek, egyezkedtek, hogy Erdély kérdését hogyan lehetne megoldani. Huszonöt évi kényszermunka lett a jutalmuk.

Nálunk se tudjuk a helyes kiutat a kisebbségi létből.

Az autonómia lenne a kiút. Különben ezt a szót 1990 január elején én mondtam ki, az RMDSZ alakuló értekezletén, ahol a Székelyföld területi autonómiájáról szóltam. A szünetben a galléromat rángatták, hogy meghülyültem, a hirtelen ránk tört román demokrácia majd megoldja a gondjainkat. Ha lenne az utódállamokban egy kevés empátia, ha betartanák az ígéreteiket, ha nem félnének… Sok ha, amiből mára hahaha lett. Itt van a Székelyföld az ország közepén, hát hova vigyük? El sem lehet csatolni, a határtól ötszáz kilométerre vagyunk. Románia hasznára válhatna az autonómiánk, ha egy gazdaságilag erős és hatékony Székelyföld lenne itt az ország szívében. Anyaországi barátaink már többször mondták, hogy a Székelyföldön még emberibbek az emberi kapcsolatok, élhetőbb a környezet, társadalmi szempontból mintha jobb lenne az élet minősége.

Múlt héten volt egy tanácskozás Digitális Székelyföld címmel, ahol a Barabási Albert László hálózatkutató, a potenciális jövendőbeli székely Nobel-díjasunk mondta, hogy ide nem a Szilíciumvölgyet kell megteremteni, nem ez a jövő, hanem  öko, önellátó, a bio-diverzításra figyelő, azt hasznosító termelést, turizmusra fokuszáló gazdaságot kellene teremteni, olyan dolgokat, amelyekre kíváncsi még a világ. Mert itt aránylag épen maradt még minden.

Nálunk az a baj, ha kimondjuk az autonómia szót, rögtön az elcsatolásra gondolnak.

Mert ti ott vagytok a határ mellett. Trianonban legalább az etnikai határokat húzták volna meg, akkor a Partium is megmaradhatott volna. De itt okosan csinálták az elrománosítást. A Partiummal meg a nagyvárosokkal kezdték, oda telepítették be a román veteránokat. Minden magyar falu mellé egy új román falut, és ortodox templomot. A két háború között, húsz év alatt szinte véghez is vitték ezt a stratégiát.

Hatástalanok az érdekvédelmi eszközeink?

Nem tudom, hogyan kellene politizálni, hogy eredménye is legyen. A bukaresti központú politizálás helyett talán valami mást kellene kitalálni. Az iszapbirkózás bent Bukarestben szinte a semmiért folyik. Gyakorlatilag nem érnek el ott semmit. Lehet, durvábban kellene kérni, vagy mit tudom én. Vagy kivonulni a parlamentből. Ide jönnek a nyugati korifeusok, megveregetik a román politikusok vállát, hogy milyen jól megoldották a nemzetiségi kérdést, hiszen a képviselőik ott ülnek az ország parlamentjében, az RMDSZ-nek frakciója van. Sajnos a történelemből nem tanultunk semmit. Az erdélyi román párt az 1880-as évek végén meghirdette a passzivitás politikáját, és az erdélyi román képviselők nem mentek a magyar parlamentbe. Ennek felfokozott visszhangja lett Európában, mint átok szállt az akkori magyar államra, ami Trianonig tartott.  Persze az akkori államfilozófia, hogy mindenki a magyar politikai nemzet tagja, visszaütött, még az erdélyi szászok is ránk haragudtak meg, aztán ellenünk is fordultak. Holott Európa első nemzetiségi törvényét a magyarok alkották meg. Szeretném, ha legalább egy ahhoz hasonlót fogadna el a román parlament, de arra holtig várhatunk.

Jobb nem belemerülni, mert az ember elszomorodik.

(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2019/42. számában)