A matematikaprofesszor, aki szépíró lett - 200 éve hunyt el Dugonics András
A 18. század második fele egy olyan időszaka volt a magyar szellem- és tudománytörténetnek, amelyről a tankönyvekben eléggé egyoldalú kép van forgalomban. Jobbára öt-hat író és tudós neve, alig tucatnyi könyvcím és néhány jelentősebb oktatási intézmény szűkszavú bemutatása az, ami bekerül ezekbe az összefoglalásokba. Mivel a tankönyvszerzők a szóban forgó korszakot elsősorban a magyar irodalomtörténet keretében tárgyalják, nem is meglepő, hogy sokszor még azokról sem közölnek mindent, akiket mégiscsak megemlítenek.
Én több mint 50 éve voltam gimnazista, és nyilván az iskolában tanultak ennyi idő elteltével megkopnak, de arra élénken emlékszem, hogy egy alkalommal szóba került Dugonics András és az általa írt – első magyar regényként definiált – műve, az Etelka. Még azt is megtudtuk akkor, hogy szerepel benne egy távoli, északon elterülő országból származó férfi is, aki a magyarokkal rokon népnek a fia. Sem Dugonicsról, sem Etelkájáról ezután már egy szó nem hangzott el az órákon, és minden diák nagy megelégedésére még az érettségi tételekbe sem került bele. Igaz, mit is kezdhettünk volna egy névvel és egy regénycímmel?
Idővel persze az embernek akaratlanul is lehetősége nyílik nemcsak felfrissítenie, hanem alaposan kibővítenie is a gimnáziumi ismereteket. Sok év múltán így találkoztam Dugonics Andrással ismét, amikor Hell Miksa és Sajnovics János vardői csillagászati expedíciójáról írtam egy terjedelmes dolgozatot. Sajnovics a hosszú sarki éjszakát arra is felhasználta, hogy a sziget bennszülött lakóival, a lappokkal és nyelvükkel ismerkedjen, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok és a lappok nyelvrokonok. Ennek a felismerésnek örült meg akkoriban Dugonics András és írt egy regényes történetet Etelkáról, aki egy messzi északról származó (karjeli) lovagba, Etelébe szeret bele. Dugonicson kívül nem sokan örültek Magyarországon ennek a távoli rokonságnak (ahogy gúnyosan mondták: „halzsíros atyafiságnak”), mindenesetre a két jezsuita csillagász tudománytörténeti szempontból nagyon sikeres északi utazása ösztönzőleg hatott az első magyar nyelven írt regény megszületésére.
Dugonics András ősei dalmátok voltak, akik a törökök elől menekültek észak felé és végül az író édesapja, aki szintén András volt, de Dugonitsnak írta a nevét (1715 és 1780 között élt) már jómódú kereskedő volt Szeged városában, ahol fia 1740. október 17-én meglátta a napvilágot. Édesanyja is egy tehetős szegedi polgár lánya, Imre Katalin volt, de viszonylag korán meghalt és az ifjú Andrásnak Müller Crescentia személyében később egy nemesasszony lett a mostohája.
Oktatói tevékenységének az is a része volt, bár ez inkább önként vállalt szorgalmi feladat lehetett, hogy iskoladrámákat írt és szerkesztett, verseket gyűjtött és rengeteget fordított németből, latinból és görögből is. E munkája során szembesült azzal a ténnyel, hogy a magyar nyelv elsősorban a nép nyelve, az irodalmi magyar nyelv jobbára csak formálódik, és kivált a széppróza jár még gyermekcipőben. Tanított tudománya sem szólalhatott meg a maga teljességében magyarul, egyrészt mert hiányoztak alapvető magyar matematikai kifejezések, másrészt az oktatás nyelve a magasabb évfolyamokban a latin volt. Aztán II. József császár (a „kalapos király”) elrendelte, hogy az oktatás és a hivatalok nyelve is a német legyen az egész birodalomban. Ezzel az uralkodó azonban végképp elrontotta a renoméját –a felvilágosult reformjait egyébként sem szívelő – magyar arisztokrácia és értelmiség nagy része előtt.
Dugonics első munkái között még latin nyelven írt szöveg is akadt: Argonauticorum sive de Vellere Aureo (1778), ebből később egy magyar változat is született A gyapjas vitézek (1794) címmel és az aranygyapjú megszerzésére indított „ókori vállalkozás” történetét meséli el benne, meglehetősen kiszínezve. A homéroszi eposzok magyar átköltései (Trója veszedelme, 1774; Ulissesnek csudálatos történetei, 1780) mellett egy matematikai tárgyú összefoglalása is elhagyja a pesti nyomdát A tudákosságnak két könyvei, melyekben foglaltatik a Betővetés (algebra) és a Földmérés (geometria.) címmel 1774-ben. Ennek bővített kiadása közel negyed század múltán Pozsonyban jelent meg (1798-ban). Ez, az előbbi két könyv mellett, tartalmazza a trigonometriával foglalkozó harmadik, és a „csúcsos szelésekről” (kúpszeletekről) szóló negyedik könyvet.
Dugonics András célja nem a saját matematikai felismeréseinek a közreadása volt, elvégre ő nem is volt „felfedező” matematikus, hanem a matematika tanára, ezért arra törekedett, hogy hallgatóinak lehetőleg pontos és mindenre kiterjedő összefoglalását adja az általa oktatott tárgynak. Nagy érdeme viszont, hogy sok ma is használatos magyar kifejezést alkotott. Lecserélte Apáczai Csere János számos magyarítását és pl. ilyen szavakat teremtett: egyenlet, gömb, gyök, háromszög, henger, jegyzet, sugár, húr, szelet, szög (és ennek összetételei, mint külső szög, belső szög, tompaszög, hatszög, négyszög stb.), de már ismert szavakat is beemelt a matematikai nyelvbe: osztó, pont, semmi, szár, szám stb.
Nyelvújító törekvései Kazinczy figyelmét is felkeltették, többször levelet váltottak egymással. Az irodalmi vezér azonban nem volt túlságosan elragadtatva Dugonics szépírói munkásságától, különösen esztétikai szempontból kevesellte ezeket. Pedig az első magyar regény, az Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világas-Váratt, Árpád és Zoltán fejedelmink ideikben, amely Pozsonyban és Kassán jelent meg először 1788-ban, elég népszerű lett: egy év alatt mintegy ezer példányt adtak el belőle, a címszereplő nyomán pedig egyre több lányt neveztek el Etelkának.
A könyv közönségsikere újabb folytatásokra ösztönözte a szerzőt. Etelka Karjelben egy színdarab, amelyben Etelka történetét szerelme országában folytatja. És ahogy napjainkban egy sikeres filmnek elkészítik a második, esetleg a harmadik folytatását, úgy Dugonics sem állhatta meg, hogy ne írjon Etelka lányáról, Jolánkáról is egy regényt (Jolánka, Etelkának leánya, 1803), amely azonban nemcsak unalmas és zavaros, de még nem is túlságosan eredeti, mivel több érzelgős korabeli német regényből gyúrta össze. Mindenesetre érdeme, hogy számos népdal és korabeli műdal szövegét is belevette a szövegbe, így ezek legalább fennmaradtak.
Dugonics több drámát a korabeli német szentimentális darabok nyomán állított össze, ezek közül a Bátori Mária – elsősorban utóéletének köszönhetően – kiemelkedett a többi közül. Több mint negyven évvel megszületése után ugyanis Egressy Béni írt belőle szövegkönyvet, amely alapján Erkel Ferenc egy sikeres operát komponált, ennek 1840. augusztus 8-án volt a bemutatója. A színlapon nem tüntették fel Dugonics nevét, de a történet kereteit meghagyták. A cselekmény Könyves Kálmán uralkodása idején játszódik, a 12. század elején. Az eredeti munka azonban meglehetősen laposra sikeredett, jóllehet sok olyan lehetőség és „karakter” van benne, amely nyomán egy izgalmas színdarab is íródhatott volna.
Utolsó komolyabb regénye Voltaire Zadig c. műve nyomán született: Cserei, egy honvári herceg (1808) címmel. Ekkor már betegeskedett, a szépirodalom sem vonzotta annyira, inkább történelmi kutatásokkal töltötte az idejét. Részben fordítások, részben eredeti munkák kerültek ki a keze alól: Római történetek (1800); A magyaroknak uradalmaik, mind a régi, mind a mostani időben (1801), Nevezetes hadivezérek (1817, elsősorban két római szerző: Plutharkosz és Cornelius Nepos munkái nyomán). A magyarok őstörténete egész életén át foglalkoztatta, Szittyai történetek c. kétkötetes művén sokat dolgozott, míg 1806-ban Pozsonyban és Pesten megjelent. Ebben a kezdetektől Árpád fejedelem haláláig veszi számba a magyar vonatkozású eseményeket. Már halála után, 1820-ban jelent meg egy terjedelmes, kétkötetes munkája Magyar példabeszédek és jeles mondások címmel.
Ebben különböző szempontok és témák alapján gyűjtötte csokorba a gyakran használt fordulatokat és mondásokat. Például a hazugokról ilyeneket talált: „Ha mennyiszer hazudott, annyiszor egy haj szála veszett volna el, még annya’ hasában meg kopaszodott volna, és e’ világra parókássan jött volna”; „A’ messzirűl jöttek, szabadabban hazudnak”; „Már maga is hiszi, a’ mit hazudik”; „Messze az igaztúl, mint Makó a’ Jerusálemtűl”; Hamarébb úton érik a’ hazugot, mint a’ sánta ebet.”
Dugonics szépírói kvalitásait nem lenne szabad eltúlozni. Mindenesetre hatással volt fiatalabb kortársaira és egyik előfutára volt a reformkori magyar irodalomnak. Matematikai nyelvújító és tankönyvíró munkássága pedig elismerésre méltó. 34 éven át oktatott és tanítványok seregét indította el a lelkészi, a tudományos és az értelmiségi pályán. Amikor 200 esztendeje, 1818. július 25-én visszaadta a lelkét teremtőjének, az 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény c. havilap így búcsúzott tőle:
