A legvidámabb barakk, ahogy Szinetár Miklós látja
„Nem történelemkönyvet írok. Önéletrajz-szerűséget, ami arról szól, hogy akkor hogyan éltem meg ezeket a találkozásokat, és mi volt a hozadékuk az életemben” – írja Szinetár Miklós életrajzi kötetének a második részében, amelyet türelmetlen várakozás után a napokban vehettem kézhez, s nem titkolom, még türelmetlenebbül várom a befejezőnek szánt harmadik részt. Az idén 92 esztendős és még mindig aktív Szinetár Miklós a XX. század második felének egyik legizgalmasabb egyénisége, aki túlélte a vészkorszakot, viszonylag önállóan alkothatott a legvidámabb barakkban, s nem vonult vissza a fapados kapitalizmus idején sem.
Olvasóim többségének nem kell bemutatni Szinetár Miklós színházi- és filmrendezőt, a Magyar Televízió aranykorszakának legfontosabb szereplőjét, aki volt a Fővárosi Operettszínház és a Magyar Állami Operaház igazgatója is, aki nélkül talán nem lett volna olyan színvonalas és élhető a legvidámabb barakk, amilyen lett, aki életrajzi trilógiájának második kötetében sem hazudtolja meg magát, végtelenül őszinte, de nem akar tudatosan megsérteni egykori aktorokat, s kilencvenen felül is ugyancsak jól emlékszik az egykori történésekre, nem lóg ki a lóláb, de megteheti, hisz teljesítménye annyira páratlan, hogy egy pillanatig sem érzünk fokhagymaszagot, s még arra is ügyel, hogy a helyesírási hibákat elkerülje, alig pár elírást találtam a kötetben.
Az önéletrajzírás, főleg ilyen távlatból nézve az egykori történéseket még akkor sem könnyű, ha az illető pontos naplót vezet. Ugyanis nem egyszer az egykori történések legendává nemesülnek, nem mindig pontosan úgy emlékszünk az egykori történésekre, ahogy azok tényleg megtörténtek, hanem úgy, ahogy mi azt szerettük volna, s ha már a szemtanúk is mind halottak…
S ennek köszönhetően lett megkerülhetetlen tényező több mint hat évtizeden át a legendás operettszínházi Csárdáskirálynőtől kezdve az operaházi igazgatóságig, s talán megérdemelnénk (nem ő, hanem mi), hogy utolsó nagy álma, a Magyar Mozgókép Múzeum is megvalósuljon az egykori tőzsdepalotában a Szabadság téren, amely évek óta kihasználatlanul áll, s ahonnan bizony pár éve engem is durván elzavartak, amikor arra járván le akartam fotózni az épületet, amelyben a kilencvenes években többször is járhattam.
Szinetár Miklós zsidó származású lévén szerencsével élte túl a vészkorszakot (erről olvashatunk első kötetében – https://ma7.sk/muveszet/szinetar-miklos-kilencvenevesen-megirta-az-elet…), s az ötvenes évek legelején eljuthatott a Színművészeti Főiskolára. Alig 22 éves, amikor odadobják neki a Csárdáskirálynőt, amit évekig jegeltek. Szinte mindenki biztos volt benne, a fiatal üstökös gyorsan kitöri a nyakát, a színház kezelhetetlen fenevadjai – Honthy Hanna, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert – gyorsan megbuktatják. Nem így történt, soha nem látott sikerszéria következett, az előadás bejárta a Szovjetuniót is, maga Nyikita Hruscsov is szinte megőrült érte, itt még nem a cipőjét verte, mint később az ENSZ-székházban New York-ban, hanem pezsgőt töltött a primadonna cipőjébe.
Innen indult Szinetár Miklós hihetetlenül sikeres és a magyar köznép számára is fontos karrierje, aki utoljára rendezhette az Amerikából halálos betegen hazatért Jávor Pált, majd létrehozhatta az első magyar musicalszínházat a Petőfi Színházban, ahol Mándy Iván kritikusok által megbuktatott Mélyvize mellett megíratta és bemutatta az Egy szerelem három éjszakáját, amelyet ma az első magyar musicalnek könyvelünk el. Innen kerül az akkor véleményformálóként előlépő Magyar Televízióba, amely az ún. legvidámabb barakk legszókimondóbb helye lett. Szinetár hosszú évekig lesz az intézet meghatározó egyénisége nemcsak rendezőként, főrendezőként, hanem művészeti alelnökként is, amelynek során számtalan tévéműsort hoz létre.
De Szinetár néha maga is rendezésre „vetemedett”, így az ő alkotása a Halálnak halála, az Igéző, a Rózsa Sándor vagy a Liszt Ferenc életét bemutató sorozat, ahogy Az ember tragédiája Huszti Péterrel, Moór Mariannával és Mensáros Lászlóval, de a játékfilmként színre vitt Csárdáskirálynő is Psota Irénnel, Németh Sándorral vagy Latinovits Zoltánnal. Ahogy néhanap színházban is rendezett, ma is meghatározó élményem a Nemzetiben megrendezett A nép ellensége a zseniális Őze Lajossal, Kállai Ferenccel és Mészáros Ágival, ahogy a Vígszínházban rendezett Don Carlosa és Játék a kastélyban-ja is. Nem kis szerepe volt a Szegedi Szabadtéri Játékok működtetésében, de sok tízezer kilométert bejárt az idők során, vitte a magyar film és televízió jó hírét, hisz számos filmfesztiválon volt állandó zsűritag.
A nyolcvanas évek végén, már a rendszerváltozás előszobájában még a készülő Nemzeti Színház kormánybiztosságát is elvállalta, s bár ő is kudarcot vallott, sokakkal ellentétben nem mocskolja a végül 2002-ben felépült új épületet. Hisz az a fontos, hogy végre van. Részletesen szól külföldi útjairól, útifilmjeiről (Kína, New Orleans, Salt Lake City, Tanzánia), s akik nem látták ezek a filmeket, most a könyvén keresztül is megismerhetik ezeket a távoli varázslatos tájakat. Ahogy tisztelettudóan és szeretettel szól egykori főnökeiről, Pécsi Ferencről vagy Nagy Richárdról, akiket ma szokás vagy elfelejteni, vagy ami még ennél is rosszabb – mocskolni. „Ne felejtse, hosszú a póráz, de elszakíthatatlan” – nem véletlenül idézi Szinetár Schillert. A magyar történelemben mindig voltak ilyen elszakíthatatlannak vélt kötelékek, legyenek azok a törökök, az osztrákok, Hitler vagy a szovjetek, ahogy ma a nemzetközi tőke. Igaz, mindegyik ezer évre tervezett, de…
Szinetár nem feledkezik el a családjáról sem, amely mindig biztos hátteret teremtett a számára, legyenek azok a feleségei, ahogy fia, Gábor és lánya, Dóra, akik szintén nem estek messze attól a bizonyos fától, hisz a fia filmrendező, lánya színész lett.
Aki meg akarja érteni a legvidámabb barakk hatásmechanizmusát, annak megkerülhetetlen alapmű Szinetár Miklós életrajzi trilógiája. Többet árul el a korról, mint bármilyen történelemkönyv, ráadásul folyamatosan reflektál a korunkra, s még a jövővel kapcsolatos vízióit is felvázolja. Türelmetlenül várom a harmadik kötetet.
