A legkisebb legénytől a legszomorúbb bohócig
Ozsvald Árpád a Garam mellől nagyon szegény falusi parasztgyerekként Csurgó érintésével került Pozsonyba, ahol par excellence kávéházi emberré avanzsált. Évtizedeket töltött el a Hét szerkesztőségében, ott volt a kezdeteknél s a végnél is.
Mivel sosem politizált (még a műveiben sem), így szerkesztői, de a költői pályája is egyenletes volt, rendszeres időközökben jelentek meg verseskötetei. A szakma gyűjtőszenvedélyéről ismerte, régi csontok mellett kőlándzsákat, régi okiratokat és kéziratokat, valamint bélyeget is gyűjtött, ahogy sok száz fiatal tehetséges íróember jövőjét igazgatta. A Sors alig hetven évet adott neki, de mégis azon kevés írónk közé tartozik, akiről (köszönhetően lányának, Zsuzsának és vejének, Tóth Lászlónak is) az utókor se feledkezett meg, s halála után a Nap Kiadó jóvoltából megjelenhetett szinte a teljes életműve.
E rövid bevezető tele van múlt idővel. A Garam mente elvesztette magyarságát, Pozsony a kávéházi világát, ahogy lassan három évtizede nem jelenik már meg kulturális-társadalmi hetilapunk, a Csemadok által kiadott Hét sem.
Ozsvald Árpád nevével gimnazistaként ismerkedtem meg, amikor kezembe került A hűség nyelve című kötet, benne a Hettita ballada című versével.
melynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak,
az aranybika két szarva között elpattantak
a húrok – nem kísérte hárfa
az apák, fiúk és unokák hűtlenségét.
– írta, de talán ő maga sem gondolta volna akkor, hogy jönnek még rosszabb idők is tájainkra.
Az adatok nemcsak a falu és egykori parasztvilága elfogyásáról tanúskodnak (Ozsvald mellett a táj másik nagy írója, Duba Gyula is figyelmeztetett már erre a Vajúdó és a Halódó parasztvilág című köteteiben), de gyors ütemben fogy a magyarsága is. A negyvenes évek végén a pályakezdő költő Lovicsek Bélával még Nyírágón és Fegyverneken tanította magyar nyelvre a nebulókat, ma már ez lehetetlen lenne. Egyedül Nyírágó tartja még úgy-ahogy magát, a többiek elestek.
A boldog csurgói évek mindössze jó két évig tartottak, közbeszólt a háború annak minden következményével. Ismét átrajzolták a határt, s 1946-ban már csak az Ipolyon át szökve tudott visszatérni, hogy az érettségijét megszerezze. Tanárai közül a magyar-latin szakos Csukás István irodalomtörténészt (nem összekeverendő a népszerű meseíróval) emelte ki visszaemlékezéseiben, aki megszállott kutatója volt a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatoknak. Hiába nyert felvételt a soproni Erdészeti Egyetemre, a határok végleg lezárultak előtte.
Ekkor került tanítónak a két szomszédos faluba, majd első versei megjelenése után felköltözött Pozsonyba, ahol előbb a Csemadokban, majd a Magyar Könyvtárban lesz lektor, de 1956 decemberében már a Fáklya utódaként Egri Viktor főszerkesztésével induló Hét segédszerkesztője lesz, s végigjárva az akkor még kötelező szamárlétrát, főszerkesztő-helyettesként végez 1995 tavaszán, amikor a Mečiar-diktatúra megszünteti a lapot. Szinte négy évtized, nem véletlenül nyilatkozza később, hogy elsősorban szerkesztőnek tartja magát, s ez így igaz. Mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne tengjen túl a saját lapjában, csak azt írta meg, amit nagyon fontosnak tartott, esetleg más nem tudott.
E sorok szerzője is neki köszönhette, hogy elindulhatott ezen a pályán, hisz első cikkemet ő gondozta. Akkor írt levelét máig nagy becsben őrzöm.
A Hét 1956-ban indult, de ekkor Ozsvald Árpád neve már nem volt ismeretlen a versszerető felvidéki magyar olvasók előtt. Igaz, első versét (Búzatáblák) 1951 július 19-én még Oszwald Árpád néven közli z Új Szó, de ezt követően már folyamatosan jelennek meg a versei a napilapban, valamint a Fáklyában. Ez utóbbiban egy négysoros, idézzük: „Már az új vetést fésüli a szél,//mint öreganyó a kislány haját.//És majd betakarja lassan a tél//fehér hóval a zöldülő határt.” (Dűlőúton).
Ne feledjük, a sematizmus, a sztahanovizmus, a szövetkezetesítés, a kötelezettség-vállalások évei ezek, amikor az osztályharc és a rothadó kapitalizmus elleni békeharc hevében a koncepciós perektől s a halálos ítéletektől sem riadnak vissza, de tegyük hozzá, amit ma szívesen felejtenek, hogy a második világégés borzalmai után sokan hisznek is egy igazságosabb rendben, amely a napszámosokat, a kulákokat, az éhező proletárokat is felemeli. Ozsvald ekkor írja arspoetica-szerű versében:
a kincseivel egyedül,
hogy más éhezik, nem tud róla,
zsíros képén unalom ül.
ki a társain nem segít.
Az olyan költő minek versel,
akit a tett-vágy nem hevít.
„Versei még ki nem forrott, de sokat ígérő, állandóan fejlődő költőről tesznek tanúságot” – írja verseiről a szerkesztő. 1954-ben már első (még közös) kötete is megjelenik. L. Gály Olga, Dénes György és Bábi Tibor önálló kötetei után a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó úgy dönt, egy kötetben adja ki az előbbieknél pár évvel fiatalabb három pályakezdő, Ozsvald mellett Török Elemér és Veres János verseit.
Ozsvald – ahogy teszi ezt egész életében –, szigorúan távol tartja magát a napi politikától, az ötvenes évek szocialista sematizmusát meghagyja másoknak
(mondjuk egy költőnek eleve könnyebb a dolga, mint egy prózaírónak), amit jelez az 1953-ban megjelent első antológia, a Szőke József által szerkesztett Új hajtások is. Érdemes felidézni csak néhány verscímet a kötetből: Köszönöm forrón a pártnak, Döngetjük jövőnk érckapuját, Nem leszek többé meddő kalász, A szovjet hadsereg, Sztálin él, A népért zengjen énekem), ehhez képest Ozsvald 10 verse inkább a tájat, a szülőföldet, a gyerekkori élményeket idézi meg, bár természetesen ő sem kerülheti meg teljesen a párt dicséretét:
„A Párt ereje a népben van,// a dolgozó nép tette naggyá.// Nem rendíti vihar vagy a szél,// nagyobbra nő, még hatalmasabb.” Ozsvald a párt dicséretét ezzel ki is meríti, későbbi versei, s viszonylagos egyenletes időközökben megjelenő verseskötetei már ennél sokkal emberibb dolgokkal foglalkoznak.
Jellemző, hogy még Csehy Zoltánnak a korral foglalkozó epés, korérzéketlen tanulmánya sem talál Ozsvald költészetén fogást.
1956-ban már első önálló verseskötete (Tavasz lesz újra, kedves) is megjelenik, ezt követi három évvel később a Júdása én nem lehetnek, majd 1965-ben a Földközelben. Ne lepődjünk meg, itt már a pályakezdő derűt átveszi egy sokkal szomorkásabb, borongósabb hang, amely egyre inkább jellemzője lesz Ozsvald költészetének. Bár zökkenőmentesen kávéházi ember lesz belőle (a Grandban már reggel hat órakor előtte áll a fél deci borovicska, a tea és a két deci szóda (akkoriban még itt történtek meg a nagy találkozások, s az egyes lapok szerkesztői itt beszélték meg, mit is szeretnének látni lapjaik következő számaiban), Ozsvald folyamatosan jön rá, a szülőföldtől nem lehet szabadulni. Meditáció című versében írja:
paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég
maradsz csak – bús idegen –, kinek széket törölnek
hűvös tiszta szobában, s megkérdik, mit parancsol.
Ozsvald versben örökíti meg azt a folytonos idegenségérzetet, amit Szabó István prózában, s amit azóta is annyian tolnak maguk előtt végletes teherként. Egy ifjúsági kisregény erejéig visszatér gyerekkorába, A kis postásban a háború utolsó, halottakkal teli napjait meséli el. A Pionírok Lapjában folytatásokban megjelent regény később több kiadást is megélt. Mégis, talán nem ok nélkül van komoly hiányérzetünk. Ozsvald sokkal bővebben is kibonthatta volna a történetet, még akkor is, ha Tóth Lászlónak adott interjújában védekezőleg jegyzi meg: „a hosszabb dolgokhoz valahogy nincs elég kitartásom”. Lehet, ezért maradt egyedi vállalkozás ez a kisregény, ahogy nem született meg a tervezett dráma sem.
De nem feledkezhetünk meg műfordításairól sem, hisz a kultuszminiszterként elhíresült, de költőként elsőrangú Miroslav Válek, Milan Rúfus vagy Mila Haugová verseit is tolmácsolta a magyar olvasóknak. Az 1965-ben megjelent Földközelben után gyors egymásutánban következett a Laterna magica, a Galambok szállnak feketében, a Szekerek balladája, a válogatott verseit tartalmazó Oszlopfő, de kötettel (Néger a hóesésben) lepte meg a legkisebb olvasókat is.
Természetesen nem hiányozhatott az antológiákból sem, a Jelenlét 23, a Szélén az országútnak 11, míg a legutóbbi (Istenem, ez is még 2003-ban jelent meg), a Förtelmes kaszálógép 10 versét tartalmazza. A Nap Kiadó 2007 és 2010 között négy kötetben nyújt széleskörű válogatást Ozsvald művészetéből (a verseken és a kisregényen kívül a fordításait s publicisztikai jellegű írásait is összegyűjtik.
Amint az írásom elején merészen kijelentettem, Ozsvald Árpád költészete azon kevesek közé tartozik tájainkon, amelyik máig élnek és megkerülhetetlenek, holott alkotójuk közel két évtizede már halott.
Szülőfalujában, Nemesorosziban ha anyanyelve kihalóban is, de legalább emlékszoba őrzi a nevét, s a Nap Kiadó mellett 2006-ban a Madách-Posonium is a Magyar Antaeus Könyvek sorozatban Bodnár Gyula szerkesztésében adott ki egy szerénykötetnyi válogatást a költő életművének maradandó darabjaiból, hozzácsapva az időtálló opusokhoz vezető értékes kísérleteket is.
Végezetül álljon itt két rövid értékelés Ozsvald költői életművéről: Kovács Kálmán irodalomtörténész, egykori csurgói iskolatársa szerint
S hogy is látja Ozsvald költészetét a pályatárs Duba Gyula Káderezés a (Zseb)parnasszuson című kötetében: „Ozsvald első négysoros versével megnyerte a távolbalátás világbajnokságát; néhány kilométerről ismeretlen mikrobákat fedezett fel egy nyúl bajuszán. Azóta gyógyítható a tudatsorvadás. Már első önálló kötetében (Holnap is nap lesz, kincsem, tubicám) jó érzékű időjósnak bizonyult, de ezen tulajdonságát csupán a Talaj menti fagyok idején fázni szoktam című verseskötetében csúcsosította ki. A Hétbe nyolckor jár be. Drakuláról még nem írt verset.”
Pályája kezdetén ő volt irodalmunkban a legkisebb legény, aki népét cserben sose hagyta. Még akkor sem, amikor pályája delelőjén már átváltozva legszomorúbb bohóccá, csak őszinte, emberi zokogását hallatta.
