A közép-európai népeknek meg kell találniuk egymáshoz az utat
80 éves korában, 2025. július 23-án elhunyt Kiss Gy. Csaba (1945-2025) Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, a közép-európai szláv népek irodalmának és történelmének jeles kutatója, akinek mindig szívügye volt, hogy ezek a nemzetek megismerjék egymás törtélemét, kultúráját és tudatosítsák, hogy összefogásra vannak ítélve. Az alábbi beszélgetés még 2012-ben, Pozsonyban készült, de Kiss Gy. Csaba professzor szavai ma is időszerűek.
Az elmúlt évtizedeket örökös utazással töltötted, hiszen egy időben Zágrábban voltál professzor, aztán Nyitrán is, sőt voltál Prágában is három évig, mostanában pedig gyakran felbukkansz Varsóban, bár már nem életvitel-szerűen élsz ott, hanem inkább csak ellátogatsz minden hónapban egy-két alkalommal. De kezdjük ott, hogy egy magyar-német szakos tanár végül is hogyan horgonyoz le a közép-európai népek kultúrájánál, irodalmánál, mégpedig elsősorban a szláv népekre kell gondolni, a lengyelekre, a csehekre, a horvátokra, a szlovákokra?
– Azt kell mondanom, hogy véletlenül, bár tulajdonképpen talán nincsenek is véletlenek. Annak idején, amikor egyetemre készültem, akkor a származásom nem volt a legjobb, és még az is forgott a fejemben néhány hónapig, hogy cseh szakra jelentkezem, csak akkor nem indítottak cseh szakot, és mivel egy Pozsonyból kitelepített magyar tanárnő volt nálunk Budán, a József Attila Gimnáziumban a könyvtáros, ő próbált engem kicsit csehül tanítani. Tehát ez volt az első ilyen komolyabb nyelvi kapcsolat, végül kiderült, hogy cseh szakot nem indítanak. Viszont ami számomra meghatározó jelentőségű, mondhatni sorsdöntő volt, az az 1964. esztendő, amikor autóstopposként megérkeztem Lengyelországba, Zakopanéba, illetőleg Krakkóba. Hát ez az utazás óriási hatással volt rám. Kicsit illegálisan maradtam hosszabb ideig egy hónapnál, mert ugye csak 30 napra szólt az engedély. Akkor találkoztam Lengyelországgal. Egy olyan országgal, amely hihetetlenül vonzó volt kulturális kínálatával nekünk, akkori magyaroknak. A Kádár-korszaknak egy nagyon szürke, igénytelen időszaka volt 1964, és akkor Lengyelországban láttuk azt, hogy absztrakt festők kiállítást rendeznek, diákklubokban jazz estek voltak. Hát ez egészen fenomenális volt számunkra, akkora volt a különbség. És az az őszinteség, ahogy a közelmúltról, a történelemről beszéltek, minden lengyel bennünket, legyen az egy teherautó sofőrje vagy egy tanárember, legyenek azok a mi kortársaink, barátaink, egyetemisták, mindenki 1956-ról kérdezett. Óriási nagy mítosza volt 1956-nak. Sok minden azért jutott nekünk, kicsit érdemtelenül, mert ott volt mögötte a magyar forradalomnak az emléke. Én akkor elkezdtem tanulni lengyelül, utána szinte egyenesen vezetett az út. 1968 áprilisában itt voltam egy hétig Pozsonyban, hallatlan nagy élmény volt az az izgalmas, nyüzsgő város, a felhívások, a tüntetések, a politikai mozgások, és azt tapasztaltam, hogy lengyel tudásom alapján egy kicsit értem a nyelvet, tehát megvehetem a szlovák újságokat is, nem csak a magyarokat, mert értettem. És ettől kezdve kinyílt számomra Közép-Európa, mint gondolat is, hiszen megdöbbenéssel kellett tudomásul vennünk azt, hogy azok a csehek, akik józanul próbáltak lazítani a diktatúra szorításán, azoknak sem sikerült. Tehát végképp lehetetlen a kommunista totalitarizmust valamiképpen megreformálni. És itt az egyedül vállalt út, se a csehszlovák, se a magyar út önmagában nem vezethet eredményre. Valami összefogásról, szolidaritásról van szó. Utána már én tudatosan és módszeresen foglalkoztam ezekkel a kultúrákkal, nyelvekkel, irodalmakkal.
Amikor te először Lengyelországban jártál, a te korosztályod és te személyesen is, mit tudtál azokról a történelmi lengyel-magyar kapcsolatokról, melyek egy kicsit talán olyan rózsaszín fényben és színben tűnnek fel még ma is sok ember számára? Vannak már szinte ilyen sémák a lengyel-magyar barátságról, és voltak is ilyen kapcsolatok a múltban elég szép számmal, sok olyan példát mondhatnánk, amely ezt akár még bizonyítaná is, de abban az időben, amikor ti középiskolások és fiatal egyetemisták voltatok, tudtatok vagy hallottatok erről, vagy tanítottak erről valamit nektek?
Megmondom őszintén, az iskolában nemigen tanították, de a második világháború elején, ezt édesanyám mesélte, a szomszédunkban lakott egy lengyel testvérpár, és édesanyám mindig emlegette azt, hogy milyen szomorú volt, hogy elvesztették a hazájukat. Édesanyám még a háború előtt tanulta az Isten, ki a lengyel hont című himnuszszerű költeményt, ugye a lengyeleknek ma is egyik nemzeti szimbólumuk ez az ének. Tehát megvolt ez a hagyomány, mondhatnám egészen közel is érzékelhetően. Ez egy nagy téma, a lengyel-magyar barátság hagyománya, ez valóban egy európai ritkaság, ez a kölcsönös rokonszenv, amelyik persze soha nem állhat le. Ezt mindig meg kell újítani. Mondom a tanítványaimnak, hogy most már rajtuk a sor, hogy foglalkozzanak lengyel témákkal, fejlesszék tovább a kapcsolatokat.
A történelem viharai sok mindent szétvertek vagy szétromboltak, ami korábban összetartozott vagy legalábbis normálisan működött, hiszen végeredményben ez a térség, amelyről most beszélünk, és azok a népek is, amelyekről itt szó van, tehát a csehek, a szlovákok, a lengyelek, és a horvátok is végeredményben valahol így vagy úgy kötődtek a történelmi Magyarországhoz is, és valahol a nemzetek egymásra voltak utalva a történelem forgatagaiban, mert közösen harcoltak a közös ellenség ellen, bár sokszor egymás ellen is, mert ugye a politika meg minden más hatalmi tényező beleszólhatott ezekbe a folyamatokba. Viszont a szellem emberei azért gyakran találkoztak még a háborús időkben is, és inkább pozitív módon tudtak egymásnak valahol üzenni, egymással tárgyalni, beszélgetni. A te tevékenységed, amit az elmúlt évtizedekben ezen a téren kifejtettél, tulajdonképpen azt példázza, hogy tudatosan kerested azokat az embereket a lengyeleknél, a cseheknél, a szlovákoknál, a horvátoknál is, akik valami módon ezt a gondolatot ugyanúgy tovább vitték vagy szerették volna napi valósággá tenni, tehát a nemzetek összefogását, barátságát és a kultúrák találkozását. Mit adott neked ez a lehetőség, hogy annyi helyen megfordultál és annyi emberrel megismerkedtél? Egyáltalán hogyan történnek az ilyen kapcsolatfelvételek?
– Azzal kezdeném, hogy én valóban, most így visszatekintve a pályámra, küldetésemnek tartottam és tartom ma is a közvetítést minden tekintetben, akár a személyes kapcsolatokban, szellemi élet emberei között, akár a fiatal nemzedéknek a fölnevelésében. Ugye itt azzal kellett szembe néznem, hogy rengeteg negatív sztereotípia is élt a népek között, hiszen a nemzetté válás folyamatában kiderült az, hogy bizonyos dolgokat csak egymás rovására lehet megvalósítani. Én azt gondolom, hogy egyetlen egy lehetőségünk van, hogyha ezeket a sztereotípiákat, ezeket a negatív képeket, az összetevőiket megismerjük. A kapcsolatépítésben én annak idején, három évtizeddel ezelőtt, kerestem az irodalmi kapcsolatokat, azokat, akik fordítanak, akik írnak a magyar irodalomról. Itt Szlovákiában nagyon jó barátságba kerültem Karol Wlachovskýval, Vojtech Kondróttal, de említhetem Rudolf Chmel irodalomtörténészt is. De kialakultak ezek a kapcsolataim Varsóban és Krakkóban is, majd egy kicsit később Horvátországban, mert ott csak az 1990-es évek végétől tanítottam. A személyes ismeretség nagyon fontos, különösen a saját nemzedékében, és ha az ember fiatalon, még akár huszonévesen kialakítja ezeket a kapcsolatokat, azok nagyon gyümölcsözőek lehetnek később is. A tanítványaimnak is mindig ezt mondom, hogy a saját korosztályukban kell megkeresni azokat a partnereket, ha történész, akkor történészeket, ha valaki irodalomtörténész, akkor az irodalomtörténészeket, mert ezek rendkívül sokat segíthetnek. Jut eszembe a két háború közötti Pozsony, ahol ugye a magyar és a szlovák írók, személyesen ismerték egymást. Amikor Milo Urban szlovák írónál jártam, ez 1974-ben volt, megkért arra, ha Szalatnai Rezsővel találkozom, akkor a baráti üdvözletét adjam át neki. Tehát ez egy nagyon lényeges dimenzió. A másik dimenzió pedig az oktatás. Én a felsőoktatásban működtem azt lehet mondani 1994 óta, és nagyon fontosnak tartom a közép-európai történelem oktatását. Nekem nagyon rokonszenvesek azok a kísérletek, hogy visegrádi szakokat, visegrádi kurzusokat indítottak itt Szlovákiában például Eperjesen, ezek nagyon fontos mozzanatok lehetnek. Persze elsősorban a nyelv megtanulásáról van szó. Kicsit fájdalmas nekem, hogy Szlovákiában nagyon kevés szlovák anyanyelvű magyar szakos van. Zágrábban egy évfolyamban körülbelül 30 magyar szakos hallgató van, olyan horvátok, akiknek a kilencvenkilenc százaléka egyetlen szót sem tudott magyarul. Mivel egy szomszéd országról van szó, mégis úgy gondolják, hogy érdemes annak a kultúrájával foglalkozni. Tehát nagyon fontos ez a terület, a felsőoktatás, és persze a másik, a média. Elszomorító, hogy a magyarországi média milyen tudatlan a szomszéd országokat illetően, azon panaszkodunk, hogy nem ismerik a külhoni magyarokat, de sokan nem ismerik a külhoni magyarokat Magyarországon sem, és persze nem ismerik a szomszéd népeket sem. Hadd kockáztassam meg, hogy mi magyarok ugyan finnugor nyelvet beszélünk, de mentalitásunkat, kultúránkat, hagyományainkat tekintve két néphez hasonlítunk a leginkább. Az egyik a szlovák, a másik a horvátoknak a közép-európai része. Igaz, nem a dalmátok, mert az egy kicsit más. Tehát ezek jelentenék tulajdonképpen a legszorosabb kapcsolatokat. Erről Magyarországon általában nem tudnak az emberek. Nem is sejtik talán, mennyire hasonlítanak a magyarokra.
Azt persze el lehetne mondani a szomszédos országokról is, hogy ők viszont a magyarokról tudnak keveset, de te magad például nagyon sokat tettél az elmúlt években, évtizedekben azért, hogy ezekről az országokról Magyarországon sok mindent megtudjanak. Elmondanál néhány, az olvasók számára nem annyira közismert dolgot? Könyvekre, sorozatokra gondolok, amelyeket te szerkesztettél, esetleg te voltál az ötletgazda.
– Kezdem azzal, hogy 1971-ben mi nagyon komoly lehetőséget kaptunk Ilia Mihálytól, a Tiszatáj főszerkesztő-helyettesétől, hogy a szomszédok kultúráját rendszeresen bemutassuk. Ez nekünk akkor, ilyen 25 éves fiataloknak egy komoly lehetőséget jelentett. Talán ez volt a kezdet, ezt jó másfél évtizedig csináltuk. Utána persze dolgoztam irodalmi szerkesztőségekben és a Nagyvilág szerkesztőségében is, ahol a lengyel, a cseh és a szlovák irodalom tartozott hozzám, aztán később az első független magyarországi lapnál a Hitelben, ott is igyekeztem nagyon sok mindenkit közölni a szomszédok kultúrájából. Később sorra jelentek meg az esszéim, a köteteim, amelyekben benne vannak ezek a kapcsolattörténeti mozzanatok. Minden országban van néhány olyan különösen kedves és érdekes író számomra, akiről írtam. Ha a szlovákokat nézzük, akkor például nagyon fontosnak tartottam a XIX. századi szlovák nemzeti gondolkodás formálódását éppen a magyarokkal való vitákban is. A későbbi korszakból pedig Milo Urbant, akinek ugye a Zöld vér című kötetét Miskolcon kiadtuk, és sok szlovák könyvről közöltem ismertetést. De a lengyelekről is. Van néhány számomra különösen fontos szerző, például Zbigniew Herbert, a XX. század egyik legnagyobb költője, vagy Czesław Miłosz Nobel-díjas költő, és akit kevésbé ismernek, Stanisław Vincenz, aki a második világháború alatt Magyarországon élt, egy egészen különös, Hamvas Bélára emlékeztető alkotó. Hadd említsem meg azt, hogy én elég hosszú ideig foglalkoztam a közép-európai népeknek a himnuszaival. 2011-ben jelent meg Hol vagy hazám címmel egy összefoglaló monográfia, amelyben a himnuszok szövegét elemzem, és azt a történeti, kulturális kontextus vizsgálom, amiben ezek a himnuszok megszülettek, tehát egyfajta közép-európai nemzetté válás sajátos aspektusú hátterét próbáltam bemutatni.
Csak úgy mellékesen kérdezem meg, hogy véleményed szerint például a nyugat-európai országok himnuszairól lehetne mondjuk egy hasonló szellemű könyvet írni, mert végül is a közép-európai népek himnuszaiban azért benne vannak bizonyos történelmi vágyak, meg sorsok is valahol.
– Minden himnuszban benne vannak. Gondoljunk például a franciáknak a meglehetősen vérszomjas himnuszára, a Marseillaise-re. Minden himnusz tulajdonképpen egy közösségnek a névjegye. Ahogy ezt elfogadja a közösség és azonosul vele. Persze, Nyugat-Európában másképpen alakult a nemzeti identitás története, különösen a II. világháború után. A mi térségünkben azt lehet mondani, hogy a mai napig alakulnak nemzetek. Itt vannak például a bosnyákok. Bosznia-Hercegovinában nem nagyon tudtak szinte az utolsó időkig megállapodni, hogy mi legyen a Himnusz.
Te nemcsak híreket hoztál a különböző országokból, a különböző irodalmakról a magyar nyelvterületre, hanem magad is egyfajta hírvivőként vitted a magyar irodalom, a magyar kultúra, a magyar szellem hírét Lengyelországba, Zágrábba, Horvátországba, vagy éppen Prágába, de máshová is Közép-Európában. Mi az, amit legfontosabbnak érzel ezen a téren? Mit sikerült megvalósítanod, ami előtte még nem létezett vagy úgy gondolod, hogy talán neked is van benne részed, hogy ez most már ismertté vált.
– Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert természetesen elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, nagyon sok mindent meg kellene még csinálni. Amit nagyon fontosnak tartok, ennek a közép-európai közös sorstudatnak az alakítása. Ez továbbra is egy olyan feladat, ami kihívás és nagyon érdekes, hogy a visegrádi országok politikusai is az utóbbi időben mintha ezt jobban éreznék, mint mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Talán a legfontosabbnak azt tartom, hogy Zágrábban is, Nyitrán is, Varsóban is és persze Budapesten sikerült a fiatalabb nemzedék tagjaiban azért némileg elültetni ezt a közép-európai sorstudatot, fölkelteni az érdeklődést. Nekem doktoranduszaim vannak. Most egyébként éppen Nyitrára megyek majd doktori vizsgára. Azt lehet mondani, hogy Rimaszombattól egészen Budapestig és Gyimesig vannak doktoranduszaim, úgyhogy nagyon fontosnak tartom ezt a munkát. Például azt, hogy az egyik tanítványom egy kitűnő könyvet adott ki magyarul Štúrról, a másik tanítványom itt a Pozsonyi Magyar Kulturális Intézetnek az igazgatója.
Ha egy olyan helyzetbe kerülnél, teszem azt mondjuk, te lennél az Európai Unióban egy olyan biztos, nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán, aki a kultúráért felelős, és esetleg tevőlegesen is beleszólhatna, belefolyhatna olyan dolgokba, hogy hogyan lehetne ilyen téren is ezeket a kapcsolatokat még inkább erősíteni, mik volnának azok a legfontosabb feladatok a mai világban, és nemcsak a közép-európai térségben, nemcsak a visegrádi országokban, hanem általában az Európai Unióban, ahol eléggé pesszimista a hangulat is, hogy hogyan lehetne ezen valamit javítani, és éppen a kultúra, az irodalom segítségével.
– Megint egy nagyon nehéz kérdés. Én egy kicsit visegrádi nacionalista vagyok, egyébként pedig az Európai Unió alapelvei szerint, meg a dokumentumai szerint is a kultúra az mindig a tagországoknak a kompetenciájába tartozik. Azt hiszem, hogy a mi feladataink elsősorban egy megerősítendő közép-európai tudatot írnak elő nekünk. Itt a kölcsönös megismerésről van szó, hogy bekerüljenek a tankönyvekbe az alapvető ismeretek a szomszédokról, hogy fölépüljön egy erősebb közép-európai tudat, mert a rólunk alkotott nyugat-európai kép mind a mai napig egyoldalú. A mi népeinket, a mi nemzeteinket egyfajta elmaradott, sokszor nacionalista, klerikális, kicsit ilyen sötét régiónak tartják, és az utóbbi időben, amikor keményebb lett a válság és az ottani politikusok keresik a nyugat-európai közvélemény számára, hogy mivel lehet megindokolni, hogy korlátozzák, visszafogják adott esetben a Közép-Európának szánt támogatásokat, akkor ezt a képet vetítik ki. Mi ezen a képen úgy tudunk változtatni, hogyha közösen lépünk fel. Ha a magyarok, a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a többi közép-európai nemzet közösen. A mi emlékezetünkben két totalitarizmus él. Ezt kell fölmutatnunk, amit a nyugat-európai értelmiség egy része mindmáig nem akar elfogadni. Fogalmuk sincs arról, hogy mit jelentettek a kommunista zsarnokság évtizedei ezekben az országokban. Van egy sajátos közép-európai emlékezetközösség, és én Varsóban egy ilyen nemzetközi hálózatnak a tagja vagyok, és ez a nemzetközi hálózat, Németország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország pontosan ezért dolgozik, hogy ezt az emlékezetközösséget megerősítsük.
A beszélgetés végén, és utalva erre a varsói dologra is, amit itt most említettél, megjegyezhetjük, hogy te még oda jársz havonta néhány alkalommal előadni, és gondolom, még jó ideig, bár ezt már nyugdíjasként teszed, de terveid bizonyára még szép számmal akadnak. Mik azok, amelyekkel te most foglalkozol, és mi az, amit még mindenképpen szeretnél megcsinálni?
– Először is én Varsóban nem vagyok nyugdíjas, ez egy furcsa helyzet. Magyarországon nyugdíjas vagyok, viszont kinevezett tanára vagyok a varsói egyetemnek. Nos, két dolog van. Az egyik egy kollektív munka. Varsóban kitűnő kolléganőimmel szeretnénk elkészíteni a magyar kultúra kislexikonát a lengyelek számára. Ami az egyéni terveket illeti, mivel már évtizedek óta szerelmese vagyok Selmecbányának, szeretnék a selmecbányai irodalmi mitológiáról írni egy könyvet. Ebből én már részletet közöltem, és nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, ezt szeretném egy könyvben közreadni.
