A körülírt macska és más irodalmi finomságok

Fráter Zoltán a tanárom volt annak idején az egyetemen (ELTE), s azon kevesek közé tartozott, aki közel engedte magát a tanítványaihoz, vagyis partnernek, leendő kollégának tartott bennünket, s mint később kiderült, ezt nem azzal érte el, hogy viszonylag a fiatalabbak közé tartozott, hanem azzal, hogy közösen gondolkodott velünk, vagyis felemelkedett hozzánk.

Az irodalmat nem valami elérhetetlen, csak kevesek által megfogható és megérdemelt csodának tekintette, hanem a hétköznapok ajándékának, amelynek megszerettetését rábízták.

Máig feledhetetlen órák voltak ezek, Térey János, Peer Krisztián és mások – szóval társaságnak is elsőrangú. Voltak bizony olyan tanáraink is, akiktől rettegtünk a vizsgákon, s amikor az illető ötven vizsgázó közül negyvenkilencet kidobott a vizsgájáról, akkor megbizonyosodott bennem, hogy a hiba nem bennünk van, hanem a tanárban. Még akkor is, ha azon a bizonyos vizsganapon a szerencsének köszönhetően én voltam az a bizonyos egy, aki átment. Mentségére legyen szólva, írni szerencsére sokkal jobban tudott, mint tanítani, könyvei közül nem egy gyakran használt darabja a könyvtáramnak.

Fráter Zoltán könyvében mintegy mentségül írja: „Napjainkban a dolgozatokat vagy elrettentően szaktudományos szaktanulmányok formájában és  nyelvezetével írják, vagy meglehetősen személyes indíttatású, amolyan »lelkem és a világ« típusú elmélkedések álcázására használják”. Nos, a tanár úr, ahogy ígéri, marad a középútnál. Megpróbálok hát én is, bár utóbbi azért talán ebben az esetben tényleg közelebb áll hozzám.

A Szobról származó Fráter Zoltán a Nyugat és az Újhold nemzedékének a jeles szakértője, de  egész életében kerülte az általa szaktudományos szaktanulmányokat, amelyeket legfeljebb pár pályatársa olvas el, sokkal inkább törekedett „esszéisztikus gondolatfutamok”-ra, amelyeknek lényege, hogy „felemelkedjen” az átlagolvasóhoz is. Vagyis igazából a klasszikus ismeretterjesztésre vállalkozott. Akkor is, amikor irodalmi esteket, életrajzi jellegű színdarabokat állított össze és írt kedves „nyugatosai” életéből (Krúdy Gyula, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza), amelyeket közel két évtizeden át az Óbudai Társaskör mutatott be neves színészek közreműködésével, de írásai is megpróbálták közelebb hozni a száraz tankönyvekbe és még szárazabb szaktudományos, agyonjegyzetelt munkába örökre bezárt alkotókat. Sőt, írt monográfiát Áprily Lajosról és Radnóti Miklósról, ahogy a Holnap Kiadó jóvoltából a művészeteket fiataloknak feldolgozó sorozatba ő írta meg az irodalom bemutatását, s ahogy ugyan maga is jelzi az előszóban, a kötet nem akar helyettesíteni semmilyen tankönyvet, mégis Fráter fiatalos hévvel, elsősorban az internet (olvasó)közönségére gondolva, szinte már istenkísértő módon dolgozza fel a magyar irodalmat, mégpedig húsz alkotó életművét felmutatva „netes kommentelők” aktív bevonásával. Bár e sorok írója is hiányolja a húsz kiemelte közül Balassi Bálintot (akit az utolsó fejezetben azért Janus Pannoniusszal és Zrínyi Miklóssal együtt megidéznek), ahogy Radnóti Miklóst is, okos választásnak tartja viszont, hogy a XX. század második felét is számításba veszi (Weöres Sándort, Ottlik Gézát, Pilinszky Jánost és Tandori Dezsőt felvonultatva), s nem József Attilával zárja le a magyar irodalmat. A kötet fiatalosságában messze megelőzi a sorozat többi darabját, s eszembe jut egykori évfolyamtársam, Nényei Pál, aki valami hasonló bravúrt vitt véghez Az irodalom visszavág című sorozatában.

A tanár úrral közös egyetemi éveink után jó két évtizedig nem találkoztunk, majd egy Tompa-konferencián futottunk össze a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol többekkel együtt Tompa Mihály költészetéről adott elő.

Ez a tanulmány is megtalálható a Magyar író, magyar nyelv című kötetben, amely „ki is lóg” a nagy-nagy szeretettel megrajzolt íróportrék, krétarajzok közül, hisz a többi megidézett író mind a XX. században alkotott. Tompa később egy Arannyal folytatott képzeletbeli beszélgetésben is megjelenik még. Krétarajzok ezek – ahogy a műfaj egyik legjelesebb magyar művelője, Illés Endre nevezte –, „utódi tisztelet-megnyilvánulások”, amelyeket Illéshez hasonlóan Fráter sem „a rézkarcolók hideg tűjével, hanem könnyen futó krétákkal” készített, noha mindketten telhetetlenül a rézkarc pontosságára is törekedtek. Amíg Illés többnyire kortársai alakját rajzolta meg (ami egyrészt könnyebb, másrészt sokkal nehezebb feladat), addig Fráter többnyire maradt kedvenc korszakánál, a Nyugatnál, s még azt is megengedte magának, hogy személyes hangú levélben szólítsa meg Krúdy Gyulát vagy Karinthy Frigyest. A legifjabbak a kötetben – akit maga Fráter is személyesen ismerhetett –, Karinthy Ferenc, Kardos G. György, Nemes Nagy Ágnes vagy az a Gyurkovics Tibor, akivel még én is találkozhattam egy keszthelyi irodalmi konferencián.

A kötet legnagyobb érdeme, hogy Fráter végtelen alázattal közelít alanyaihoz, akiket szinte személyes ismerőseként üdvözöl (teheti, hisz mindent tud róluk), de a kellő alázat mellett nem egyszer a gyenge pontjukat is felmutatja, így a kártyaszenvedélyének hódoló Beöthy Lászlót, a róla később életrajzi regényt író, szintén játékszenvedélyének hódoló Kellér Andort, míg Karinthy Frigyest fényképalbuma segítségével állítja középpontba, a lírikus Juhász Gyulát pedig a prózájánál fogva.

Két írása is foglalkozik a magyar kabaré megteremtőjének, Nagy Endrének, a beszélő írónak az alakjával, aki valahonnan a keleti végekről, Ugocsáról érkezett a még friss és ropogós Budapestre, hogy megteremtse a magyar kabarét (egyik segédje a rimaszombati Kőváry Gyula lesz), de remek portrét rajzol a mindenki által ma már csak szerkesztőként és irodalomtörténészként számon tartott, egyébként felvidéki származású  Schöpflin Aladárról, az olvasó íróról, akiről csak a legbennfentesebbek tudják, hogy nemcsak szerkesztette és bírálta a szépirodalmat, hanem maga is hódolt neki, s nem egy regénye megjelent. Nem maradhat ki a kötetből a két egri, Gárdonyi Géza és Bródy Sándor, de annak fia, Hunyady Sándor sem, aki Fráter szerint, ha Angliában születik, akkor életműve Somerset Maughaméval vetekedne. Fráter kötete egyik fejezetében nyelvészeti egyperceseit adja közre, természetesen szigorúan irodalmi beütéssel, így  a lépcsőházi diplomácia szigorú betartásával mindig kiemel egy-egy izgalmas jelenséget olvasmányaiból, rigmusokat, gyulaságokat, ibolyákat, arcokat és álarcokat, medailonokat, írógépet, szobrot – s mi csak nézzük, ja, tényleg, kulcstárgyak, kulcsmondatok, kulcsjelenségek – hogy ezeket én eddig nem vettem észre… Még azt is elárulja, hogy kerülhetett be a frász szó Ady egyik versébe. Ahogy azt is, hogy miért nem kerültek be nyelvünkbe Rákosi Viktor nyelvmegváltásnak szánt új szavai. S itt árulja el azt is, hogyan készíti feljegyzéseit Szomory Dezső, amikor az asztalon fekvő jegyzetfüzetére a macskája is rátelepedik. Amikor Fráter Zoltán kötetét olvasom, két macska az ölemben, egy pedig a füzetemen nyújtózik. S nekem sem maradt más hátra, mint Szomorynak, körülírom őkelmét.  

A kötet tartalmaz egy nagyon személyes, közérdekű magánügyeket tartalmazó fejezetet, köztük egy „egy mondatokat” tartalmazó januári naplót, amelynek tétje, nem más, mint a folytatás lehetősége vagy nem lehetősége.

Az ok nagyon prózai: rák. Mi más is jöhetne utána: a tél. De a remény egyértelmű bizonyítéka, hogy mégsem ezzel zárja a kötetét, hanem megtudjuk, sikeresen kiszurkolta az Atalanta győzelmét a Juventus ellen. Igaz, a megérdemelt bergamói díszpolgárságot akkor még nem kapta meg. Most már viszont ugyancsak megérdemelné, hisz az Atalanta a Leverkusent is legyőzte, s Európa-liga címet szerzett. Ideje, a díszpolgári címre a Tanár Urat felterjeszteni.