A kivégzőfalról visszhangzó nevetés - Nagyinterjú Visky Andrással
Vannak történetek, amelyek nem csupán a múltról szólnak, hanem rólunk, mindannyiunkról. Visky András Kitelepítés című regénye ilyen: egy gyermek szemszögéből mutatja meg a romániai diktatúra embertelen valóságát, a hit melegét és a szeretetet, amely túlélni segít. A könyv nem csupán elbeszélés, fragmentumokból, emlékekből, töredékekből áll össze, akár egy bibliai szöveg, ahol minden részlet külön is él, de együtt valami mélyebbet, örökkévalót hordoz. Visky András ebben a beszélgetésben arról is mesél, mit jelent felszabadulni az emlékezet súlya alól, mit tanult a szüleitől az életről és hogyan lehet a szenvedésből, még ha töredékesen is, művészetet, sőt reményt formálni úgy, hogy az az életet szolgálja. Szó esik tartozásról és odatartozásról, az emberi méltóság határairól, az irodalom felelősségéről és arról a gyermeki bizalomról, amely képes túlélni pusztítást, háborút, ideológiát. Ez a beszélgetés nemcsak egy könyvről szól, hanem arról, hogy az igazság, a trauma és a szeretet hogyan fér meg egyetlen emberi hangban.
Ön korábban is foglalkozott már a kitelepítés élményével, de ez a regény tudomásom szerint nagyon sokáig érlelődött. Említette, hogy több mint húsz évig tartotta fiókban. Mondhatjuk azt, hogy az addigi életműve, az ezelőtti művek valamilyen módon ennek a regénynek az előképei voltak?
Sokféleképpen, sok nézőpontból próbáltam már megközelíteni ezt a tapasztalatot, nem is tudom egyszerűen témának nevezni, mert jóval többről van szó. A hozzá való viszonyom mélyen személyes és belső. Írtam például egy darabot az édesanyámról, Júlia a címe, talán ez a művem jutott el a legtöbb országba, a legtöbb fordításban és színrevitelben, és sokáig úgy is gondoltam, hogy ezzel a darabbal végérvényesen elvégeztem azt, amit el kellett, hogy kimondtam, ami bennem volt. Ám ez a történet nem engedett el, úgy mondanám, utánam nyúlt. A családi emlékezet, az újra és újra felbukkanó történetek a gyerekkorból folyamatosan zsongtak bennem. Írtam később a Tanítványok című darabot, amely az édesapám börtönéveit próbálja megragadni, színpadi formában megmutatni és elmondani. Mégis, végül nem kerülhettem meg, hogy megtaláljam azt a regényformát, amely, most már tudom, régóta várt rám. Hogy abban a formában írjam meg, ami a gyermeki lélekben megmaradt abból a rettenetes kitelepítés-tapasztalatból.
Beszéljünk a könyv formájáról, mert már az is rendhagyó: hogyan is néz ki ez a regény?
Én magam biblia formájú könyvnek neveztem el, viszonylag hamar, a megjelenése után. Tulajdonképpen számozott fragmentumokból áll össze a regény. Ezek a töredékek alkotják a szöveg szerkezetét, és bár nem feltétlenül lineárisak, a számozás segíti az olvasót egyfajta idővonal követésében.
A „szabad” alatt azt értem, felszabadítóan hasson az olvasóra, hogy ne érezze kötelességnek a lineáris olvasást. Kezdje el ott, ahol éppen kinyitja. Hiszen a Biblia is ilyen könyv, nem egyetlen szerző egyetlen műve, hanem sokféle könyv egymás mellett adja ki az üdvtörténeti elbeszélést. Ez a szerkezet és olvasási élmény mélyen megérintett engem, és hatott arra is, ahogy ezt a regényt formáltam.
Azt mondta, a könyv formájával fel akarta szabadítani az olvasót. De vajon ön felszabadult valamelyest a megírása után?
Amikor befejeztem a könyvet, és elküldtem a kiadónak, lejöttem a dolgozószobámból, és azt mondtam a feleségemnek: „Ettől a pillanattól kezdve bármikor meghalhatok.” Úgy éreztem, elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztak. Ami hosszú időn keresztül szinte légszomjhoz közeli állapotokba taszított, újra és újra visszatért, mint egy soha le nem zárt kérdés. De most már békességgel a szívemben tudnék kilépni ebből a világból, ha eljön az ideje. Mert elvégeztem, amit el kellett.
Mit érzett, hogy kinek tartozik ezzel a könyvvel? Édesanyjának? Mert hiszen még ott a kitelepítés idején, azt mondta: „Ne sírj, anya, mert én mindent megírok.”
A „tartozás” szó valóban kulcs ebben az egészben, de számomra nem pusztán erkölcsi kötelezettséget jelent. Inkább az odatartozás értelmében fontos. Mert ha tartozunk valakinek valamivel, óhatatlanul hozzá is tartozunk, amíg ezt a tartozást nem rendeztük. Nekem ez nemcsak a családom felé jelentett tartozást. Most hadd mondjak egy nagy szót: a történelem felé is. Úgy éreztem, kötelességem elmondani azt a tapasztalatot, amin keresztülmentem, pontosabban, aminek gyermeki tanúja voltam. Mert én a történelmet egy romlatlan gyermek szemszögéből próbáltam megérteni, és onnan leírni.
Ebben a pers-pektívában a történelem még abszurdabbnak, még véresebbnek, még irracionálisabbnak és még szeretetlenebbnek mutatja magát. Ugyanakkor a gyermeki nézőpont mély bizalmat hordoz. A gyermek, ezt a saját gyerekeimen, sőt, most már az unokáimon keresztül is látom, elképzelhetetlenül nagy bizalommal él a világ iránt. Ez egyszerre szép és szívszorító. Szép, mert a bizalom valami elemi reményt közvetít. Szívszorító, mert látjuk, milyen világba születnek bele. Háború dúl körülöttünk, de nemcsak földrajzi értelemben, hanem bennünk is. A digitális térben is folyamatos háborúskodás zajlik. Sőt, ma már az univerzumban is, a világűrben is eszkalálódik a háború. És mégis: a gyermek bízik. Ez a kontraszt, ez a bizalom és brutalitás közötti feszültség az, amit a művészet, legyen az irodalom vagy zene, igazán meg tud ragadni. A boldogság és a szorongás kettősségét. Azt a nevetést, amely néha visszhangzik a kivégzőfalról. A véres érintéseket, amelyek között megszületik mégis egy pillanatnyi öröm. A műalkotás, ha igazán működik, ezeket a rezgéseket kelti. Ez a könyv is ezekből a rezgésekből született.
Ilyen jelenetek, amelyek még ma is egészen elevenen felvillannak önben a pusztából?
Tulajdonképpen, amikor a könyv megjelent, azt nyilatkoztam, mert jól hangzott, és akkor még én magam sem tudtam pontosan, hogy trilógiát írok. Ez inkább egyfajta belső elköteleződés volt, így akartam elindítani a történetet, hogy adjak még feladatot magamnak.
Ott is nagyon erősen jelen van az apa hiányának betölthetetlensége. Ez az érzés, bármennyire is paradox, még akkor sem tűnik el, ha az apa végül megjelenik a gyermek életében. Hiszen apám majdnem hét évet ült börtönben. Azok az évek ki vannak metszve az időből. Semmivel nem lehet pótolni őket. Apám azonban elég bölcs volt ahhoz, hogy felismerje, nem is szabad megpróbálni pótolni ezeket az éveket. A jelenben kell élni és történetekben kell részesíteni a gyermeket. Én pedig, mint legkisebb gyermek, töltöttem el velük a legtöbb időt, hiszen a testvéreim már középiskolába jártak, majd egyetemre, elkezdték a felnőtt életüket. Nem mondanám, hogy rémálmaim lennének. Nincsenek. Vannak viszont visszatérő érzetek. Ha álmomban mégis történne valami nehéz vagy szorongató, már felismerek egyfajta belső biztonságot, tudom, hogy álmodom. A félelem már nem jelenik meg bennük.
Mi az első emléke? A legelső, ami a kitelepítés idejéből, abból a pusztából önben még ma is él?
Az első emlékem az édesanyámhoz kötődik. Egészen pontosan az édesanyám sírásához. Egy kisgyermek számára ez egy megrázó élmény. Mert ha az anya örömében sír, az még a legkisebb gyermeket is megnyugtatja. De az a sírás, amit én láttam, nem az öröm, hanem a tehetetlenség sírása volt. És ez egészen más. Amikor a szülő tehetetlen, az a gyermek számára felfoghatatlan megrázkódtatás. Mert a gyermek világában a szülő az állandó, a biztos tájékozódási pont. És ha ez az állandó megrendül, akkor az egész világ meginog. A tehetetlen szülő látványa olyan, mintha minden zuhanna, és nincs semmi biztosíték arra, hogy valaki kinyújtja a kezét és felfog. Az ember felfoghatatlan. Hogy valami talán mégis megtart minket ebben a zuhanásban. Valószínűleg ezért ez az első emlékem. És ez a kép, ez az érzés máig velem van.
Emlékszik arra is, hogy miért sírt az édesanyja?
Azért sírt, mert iszonyúan szomjasok voltunk. Ez a sírás a kitelepítés egyik marhavagonjában történt. Olyan mélységes kétségbeesésből fakadt, hogy már nem próbálta sem elrejteni, sem elhallgatni a gyerekei elől. Nem próbált erős lenni. Nem bújt el. Csak sírni tudott.
A testvérei hogyan emlékeznek ezekre az időkre? Hiszen azt nyilatkozta, hogy amikor a könyvet írta, mind a hat testvérét felhívta, és megkérdezte: „Te hogyan emlékszel erre?”
Igen, ez egy folyamatos tréning volt, emlékezeti tréning. Számomra is. Mert azt is ellenőrizni akartam, hogy vajon én ezeket valóban átéltem-e, vagy a családi történetek úgy áramlottak felém, hogy az enyéim lettek. Számolatlanul. Amikor az utóbbi négy-négy és fél évben ténylegesen a könyvet írtam, amikor már elindult, mozgott, ment a maga útján, akkor egy írónak konkrétumokra van szüksége. Nem az értelmezésre. Azt majd a nyelv és az olvasó végzi el.
Ő segített rajtunk, amiben tudott. Na, ezek a konkrétumok nagyon fontosak voltak számomra. És nagyon izgalmas volt látni, hogy minden testvérem más konkrétumokra emlékezett. Úgy tűnt, szemben állnak egymással az emlékeik. Pedig nem erről van szó. Ez az emlékezet szerkezete, töredékes. És nem mentálisan emlékszünk, hanem testileg. Ez a testi emlékezet, ami nagyon sokáig nem találja meg a saját nyelvét. A könyvírás közben számtalan ilyen tapasztalatom lett. Alvó emlékek bukkantak fel bennem. Felszínre törtek. Felismertem őket. És felismertem magamat bennük. Valós szituációkban. Valóságosan.
Volt olyan jelenet vagy momentum, amit újra gyászolt a könyvírás során?
A leginkább tulajdonképpen anyám szenvedését. Vele kapcsolatosan bírom használni ezt a szót: szenvedés. Egy Budapesten felnőtt nő volt. 1959-ben, amikor bennünket kitelepítenek, 36 éves. Egy fiatal anya. Osztrák származású, gyönyörű asszony volt, egy szót sem tudott románul. És mégis valahogy túléltünk. Ebben kulcsszerepe volt a könyv egyik legfontosabb szereplőjének: Nényukának, aki a saját elhatározásából tartott velünk.
Melyik momentumot volt a legnehezebb megírni?
Nehéz volt megírni anyám szívrohamának a történetét. Sok mindent tudtam már erről, sok mindenre emlékeztem, de az, hogy elveszítjük őt, felfoghatatlan volt számomra. Az apámról nem tudunk semmit. Csak fényképeken tanultam meg felismerni őt. És most anyámat is elveszítjük. Ez feldolgozhatatlan egy gyermek számára. Ma is őrzöm anyám utolsó akaratát, amiben arra kéri a hatóságokat, hogy maradhassunk Nényuval, hogy ne szórjanak szét bennünket különböző árvaházakba, mert ez volt a gyakorlat akkoriban. Édesanyám nagyon féltett minket ettől. Nálam van a testamentuma, ahogyan ő nevezte az iratot, és amiben ezt kérte. Ez egy borzasztóan nehéz pillanat volt: elszakadni az édesanyától. De aztán visszatért közénk. És nemcsak azért volt ez nagy pillanat, mert visszatért hozzánk, hanem azért is, mert megszűntek a szorongásai. Látszott, hogy átment a halálélményen, tehát már nem félt senkitől és semmitől. Nem akart már életben tartani minket, mert tudta, hogy ő nem képes rá. Az Örökkévaló tart életben minket, nem ő. Nem tud megmenteni bennünket semmitől. És mégis olyan helyzetben, ahol mindent elveszítettünk, egy boldog anyát kaptunk vissza. Aki már nem félt, aki énekelt nekünk, aki olvasta nekünk a Szentírást, mesélt történeteket, és elképesztő leleményességgel szeretett minket.
És ön elfogadta a sorsát, kiegyezett, kibékült vele?
A sorsom is elfogadott engem. Nem sorsnak mondom ezt, hanem megajándékozottságnak. Én meggyőződéssel vallom azt, mi nem úgy lépünk be a világba, hogy azt senki nem kérdezi meg tőlünk, meg akarunk-e születni.
Tehát el kell végeznünk egy megbízatást, be kell teljesítenünk a saját életünket. Tulajdonképpen én ezzel a szabadsággal élek a világban. Nem gondolok az időre. Egyáltalán nem nyomasztó számomra az idő, mert tele vagyok ezekkel a megajándékozottság pillanatokkal, ezek pedig nem idő, nem tartam. A pillanat az örökkévalóság szikrája. Részesülés valami olyasmiben, ami meghaladja azt, ami tudható.
A testvérei hogy állnak az elfogadással? Merthogy ők azt mondták talán, hogy: ,,Ott voltunk, ahol lennünk kellett, mert ott élhettük meg leginkább azt, akik.’’ Mit jelent ez?
Amikor közölték velünk, hogy elhagyhatjuk a lágert és hazamehetünk, akkor tudtuk, hogy nincs hova mennünk. Teljes vagyonelkobzásban részesültünk. Tehát tulajdonképpen ott kell maradnunk, ahol éppen akkor éltünk, ugyanabban a barakkban. Nem a hely veszi el az embertől a szabadságot, hanem az, hogy elvehető. Hiszek abban, hogy a valódi szabadság nem vehető el tőlünk. Ezt nevezhetjük istenélménynek vagy hitélménynek, vagy a létezés iránti bizalomnak. A testvéreim ezekről az évekről soha nem beszélnek úgy, hogy valami nagy veszteség érte volna őket, pedig mondhatnák ezt joggal.
Mi a legnagyobb tanítás, amit az édesanyjától kapott? És mi a legnagyobb tanítás, amit az édesapjától?
Sok „legnagyobb” van, nehéz egyet kiemelni. Édesanyámtól egyik örökségét beleírtam a könyvbe. Megállt előttem, a homlokom elé tette a két kezét, és azt mondta nekem: ,,Nyomd bele az agyadat a szívedbe." Ez nagyon fontos tanítás volt számomra. Hogy nem szabad elválasztani egymástól a szívet és az agyat. Egy szívtelen agy maga a szörnyűség, de a racionális gondolkodás teljes visszautasítása is szörnyűség.
A humor az, amit a regényemben úgy fogalmazok meg, hogy: ,,Az angyal szárnya megérinti a romokat is, van humor benne." A humor nem a poén, hanem egy sokkal mélyebb tapasztalat, ami mindig szeretetet hordoz magában. Ez óriási különbség a poén és a humor között. Amit íróként tanultam apámtól, az a folyamatos tanulás öröme. Most is a folyamatos tanulásban élek. Ha új helyzetekbe kerülök, hamar felismerem, hogy ez egy tanítványi helyzet.
És akkor tanítványként próbálom átélni. Olyan, mint egy boldog lelki gyakorlat. Szoktam arra gondolni, hogy a szellemi létmód visszautasításával felszámoljuk a kultúrát. És most ennek a veszélyét éljük. Ezt nem kétségbeesve mondom, hanem kihívásként értelmezem. Gondolkodjunk el azon, hogy mi a feladat, mert biztos, hogy van. A kulturális emlékezet felszámolása iszonyatosan traumatizálja a társadalmat. És minden feladatban ott van a kérdések helyes feltevésének a fontossága. Mert ha eddig eljutunk, hogy a kérdéseket helyesen tesszük fel, akkor már megnyitjuk a beszélgetés terét. Ott már beáramolhatnak olyan inspirációk, amelyek segíthetnek felelősen értelmezni önmagunkat, a saját kultúránkat, az európai kulturális örökséget. Vagy akár az éppen nagyon kicsivé vált planétát. Sokkal nagyobb szeretettel hajolhatnánk hozzá, sokkal nagyobb figyelemmel, sokkal nagyobb gyöngédséggel. Az apám felől ez a tanítványi készség ragyog felém.
Említette, hogy addig, amíg a szülei éltek, nem tudta volna kiadni ezt a könyvet, mégis azt kérdezem, ha elolvasták volna, mit szóltok volna ön szerint?
Nagyon nehéz a kérdés, de volt egy hasonló helyzet, amikor a Júlia című darabomat írtam. Emlékszem, hogy eljöttek a színházba megnézni az előadást, és én azt hittem, hogy nem fogom kibírni azt a másfél órát. Majdnem összeestem a puszta ténytől, hogy ott vannak, és hogy a színpad közvetlenül reflektál rájuk, hiszen a darabban a szerelmüket próbáltam megírni. A szerelmet mint hiányt. De a szerelem nem oldódik fel, nem szűnik meg az elszakadásban. Ha szerencsések vagyunk, akkor megerősödik. Én egy Rómeó és Júlia-történetet akartam megírni, de a kommunista diktatúra agresszív körülményei között. Nagy élmény volt, amikor láttam, hogy ők ezt elfogadták. Nekem az az érzésem, hogy valójában a Júlia óta tekintettek engem írónak. Nos igen, erre valóban alkalmas a színház, az irodalom, hogy segítsen átélni, segítsen saját testi tapasztalatunkká tenni azt, amiben nem lehetett részünk. Segítsen elfogadni az elfogadhatatlant.
Megjelent a Magyar7 2025/19.számában.
