A jég és a hó vonzásában
Inkeri Markkula finn író A soha fel nem engedő föld című regénye nemcsak lenyűgözően szép természetleírásokban bővelkedik, hanem egy hirtelenjében kialakult szerelem elmesélésével is gazdagítja az olvasmányélményt, s mindezt a földgolyó legészakibb lakott területeit érintő erőszakos asszimiláció árnyékában tárja elénk.
Unni kislányként a Lappföldön nevelkedett, ott szeretett bele a hófödte vidékbe, annyira, hogy amikor a szülei válása után édesanyjával Helsinkibe költöznek, továbbra is az északi vidéket tartja otthonának, sóvárogva várja mindig a szünidőt, hogy édesapjával lehessen a szeretett vidéken, ahol az északi számi nyelven a víz különböző halmazállapotaira számtalan szó létezik, ahol a nagymamák tanítása megdönthetetlen természeti igazságokon alapul, ahol a szobája ablakából a folyón túli hegyek látszanak, tetejükön a soha el nem olvadó hóval. Nem is csoda, hogy Unni később gleccserkutató lesz. „
Ezt már Unni a Baffin-szigeten lévő Penny-gleccser tanulmányozása közben mondja, 4 400 kilométerre Helsinkitől. A sarkvidéken a klímaváltozás következményeinek feltárása a fő feladata. Ám a jég borította területek igazi tudósai az északi őslakosok.
John Koppenhágából érkezett a Baffin-öböl menti faluba. Dán nevelőanyja kutatta fel biológiai apja kilétét, aki itt él egy megszelídített farkas társaságában. Tehát a fiatal férfi, aki bár jó körülmények között nőtt fel, mindig számkivetettnek érezte magát az északi őshonos inuit kisebbség jegyeit magán viselve, és mindvégig annak tudatában, hogy örökbe fogadták, valahonnan a kanadai Québec környékéről. John és Unni, a két hasonló származási kérdésekkel küszködő fiatal egy hirtelen kitörő vihar miatt néhány napra a hó fogságába esnek az egyik falusi házban, amelyet John bérelt ki ittléte idejére. Azonnal egymásba szeretnek, de a vihar után Unnit a feladatai a gleccserre szólítják, John pedig visszarepül Dániába. Ezzel azonban nem ér véget a történetük, a könyvből mindent megtudunk róluk.
Kideríti, hogy Kanadában 1960 és 1980 között a becslések szerint 20 ezer, az őslakos népekhez tartozó gyereket vettek el szüleiktől, azzal az indoklással, hogy a gyermekeknek a jobb életre van joguk. Finnországban hivatalosan nem létezett a számikra vonatkozó asszimilációs politika, de a valóságban annál inkább gyakorolták – a háború végétől az 1970-es évekig. A gyermekeket bentlakásos iskolákba kényszerítették, tilos volt számukra a számi nyelv használata, s ezáltal elvesztették a kapcsolatot az anyanyelvükkel és kultúrájukkal. A számi nyelv oktatása a számik által lakott területeken 1975-ben kezdődött el. Helen a fellelt kanadai jelentésekből megtudja a részleteket, a népirtásért való felelősségre vonást is. Hiszen az ide vonatkozó Római statútum 6. cikkelye az E pontban elmondja: „…népirtásnak tekintendő a valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport gyermekeinek más csoporthoz való elhurcolása.”
Helen megrázó kálváriája mellett Alasie, a fiatal inuit nő gyermekvárása, szülése, majd gyötrelmei is elénk tárulnak, akinek a kórházban azt mondják, hogy kisbabája szülés közben meghalt, de ő tudja, hogy ez nem igaz, zsigereiben érzi, hogy gyermeke él.
Négy ember: Unni, John, Helen és Alasie a főszereplői az érdekfeszítő regénynek, akiknek sorsa által mélyen megrendítő emberi örömök és bánatok tárulnak elénk. Elkerülünk olyan vidékekre, amelyekre a valóságban csak nagyon kevesen jutnak el, és lélegzet-visszafojtva barangolunk a számunkra ismeretlen jeges-havas világban.
(Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025.)
