A foci csillapíthatatlan szenvedély
Nick Hornby azt állítja Fociláz című könyvéről, hogy valójában nem a fociról, hanem a foci fogyasztásáról, vagyis a szurkolásról, a szurkolókról szól. A szurkolók pedig különleges egyedek. Szenvedélyük mindenek fölött áll. Még a munkaadójuk is aszerint készíti el az időbeosztásukat, hogy kedvenc klubjuk meccsére el tudjanak menni. Hát még a család! Az író édesanyjának volt két macskája, azokat Nick kedvenc focistái szerint kellett elneveznie. Húga, aki nem szerette a futballt, bátyja unszolására kénytelen volt bevágni az egész felállás névsorát oda és vissza. És a szerelmi kapcsolatok? Ez a szurkolók életének legnehezebb pontja.
Lássuk csak: „– Mire gondolsz? – kérdezi. Most persze hazudok. Igazából nem gondoltam se Martin Amisre, se Gérard Depardieu-re, se a Munkáspártra. De a megszállott rajongók számára nincs más választás: ilyenkor hazudniuk kell. Ha minden alkalommal az igazat mondanánk, egyetlen normális ember sem tartana ki mellettünk. Hagynák, hadd rohadjunk meg az Arsenal programfüzeteinkkel, az eredeti, kék címkés Stax lemezeinkkel, vagy King Charles spánieljeinkkel együtt, és kétperces ábrándozásaink egyre hosszabbra nyúlnának, míg végül elveszítenénk az állásunkat, nem fürödnénk, borotválkoznánk és ennénk többé, csak ülnénk a padlón saját mocskunkban, és újra meg újra visszatekernénk a videót, hogy kívülről bevágjuk az egész szöveget…”
Valóban ennyire súlyos lenne a helyzet? Némi túlzást azért fellelhetünk ezekben a sorokban. Az viszont valós tény, hogy egyszer, amikor Nick a barátnőjével, egy barátjával és annak barátnőjével négyesben mentek ki egy meccsre, húsz perccel a vége előtt, amikor már-már eldőlt, melyik csapat jut tovább, az egyik lány – talán nem bírta az álldogálást a fagyos hidegben – elájult. A két barát csak tehetetlenül állt, és a győztes gólért fohászkodott, amely végül meg is született. Eközben az egyik barátnő egyedül vonszolta ki a másik lányt, és mentőket keresett.
A két férfi csak az utolsó sípszó után kezdett lelkiismeret-furdalást érezni, és megdöbbenve tapasztalták, hogy a lelkifurdaláson túltesz az örömujjongásuk, és ezt nehéz volt leplezniük.
Nick Hornbyt először tizenegy éves korában vitte el az édesapja egy Arsenal–Stoke City mérkőzésre. Teljesen véletlenül történt, egy munkatársa adta neki a két jegyet. És akkor a kiskamasz hirtelen, megmagyarázhatatlanul, minden feltétel nélkül beleszeretett az Arsenalba. Annál is érthetetlenebb volt egyre elszántabb rajongása, mert az Arsenalt akkoriban (1968-at írtunk) a legunalmasabb brit csapatnak tartották. Talán éppen abban bízott, hogy egyszer csak nekilódul, csak bekotor néhány gólt, és elnyeri a kupát. Lázas izgalommal nézte végig a lelátóról az összes kupameccset és a bajnoki mérkőzéseket.
Az első tíz évben az Arsenal csak két szezonban nyert kupát, még két alkalommal döntőbe jutott, de ott lidérces módon elbukott.
A néhány diadal és a sok bukás nemhogy eltántorította volna magától a lassan férfivá érő fiút, hanem egyre inkább magába szippantotta. Mert mi van, ha éppen ma sikerül, mi van, ha most legalább 5:0 – ra győzünk? És ez így ment hosszú éveken át. Nagyon sok víz folyt le a Temzén, mire beállt a fordulat.
A közbeeső idő alatt annyi mindent megéltek a kitartó szurkolók, amiről a kívülállók álmodni sem képesek. Érdekes például a babonák sorozata, amelyeket a világért sem szegtek volna meg. A legfontosabb az volt, hogy ki-ki a maga által megszokott forgókereszten lépjen be a stadionba. A programfüzeteket ugyanannál az árusnál vették meg; egy darab gittnek vagy gyurmának mindig kellett lenni a zsebben, mert ha nem volt, és a csapat vesztett, ez volt az ok. Ha akkor is vesztett, amikor ott lapult a gyurma a zakó zsebében, akkor azért tömték ki a csapatot, mert a szurkoló nem nyomorgatta elég szorgalmasan.
Tény, hogy ezek a babonák egy fikarcnyit se használtak, de mit tehetett a szegény szurkoló, ha a csapatával együtt olyan gyengék voltak?
Nem csoda, hogy Nick és sok-sok sorstársa ezerszer gyűlölte meg az Arsenalt, és ezerszer szeretett bele újra, közben az állandó szorongás okozta mániás depresszióval is szembe kellett néznie. Mindemellett folytak a személyes alkuk: dobják vissza a színdarabomat, csak győzzön az Arsenal; nem bánom, ha otthagy a barátnőm, csak nyerjük meg a játékot…
De ne ragadjunk le a legrosszabb forgatókönyv mellett. Nick Hornby arról is meggyőzi olvasóját, fogy a futball csodálatos sport. „A gólok ritkaságuk folytán rendkívüli értékkel bírnak, amivel nem vetekedhetnek semmiféle pontok vagy szetek vagy ´futások´ (a krikett pontokat érő akciója), s ezért mindig megmarad a különleges izgalma, amely abból fakad, hogy valaki a szemed láttára olyat csinál, amit egy egész meccs alatt csak háromszor vagy négyszer lehet csinálni, ha szerencsés vagy, de ha nem, akkor egyszer sem sikerül.”
Hozzá kell tennünk, hogy a futballnak elengedhetetlen tartozéka a szurkolótábor, amely nélkül egy mérkőzés semmit sem érne.
Erről szól ez a remek könyv, amellyel a szerző – néhány sikertelen próbálkozás után (forgatókönyvek, színdarabok, elbeszélések) – belopta magát az olvasók szívébe, tekintet nélkül fociimádatukra vagy annak ellentétére. Ezzel együtt az angol próza élvonalába került.
Nick Hornby Fociláz című különleges regénye több magyar nyelvű kiadást is megért, jómagam az Európa Kiadó 2002-es kiadását olvastam – ha jól számolom –, már negyedszer.
