A feledésre ítélt stószi remete – 50 éve halott Fábry Zoltán

Az (akarata ellenére is) a normalizáció idején szlovákiai magyar példaképként ragyogó Fábry Zoltán lett a legeminensebb áldozata, akit „se lenyelni, se kiköpni” nem tudtunk. A kilencvenes évek elején elindult nemtelen vita egy idő után ugyan alábbhagyott, de tisztességes érvek nem lévén maradt a végső megoldás: a teljes elhallgatás.

Ötven éve halt meg a szlovákiai magyar irodalom és közélet egyik legjelentősebb alakja.

Azon kevesek közé tartozott, aki mind az első nemzedék idején, mind az 1948-as változások után meghatározó szerepet játszott a szlovenszkói-szlovákiai magyar irodalomban.

Balszerencséje, hogy a második világháború utáni újrakezdésre gyakorlatilag egyedül maradt.

Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Győry Dezső, Szombathy Viktor és még hosszasan sorolhatnánk – Magyarországra költöztek, mások, mint Esterházy János börtönben, Szent-Ivány József és Törköly József halott.

Fábry Zoltán viszont marad szülőfalujában, a „Gömör-Szepesi-érchegység fenyőkkel övezett rengetegébe ékelődött” Stószon, amely évszázadok óta németek, magyarok és szlovákok közös lakóhelye (a szomszédos Mecenzéf szülötte Rudolf Schuster volt szlovák köztársasági elnök), s ahogy Kazinczynak Széphalom,

Fábry szülőháza valóságos szellemi központ és menhely lesz az ötvenes-hatvanas években.

A kommunista hatalom úgy dönt, nem tiltja be véglegesen, s ha nem is támogatja (nagyon sok műve illetve azok részletei válnak a cenzúra áldozatává), legalább megtűri a sok-sok betegséggel küszködő, remetelétre és példaképre ítélt közírót.

Amikor én érettségiztem, ezt a kérdést még nem kellett volna megválaszolni egy emlékező újságcikk kapcsán. Ma teljesen más a helyzet, így röviden, távirati stílusban vázoljuk fel az élete nagy részét Stószon leélő Fábry életútját.

Két alkalommal (1939-ben és 1941-ben) megjárja az ilavai börtönt, Tiso fasiszta állama ugyanis nem tűri az ellenvéleményeket, az Ady Endrét zászlajára tűző, a vox humana és emberirodalom elszánt harcosa nem hallgat. 1939 és 1948 decembere között mégis elhallgattatják.

Ne feledjük, a húszas-harmincas években teljesen mást jelentett a baloldaliság fogalma, mint 1945 és megint mást 1989 után.

Ahogy mást jelent Ady vagy József Attila, akiknek a pályaképe 2020-ból visszafelé szemlélve különös hasonlóságot mutat Fábryéval. Arra nem is merek gondolni, hogy netán az általuk képviselt humanizmus került volna korunk szemétdombjára.

– 1946-ban írott manifesztumának az utolsó sora ez, amelyben

nemcsak kegyelemért kiált, de feleleveníti a Trianon utáni szlovenszkói magyarság helyzetét is.

Ebben írja Esterházyról:

Az írását Fábry a szlovákiai íróknak és értelmiségnek címezte, de választ természetesen nem kapott. Ekkoriban Üresjárat címmel naplót is vezet, amely majd 1991-ben jelenik meg Tóth László, Lanstyák István és Repiszky Tamás szerkesztésében azzal a nem is titkolt céllal, hogy majd lezajlik egy objektív vita Fábry Zoltán írói-közírói-emberi szerepéről és vállalhatóságáról. Nem az ő hibájuk, hogy nem így történt.

1948 december 15-én jelenik meg az Új Szó első száma, amelynek bevezetőjét Fábry írja Az első szó címmel.

(10 évvel később az ő szavai indítják útjára az Irodalmi Szemlét is). „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk” – írja, s az alábbi gondolattal zárja: „A véres és ostoba feneségek ellen indulj újra utadra, szlovenszkói vox humana, magyar emberi hang!”

Megválasztják a Csemadok tiszteletbeli elnökének is, ő pedig a Csemadokot teszi meg örökösének.

Az ötvenes-hatvanas években a szlovákiai magyarság szellemi szószólója lesz, s bár a vox humana eszmeiségét vallja, mégis magával ragadja a kor sematizmusa, az eljövendő kommunista világ hurráoptimizmusa.

Ne a mentségére szóljon, de nem csak őt szippantja be ez a mai szemmel már annyira érthetetlen lelkesedés,

nem sokan vannak a magyar irodalomban sem, akik ne írták volna meg a maguk Sztálint vagy Rákosit dicsőítő verseit, a maguk termelési regényét. Az 1956-os változások után, amikor a szocialista blokk országainak túlnyomó többségében túlléptek a sztahanovista baklövéseken, amikor újratemették a túlkapások áldozatait, elkezdődött a konszolidálódás időszaka, kialakult egy kétpólusú világrend. S nem lehetett tudni, meddig fog majd tartani.

A hatvanas évek elején Fábryt mind a magyarországi, mind a szlovák közvélemény elfogadja,

csehül és szlovákul is megjelennek a munkái. 1969-ben még megéli a kassai színház létrejöttét (bár az a tervezett vox humana nevet már nem veheti fel), de már kimarad a normalizáció éveiből.

A nyolcvanas években Fónod Zoltán szerkesztésében 21 év alatt megjelennek az összegyűjtött művei 12 kötetben

(az ötödik kötetből kimarad A vádlott megszólal), ahogy két monográfia is feldolgozza az életét. Kovács Győző még 1971-ben, majd 1987-ben Fónod Zoltán. Természetesen a kor hangján, Fónod 1993-ban Perben a történelemmel címmel újra kiadja egykori monográfiáját, amelyben mentesíti Fábryt a normalizáció évei alatt kötelezően ráaggasztott ideológiai lózungoktól.

Még közvetlenül a rendszerváltás után Batta György írja meg saját Fábry-képét (Színek Fábry Zoltán portréjához),

majd 1994-ben jelenik meg egy kötet az akkor már halott Kulcsár Tibor tollából (Fábry Zoltán pályakezdése), valamint a Pannónia Kiskönyvtár sorozatban Kövesdi János szerkesztésében és Turczel Lajos előszavával egy válogatás Fábry legfontosabb írásaiból.

De ekkor már túl vagyunk az Irodalmi Szemle Hizsnyai Zoltán által indított tabudöntögetőnek szánt, de ugyancsak primitívre sikerült „korszaktemetésén”

(az egész vita 1996-ban kötetben is megjelent Műfajtalankodás címmel). „Hizsnyai Zoltán szinte egyetlen tollvonással kisöpörte irodalmunkból Fábry Zoltánt” – írja felháborodottan a Fábry-hagyaték gondozásával is megbízott Gál Sándor, de elfogadhatatlannak nevezi Hizsnyai eljárását Tőzsér Árpád is.

„Fábry nem tartozott a tájainkon született legjelentősebb alkotók közé” – talán még ez tűnik Hizsnyai legfinomabb összegzésének,

aki nemcsak Fábryról, hanem a kor több meghatározó alkotójáról is leszedi a szenteltvizet. De hangsúlyozom, legalább vita volt Fábry életművéről.

S mi van ma? Gyakorlatilag néma csend.

Az utolsó kiadvány vele kapcsolatban 2010-ben jelent meg Kassán Gál Sándor tollából, aki saját Fábry-élménykörét foglalta össze, gondosan beszámolva a „Fábry-örökösök” terveiről, a Fábry-ház „benépesítéséről”, a Fábry Napokról, a Fábry-díjról. Legyünk nagyon őszinték, nem sok valósult meg belőlük, s ami még rosszabb, Fábryt, ahogy az általa képviselt vox humanát is egy delete-gombbal teljesen töröltük.

A regionálisnak indult, majd országosnak szervezett Fábry Napok mára a Csemadok Szepsi Alapszervezetének a helyi rendezvénysorozatává degralálódott,

a Fábry-díjat, amelyet az alapítók évente a legjobb szlovákiai magyar könyv alkotójának szerettek volna átadni, évente egyszer egy külhoni magyar személyiség kapja. De legalább még kapja. S ha megkérdezünk ma egy szlovákiai magyar értelmiségit (úgy hatvan alatt) vagy egy szlovákiai magyar középiskolást, ki is Fábry Zoltán, valószínűleg a kérdést elpasszolja.

„Fábry értékelt, s mivel a műelemzésről fogalma sem volt, rengeteg szemetet beemelt az irodalomba” – írta róla 1991-es ömlengései során Hizsnyai Zoltán. Jóval árnyaltabban fogalmaz Dusza István, aki szintén 1991-ben jelentette ki, hogy „soha többé nem írja le azt, hogy Fábry Zoltán, a csehszlovákiai magyar író.

Mert valójában európai erkölcsfilozófus volt, s ennek a szellemi eltökéltségének csupán eszköze és nem tárgya volt az irodalom”.

Fónod Zoltán szerint „Fábry életművében a magyar kisebbség sérelmeinek a szószólója, a hatalmi önkény bátor ostorozója volt. Kútfő és forrás, akit lehetett és érdemes volt követni”. Ugyanezt vallja Gál Sándor is, aki szerint „Fábry öröksége nem könnyű örökség. Nem könnyű, mert élni vele egyet jelent a cselekvéssel”. S végezetül idézzük ide Tóth Lászlót, aki az Üresjárat előszavában (a Hizsnyai-féle epeöntés kellős közepén) talán a legpontosabban fogalmazta meg a szerepét:

Tegyem hozzá: öt évtized távlatából is. Az egyedüli baj csak az, hogy közben elfelejtettünk olvasni (is).