A Duna Menti Tavasz aranykönyve
Ritkán fog az ember a kezébe olyan könyvet, amelyben csupa-csupa fanatikus őrült szerepel – természetesen a szó jó értelmében. 26 fanatikus interjúalany, de sokan vannak olyanok is, akik csak lábjegyzetként kerültek be, holott megérdemelték volna, hogy alanyi jogon is részesei legyenek ennek a hiánypótló munkának, amely az idén ötvenéves Duna Menti Tavasz (DMT) történetét dolgozza fel, megszólítva szervezőket, mentorokat, rendezőket és újságírókat.
Az időnkénti pénzmegvonások, szétfoszlóban lévő közösségi lét és a világjárvány ellenére a Duna Menti Tavasz igazi sikertörténet, amelynek kezdetei a hetvenes évek elejére nyúlnak vissza. Félreértés ne essék, nem ekkor született meg a gyermekszínjátszás a tájainkon, ahogy a bábjátékkal sem akkor ismerkedtünk meg a Felvidéken, de a hetvenes években jött el az ideje az önállósodásnak. Addig ugyanis a gyerekszínjátszók, ahogy a legifjabb vers- és prózamondók is az 1964 óta működő komáromi Jókai Napokon mutatkozhattak be.
A Népművelési Intézet és a Csemadok vezetői azonban úgy gondolták – méghozzá nagyon helyesen –, hogy ideje lenne a gyerekeket a felnőttektől „szétválasztani”, így 1976-ban Dunaszerdahelyen sor került az első Dunamenti Tavasz (mert akkoriban még így írták) megrendezésére. Ide kerültek át a gyerekszínjátszók és a bábosok mellé a legifjabb vers- és prózamondók is, s ez a rendszer 1992-ig működött, amikor egy újabb merész lépéssel Rimaszombatban létrehozták a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyt, ahová az összes vers- és prózamondó átkerült. Újabb lényegi változás a struktúrában 1999-ben történt, amikor létrehozták a Falusi Színjátszók és Esztrádcsoportok Fesztiválját (Egressy Béni Fesztivál), amely az elmúlt években a felnőtt színjátszók seregszemléje lett, míg a Jókai Napok megmaradt a középiskolások színházi seregszemléjének.
Korszakok és mélypontok
Az Angyal Sándor által jegyzett kötet 26 interjúban idézi meg az eltelt 50 évet, olyan riportalanyokat választva, akik – bár sokan sokféleképpen gondolkoznak az eltelt évtizedekről – egy dologban tökéletesen megegyeznek: élnek-halnak a gyerekszínjátszó mozgalomért, s függetlenül attól, melyik „oldalon” álltak (vagyis legyenek rendezők vagy színjátszók), a fesztivál és az azt átszövő mozgalom az életük szerves, nélkülözhetetlen részévé vált. A kötet szerencsére olyanokat is megszólaltat, akik már nem élhették meg a kötet megjelenését – gondolok itt az első fő szervezőre, Héger Károlyra vagy az évtizedekig szervezőként jelen lévő Szabó Jolánra, Jarábik Imrére és a DMT apostolára, Huszár Lászlóra, de alig van olyan interjúalany, aki ne említené meg Dusza István újságírót, aki haláláig oszlopos tagja volt a rendezvény életének.
A fesztiválnak megvoltak a maga korszakai, ahogy a mélypontjai is (ilyen volt a gyászos mečiari időszak a kilencvenes években vagy a Covid pár éve), de a fanatikusok által működtetett mozgalom eddig minden válságot túlélt, s bár nem biztos, hogy lesz újabb 50 év, ez legkevésbé sem a dunaszerdahelyi szervezők és az „őrült” pedagógusok hibája lesz, sokkal inkább a demográfiáé.
A DMT versenyként indult, de a szervezők gyorsan rájöttek, hogy csak akkor tud mozgalomként kiteljesedni, ha versenyjellege átalakul hamisítatlan fesztiváljelleggé; létrehozták a sávozást, miáltal az addigi, díjakért indított „élet-halál harc” alábbhagyott, s az ide eljutó csoportok egy része „beérte” ezüst vagy bronz sávval is.
A fesztivál kezdetben, még az átkosnak hitt szocializmus éveiben, igazi családi hangulatot árasztott, a délelőtti verseny után a résztvevők átvonultak a pozsonyeperjesi úttörőtáborba, ahol megtörtént az előadások értékelése, a gyerekek számos vendégelőadáson vehettek részt, s ami a legfontosabb volt, ismerkedhettek és barátkozhattak, Vágától Királyhelmecig.
A rendszerváltás után ez sajnos megváltozott, az úttörőtábor megszűntével a gyerekek és a felkészítőik már Dunaszerdahelyen nyertek elhelyezést, s ahogy elindult a gátlástalan vadkapitalizmus tájainkon is, úgy lett egyre kevesebb pénz és idő a közösségi együttlétre. Főleg a közelebbről érkező csoportok jöttek, lejátszották az előadásukat, és még aznap távoztak is. Nem segített ezen a 2020-ban kitört világjárvány sem, amely egy időre virtuális térbe kényszerítette a rendezvényt, ráadásul a fesztivált több évtizede irányító Huszár László is a Covid áldozata lett, s ahogy több interjúalany is megjegyzi, időre lesz szükség, amíg a fesztivál visszatalál igazi önmagához.
Akik életben tartották a fesztivált
A kötet első fejezetében a szervezők szólnak a kezdetekről, így Héger Károly, Szabó Jolán, Jarábik Imre, Molnár László, Molnár József és Éva, Huszár László, Kamenár Horváth Éva és Molnár Zsuzsanna mesélnek az eltelt évek szervezési hátteréről, amiről az átlagember vajmi keveset tud, s ők azok, akik a legkilátástalanabb helyzetekben is mindig megtalálták a megoldást a folytatásra. S ők azok is, akik a legkevesebb dicséretet kapták az elvégzett munkájukért.
A második fejezetben három olyan újságíró, Tóth László, Szilvássy József és Bodnár Gyula kapott helyet, akiknek szívügyük lett a DMT, sőt gyerekeik révén is kötődtek hozzá, s akiknek a szerkesztő az egykori beszámolóikból, hangulatjelzéseikből is felvillant egy-egy szeletet. Többen közülük részt vettek a szervezésben, a zsűriben, de Tóth László több meséjével is jelen volt a fesztivál versenyprogramjában.
S ide kívánkozik még egy fanatikus… Neve messze a legtöbbször fordul elő a kötetben. Ő nem más, mint Dusza István, akit ugyan nem túl simulékony modora miatt ezerszer elátkoztak, de nélküle ma nem lenne DMT, vagy nem olyan lenne, amilyen. Ő volt az, aki évekig látogatta a csoportokat, s aki mindig tudott biztatni, kritikus meglátásai ellenére is. Nem véletlen, hogy a szervezők róla nevezték el a fesztivál életműdíját.
Két mentort, a színjátszó Szabó Csillát és a bábos Kecskés Marikát is megszólaltatja a kötet; ők lelkei és szervezői voltak a DMT részét képező évi kétszeri szakmai tanfolyamoknak, sőt mentorokként is támogatták a csoportokat, amivel szintén az együvé tartozás érzését erősítették. S nem maradhattak ki a kötetből azok a rendezők sem, akiknek a többsége (a csoportokkal együtt) hosszú ideje állandó vissza/hazatérő vendége a fesztiválnak. Ők a maguk kis régiójában igazi csodát tettek, hiszen generációk nőttek fel a kezük alatt. Ágh Erzsébet, Csepi Zsuzsa, Csörgei Tünde, Jarábik Gabriella, Marták Katalin, Mészáros Andrea, Mészáros Piroska, Szakszon Anna, Szvorák Zsuzsa, Vezér Klára és Dolinszky Irén, vagy a fiatalabbak közül Gazdag Nagy Anikó és Laboda Róbert, akik fanatizmusukkal máig éltetik a Duna Menti Tavaszt, amely országos seregszemléink közül máig messze a legjobb „kondíciót” mutatja.
E sorok szerzője bevallottan elfogult, hisz a kétezres években előbb tudósítóként, majd a Fürge Irka fesztivállap szerkesztőjeként része lehetett a rendezvénynek, így nemcsak a versenyelőadásokat látta, de a hangulatot is érezhette, miközben betekinthetett a kulisszák mögé, sőt több éven át részese lehetett a tornaljai válogatók zsűrijének is. S ahogy több interjúalany is elárulja, Dunaszerdahelyen született évtizedes barátságokat ápolnak a mai napig, s így vagyok ezzel én is.
De hogy mi is az igazi értelme a fesztiválnak, a közösségben való létezésnek, azt legpontosabban talán Laboda Róbert fogalmazta meg: „Ezek a gyerekek máshogy mennek a világba. Jobban odafigyelnek az emberi kapcsolatokra. Jobban odafigyelnek a környezetükre. Náluk a társas lét komplexitása felerősödik. Máshogy viszonyulnak a világhoz, az emberekhez és talán a munkában, az életben is máshogy állják meg a helyüket. Magabiztosabban, mert ha már kiáll a színpadra, akkor ott kiáll magáért is.”
További sikeres évtizedeket DMT!
(Angyal Sándor: Duna Menti Tavasz 50, Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 82., Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, 2025)
Megjelent a Magyar7 2026/36. számában.
