2022. szeptember 23., 19:17

A borzalmakat mesévé oldja az emlékezés

Negyedik regényében ismét a cipszerek földjére viszi el az olvasót a felvidéki származású (a nemrég elhunyt legendás kassai irodalomtanár, Kováts Miklós rokonságába tartozó), történészből regényíróvá előlépett, Nyíregyházán élő Kováts Judit, aki utolsó két regényében megszállottan tárja elénk egy olyan kisebbség tragédiáját, akikről hajlandóak vagyunk gyorsan és felületesen ítélkezni. Sorsukat megérdemelték, hiszen Hitler és a fasizmus szállásadói voltak – vágjuk oda vaskos tévedéssel, s még arról is elfeledkezünk, hogy ugyanezt a tragikus sorsot éltük végig mi is 1945 után, míg a szlovákok egy ügyes fordulatnak köszönhetően (nemzeti felkelés) a győztesek és a sommás ítéletgyártók közé kerültek.

kováts judit
Fotó: Juhász Dósa János archívuma

Kováts Judit történészként kezdte a pályáját, az ún. oral history keretében sok-sok interjút készített háborús borzalmak túlélőivel, s ahogy pár éve egyik kassai könyvbemutatóján fogalmazott: „Az élő emlékezet, a hétköznapi ember szemszögéből nézett nagy, sorsfordító események egy egészen más történelmet adnak ki, mint amit tanulunk, tanítunk”. Tájainkon például Farkas Ottó végzett-végez hasonló, hiánypótló munkát, aki a Medvesalja mítoszait, mondáit, regényes élettörténeteit dolgozta-dolgozza fel a rendkívül hiánypótló munkáiban. 

Kereken tíz éve jelent meg a budapesti  Magvető Kiadó gondozásában Kováts Judit első könyve, a Megtagadva, amely – többi regényéhez hasonlóan – a múlt század negyvenes éveibe vezet bennünket. A regény főhőse egy érettségi előtt álló diáklány, aki a poklok poklát járja végig, de a szerző, ahogy majd későbbi regényeiben, már itt sem ítélkezik, az olvasóra bízza a tanulságok levonását.

A szlovákiai magyar irodalomban Nagy Irén Kiskisasszony című regénye idézi meg ezt a végtelenül szomorú korszakot, ahogy ide sorolható akár Palotai Boris A madarak elhallgattak című munkája is. Második regénye három évvel később jelent meg. Az Elszakítva két felvidéki birtokos családot választ története főhőséül, a kor gyakorlatilag ugyanaz, 1944 és 1954 között játszódik.

Két utolsó regénye cselekményének időpontja sem változik, (anti)hősei viszont cipszerek, vagyis a Szepességben élő németek, akiket ugyanúgy, mint a svábokat vagy a csehországi németeket egy kalap alá véve, háborús bűnösökként megbélyegezve, a társadalomból kivetve szabad prédának tekintették, akiknek nemcsak a vagyonukat kobozták el, hanem életük is szabad prédává vált (Ismét zárójelben, pár évvel ezelőtt Jiří Chlumský mélyen megrázó Hét nap bűn című filmje Kerekes Vicával a főszerepben próbálta szembesíteni a cseheket egykori teljes elállatiasodásukkal), s ugyanazt élték meg, mint a szlovákiai magyarok, akiket a Csehországból elűzött németek helyére deportáltak cselédsorba.

De ugyanerre a sorsra jutottak a szepességi németek is, akiknek jelentős része pedig semmilyen szimpátiát nem érzett Hitler és fasisztái iránt. De a győztes hatalom – ebben az esetben a szlovákok –, akik a leghűségesebb csatlósai voltak a fasisztáknak, egy ügyes fordulat következtében (ezt nevezik Szlovák nemzeti felkelésnek) mégis a győztesek oldalára kerültek, s a győztesektől szabad kezet kapnak.

A szepességi cipszereket kollektíve háborús bűnösként megbélyegezve deportálják szülőföldjükről, s dobják át a csehszlovák-német határon. De előbb még megjárják a koncentrációs táborokat, s ahol évekig a zsidókat gyűjtötték össze (Nováky), most a szlovákiai németek gyűjtőhelye lesz, ahol elviselhetetlen körülményeket teremtenek a számukra (hajukba például horogkeresztet nyírnak), s aki ezt túlélve felszállhat a Németországba tartó szerelvényre, még annak sem életbiztosítás ez az út. Sokan vannak, akik csak Přerovig jutnak el, ahol egy részüket tömegsírba lövik. S aki ezt is túléli, bajorországi menekülttáborokba jut, s évek telnek el, míg körülményeik rendeződnek, s közel tízéves pokol után új életet kezdhetnek.

A Hazátlanok főszereplője Lilli Hartmann, egy késmárki (pedig itt a nemzetiség eleddig sosem számított) diáklány, aki nem véletlenül állapítja meg: „Szlovákia nekem nem hazám, Késmárk sem a hazám, nem tudom, hová megyek, nincs, és lehet, nem is lesz többé hazám, de miért ne lehetne haza nélkül is vígan élni?” Kegyetlen gondolatok a XX. század közepén, amelyet mi, a XXI. század első felében, amikor a Haza fogalma egyre inkább értelmét veszti, talán már nem is vagyunk hajlandók megérteni.

A Tátra gyermekei ugyanezt a témát, ugyanezt a történetet folytatja, Lilli, a regény főhőse férjével (akivel a Nyitranováki koncentrációs táborban ismerkedik meg), s halott testvére fiával, Martinnal, akit sajáőt fiaként nevel, már túl az alig túlélhető borzalmakon végre hajóra száll, hogy eljussanak az új hazába, ahol remélhetőleg már csak a tehetség számít, és senkit nem érdekel az, hogy ki született szlováknak, lengyelnek, magyarnak vagy éppen cipszernek.

Kováts Judit, a posztmodern összerakósdi világában látszólag hagyományos mesélési formát választ, egy rendkívül izgalmas csavarral megspékelve a banális alaptörténetet. A háromtagú család a 22 222 tonnás hajón, amelyen 1 111 utassal egyetemben végre egyre távolodnak a borzalmak világából, folyamatosan mesélnek, mégpedig mi más, mint a szülőföld varázs hegyvonulatának, a  Tátra  csodálatos meséi kerülnek terítékre. Vannak köztük tündérmesék, a Jancsi és Juliska parafrazált változata, átéljük a repülőkészítő Ciprián tragikus történetét, de Thököly Imre és Éva lánya is mesehős lesz, ahogy a meséken keresztül megelevenedik a magyar-szlovák, magyar-lengyel együttélés is.

Lengyel-magyar két jó barát – ugye ismerjük az annyiszor felemlegetett szlogent, tudunk Bem apóról, de tudjuk-e például, hogy volt például egy T. T. Jeż (Zygmunt Miłkowski) nevű lengyel szabadságharcos és író (Jókai kortársa), aki két regényt is írt a magyar szabadságharcról.

A Fent és lent magyarul is megjelent Bába Mihály fordításában, Kovács Endre remek előszavával, a másik, amelynek címe Kovács Sándor, máig sem. Kováts Judit bőven merít Grósz Alfréd, a késmárki evangélikus gimnázium legendás tanárának, valamint Jan Krzeptowski Sabalának,  Zakopane emblematikus gorál mesemondójának és regösének gyűjtéséből, s ahogy a nem túl fantáziadús nevű America fedélzetén  közelednek az Újvilágba, hogy végre új életet kezdjenek, a mesék mesterien beépülnek a kegyetlen életrajzi történetekbe. Nehéz eldönteni, melyik a kegyetlenebb, maguk a mesék-e vagy amit átéltek, amikor az ember önként, kéjjel ölt, s nem parancsra. A meséket a szerző formailag is elválasztja hőseink életrajzi történetétől, így aki sokadik olvasásra netán csak a mesékre kíváncsi, elég ránéznie az egyes oldalakra, s már csak a mese marad.

Ma, amikor még mindig azt keressük, mi az, ami elválaszt bennünket több száz évnyi együttélés után is, s folyamatosan csak a sérelmeinket soroljuk, de azt egyre kíméletlenebbül, ahelyett, hogy az elmúlt évszázadok során őseink által átélt borzalmakat arra használnánk fel, hogy végre átadjuk a történelmi borzalmakat a történészeknek, hisz József Attila csodaversét (A Dunánál) idézve: „A harcot, amelyet őseink vívtak,//békévé oldja az emlékezés//s rendezni végre közös dolgainkat,//ez a mi munkánk; és nem is kevés”.

Kováts Judit új könyvének mottójául a kassai holokauszttúlélő, Edith Eva Eger sorait választja: „Az idő nem gyógyítja be a sebeinket...Akkor gyógyulhatunk meg, ha úgy döntünk, hogy eleresztjük a múltat vagy a gyászt”. A Tátra gyermekei új fejezet a magyar irodalomban, s csak azért nem írom, hogy kötelező olvasmány kell, hogy legyen minden magyar számára, mert tudjuk, mi a kötelező művek sorsa. 

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.