A bölcs derű és az emberi közelség kötete

Eddigi rövid életében a kötettel kapcsolatban már több helyen idézték, és még sokszor fogják idézni azt a jellegzetes mondatot, amely valójában a kötet egészére érvényes. Így szól: „Jó dolog öregnek lenni, ha derűs az ember lelke.” Ez a mondat megelégedéssel teli mosolyt csal az olvasó arcára, aki azt is hozzáteheti a benne felmerülő gondolatokhoz: Egyetértek! Ez az üzenet áthatja az egész kötetet, meghatározza a benne felsorakoztatott novellák alaphangulatát: a beletörődést, az elfogadást, a derűt és a szeretetet. Ahogy Száraz Páltól, a palóc gyökerű felvidéki írótól megszoktuk, novelláinak nemcsak földrajzi íve széles, hanem a tematikai és érzelmi szintje is sokrétű, gazdag. Ám szinte minden esetben – tekintet nélkül a helyszínre, helyzetekre, a szereplők korára, nemére, vagy a téma gyökerére – visszaköszön az alaphang, a már említett derű, az életbölcsesség, a boldogságkeresés, az emberiesség. 

A bőséges kínálatból A kis forrás című novellát választottam közelebbi bemutatásra. A történet középpontjában egy forrás áll – egy természeti jelenség, amelyet egy fiatal szerelmespár felfedez minden adottságával: sebes száguldásával, kedves csobogásával. Nappal még sose látták ilyen szépnek a forrás környékét, de most, késő este teljesen más. És úgy érzik, a kis forrás nekik csobog. Arról pedig mit sem tudnak, hogy a közeli házban élő idős házaspár minden szavukat hallja.

Az apó és az anyó elmerengenek múltjukon, fiatalságukon, és ők is tudatosítják, hogy felfoghatatlanul szép helyen laknak. Száraz Pál novelláiban a táj sosem puszta háttér, hanem a lelkiállapotok metaforája, az emberi jóakarat és a világ szépségének hordozója. Megrendítő, ahogy párhuzamban áll a két fiatal és a két idős ember vélekedése az életről, a boldogságról, illetve megelégedésről. Itt hangzik el a már szárnyra kapott mondat, az öregember mondja bölcselkedve a feleségének: „– Tudod, mire gondoltam, Blanka? – szólalt meg apó nagyon halkan. – Jó dolog öregnek lenni, ha derűs az ember lelke. – Igazad van – sóhajtotta az anyó, s csöndesen az embere vállára hajtotta a fejét.”  

A forrás több rétegben működik: egyrészt a tisztaság és a kezdet, az eredet metaforája – a forrásnál vallott réges-régen szerelmet a ma már idős ember, s ahogy megígérte, azon a helyen házat épített. A forrást, amely jelen volt családjuk eredeténél, óvták, megőrizték. Az ő vizéből ittak a gyermekeik, ahogy cseperedtek, tehát ugyanabból a forrásból táplálkozott az egész család, az ide látogató rokonok, barátok. Így a forrás az emberi kapcsolatok jelképe is, amelyeket ápolni kell – akár a forrást is –, hogy el ne apadjanak, tiszták maradjanak, ne pedig zavarosak. A novella egyik kérdése: mit őrzünk meg az életünkből? A forrás megőrzése egyfajta erkölcsi gesztus: a világ szépségének és haladásának biztosítása. És bár kicsi forrásról van szó, jelentősége annál nagyobb. A szereplők a forráshoz közel kerülve önmagukhoz és egymáshoz is közelebb kerülnek. 

Ez a novella nem a látványos cselekményre épül, hanem a körültekintő megfigyelésre, a részletek szemlélésére. A természet leírása nem díszítőelem, inkább lelki folyamat alátámasztása. A forrás nemcsak vizet ad, hanem értelmet is. Megmutatja, hogy az élet szépsége nem a nagy eseményekben rejlik, hanem a kicsi, gondozott, megőrzött dolgokban. Ez a gondolat kapcsolja a novellát a kötet egészéhez. 

Száraz Pál új kötete olyan novellagyűjtemény, amely nem csupán történeteket mesél, hanem egyfajta életmódot is felkínál: a derű etikáját. A kötetet áthatja az a meggyőződés, hogy az emberi élet legmélyebb igazságai nem a nagy drámákban, hanem a csendes, figyelmes pillanatokban rejlenek. A Barátom felesége novellái látszólag egyszerűek: jobbára hétköznapi helyzetek, ismerős tájak, emberi kapcsolatok, amelyekben nincs semmi rendkívüli. Ám Száraz Pál prózájának éppen ez a  különlegessége: a hétköznapokból képes olyan fényt kiemelni, amely az olvasót nem a látványosság, hanem a felismerés erejével érinti meg. Hangja nem nosztalgikus, nem idilli, hanem derűs. Ami nem a valóság elkendőzését jelenti, hanem a valóság elfogadását. A novellák szereplői nem moralizálnak, nem ítélkeznek, nem keresik a világ hibáit. Inkább azt figyelik, ami megőrizhető. Ez pedig a szeretet, a jóság, a figyelem, a gondoskodás – olyan értékek, amelyek nem elvont fogalmakként jelennek meg, hanem konkrét emberi helyzetekben. A kötet egyik visszatérő motívuma az „üvegfal”, az emberek közti láthatatlan távolság, amelyet ezek a történetek szép sorjában feloldanak. Száraz Pál prózája a közelség prózája: a világ és az ember közötti távolság megszűnésének pillanatait keresi. 

A cselekmény sosem harsány, a fordulatok nem drámaiak. Az elmesélt történetek inkább belső mozdulatok, ráeszmélések, lassú és csendes letisztulások. A szerző nem kísérletezik, megőrzi a rá jellemző hagyományos elbeszélésmódot, és ennek erejét felhasználva fejezi ki mondanivalóját.

Ez nem konzervatív hozzáállás, hanem tudatos döntés: a világ megértéséhez nem új formákra, hanem új odafigyelésre van szükség. A kötet novellái olyan világot mutatnak, amelyben az emberek nem tökéletesek, de jó szándékúak, nem hősök, de gondoskodók, nem nagy tettek végrehajtói, hanem a mindennapi szépség megőrzői. 

Száraz Pál: Barátom felesége, Parnasszus Könyvek P-PRO, Budapest, 2026

Megjelent a Magyar7 2026/29.számában.